Szeretném előre leszögezni, hogy tudom, hogy nem illik, és nem is szeretek más tollával ékeskedni, de ez egyrészt kihagyhatatlan sztori, másrészt jól alátámasztja azt, amiről már korábban is beszéltem, hogy miért van nekem szükségem a csütörtöki csajos estére úgy, mint egy falat kenyérre.

Ma este ugyanis, azon túl, hogy kibeszéltük a melót, a pasikat, a macskát és a ház témát, részletesen kitértünk arra is, hogy ki mit csinált előző hétvégén.

Nyilván nem kezdeném az egészet a más tollaival való ékeskedéssel, ha az lett volna a legérdekfeszítőbb téma hármónk hétvégéjéből, hogy hogyan rángattam végig pasit az Ikeán, három másik lakberendezési és öt barkácsáruházon.

Ezúttal tehát az érdem nem az enyém, de még csak nem is pasié, hanem Lucié, egyik legjobb jóbarátnőmé, itteni népes családom oszlopos tagjáé.

Történt ugyanis, hogy múlt pénteken egy munkatársa megkérdezte, lenne-e kedve másnap, hét másik kolléga társaságában hajókázni. Semmi komoly, bérelnének egy kis motoros hajót, vinnének enni, inni.
Naná, hogy volt kedve, kinek ne lenne, már vagy két egymást követő napja 10 fok fölé merészkedett a hőmérséklet és nem esett az eső tombol a kánikula, az embereket megrészegítette a napfény, a férfiak kigyúrták téli álmukban elpuhányodott felsőtestüket előkerültek a szandálos, zoknis, vesetasis veteránok, sőt, akad olyan nő is, aki már a csizmáját is otthon merte hagyni, hát kinek ne lenne kedve egy kis felfrissüléshez?!

Szombat reggel indult a csapat, frissen, vidáman, felkészülve egy tökéletes napra. Luci felöltötte legújabb, vakítóan fehér lenvászon nadrágját és vidáman vízre szállt a többiekkel.
Egy rövid hajókázást követően szembejött velük egy tüneményes kisváros, ami már a vízről hívogatónak tűnt. Kikössünk? Hát persze, hogy ki!
Nem is kellett ennél több kormányosuknak (aki köztünk szólva is maximum csak lelkes amatőr), azonnal a part felé vette az irányt.
Kisváros még mindig gyönyörű, hajókikötőben az ő járművüknek éppen elegendő hely két másik hajó között. Oda kell bevarázsolni az övékét. Vízen történő párhuzamos parkolás. Én nem tudom okolni a kormányos fiút, hasonló helyzetben, szárazföldön, négy keréken nekem is meg-meggyűlik ezzel a bajom (vagyis inkább körözök másfél órát addig, amíg nem találok egy helyet, ahová komolyabb kár nélkül be tudom parkolni a kocsit. Ha az fél napi járóföldnyire van az úticélomtól, akkor is.)

A hajót tehát beügyeskedte, a két másik közé az önkéntes kapitány, ideje partra szállni. Csakhogy a hajó, az autókkal ellentétben nem marad ott, ahová az ember letette. Elkezdtek elsodródni a mólótól. Sebaj, Bridget Luci már látta is a megoldást: könnyed mozdulattal felpattant a hajó szélére, hogy a móló egyik gyűrűjébe kapaszkodva a parthoz húzza, annak teljes legénységét, utasokkal, étel- és italkészlettel együtt.
Egy apró részletről feledkezett meg csupán: ez a hajó nem ladik, csak úgy odahúzni, ahová az ember úgy ukkmukkfukk kitalálja nem megy olyan könnyen. Mi történt tehát? Ahelyett, hogy a hajó közelebb került volna a mólóhoz, eltávoldott attól. Közte Lucival. Nem volt mit tenni, el kellett rugaszkodni. Az összes szexi szingli férfi kolléga önkívületben vetkőzött és vetette hónapok kemény és kitartó munkájával kidolgozott izmos testét a habokba vette elő mobiltelefonját és fényképezőgépét, hogy megörökítse az utókornakezt a felejthetetlen pillanatot.
Luci két ujjal (egy-egy kéz egy-egy ujjával) és lábbal tartotta magát addig, amíg a hajó, teljes legénységgel és utasokkal ment még egy kört a város körül, hiszen most már ott vannak, csak nézzenek meg mindent rendesen,(ha már kifizették a bérleti díjat). Végül közös erővel leválasztották a móló faláról.

Mit is fűzhetnék még ehhez? “A szó a stúdióé…”
(A fotót ezúton is köszönjük annak a japán turistának, aki szóval tartotta Lucit, amíg a többiek tettek egy kört)