Most, hogy berobbant a nyár, beköszöntött a főszezon, az irodák és autópályák üresek, a városközponton is csak egy-egy ördögszekeret fúj át a szél néha és mindenki elviselhetőbb éghajlaton, lehetőség szerint vízparton, próbálja átvészelni a hőséget, nálunk is szóba került, hogy el kellene menni nyaralni valahová. Már csak két hét és megkezdődik három hetes (és egy napos) szabadságunk!
A nyári szabit még év elején kellett beírnunk a naptárba mindkettőnk munkahelyén, gondoltuk, 3 hét elég lesz arra, hogy hazalátogassunk a családhoz ÉS eljussunk egy másik országba is végre.

A lakáseladás-házvétel fennforgás viszont keresztülhúzta számításainkat. Igaz, már az hatalmas mázli, hogy véletlenül pont azokra a hetekre igényeltünk szabit, amikor költözködni fogunk…
Így viszont sem időnk, sem pénzünk nem lesz egy rendes nyaralásra idén. Így hagyatkoznunk kell elmúlt nyaralásaink gyönyörű emlékeire, hogy legalább egy picit olyan legyen, mintha mi is előszedtük volna a strandpapucsot, matracot, strandlabdát és a felfújható csónakot a szekrényből.

Számba vettem hát együtt töltött majdnem hat évünk minden közös nyaralását és hosszúhétvégéjét. Rengeteg csodás emlékem van ezekről a napokról, hetekről.
Mint például életünk első közös nyaralása, azon belül is az a kerékpártúra, amikor is Balatonfüredről Tihanyra akartunk átbiciklizni.
Azt előrebocsátom, hogy szívből gyűlölök biciklizni! Én inkább megyek gyalog, ahová kell, időjárási viszonyoktól függetlenül. Tudom, ennek tudatában máris hihetetlenné vált őszinte szerelmem Hollandia iránt. Hát még ha azt is elárulom, hogy éveken keresztül elvből nem voltam hajlandó esernyőt hordani magammal. Ezt az önpusztításnak is beillő szokásomat már magam mögött tudom mellesleg, egyszer talán, amikor már elég régen lakunk a kertvárosban, majd biciklizni is fogok.

Visszatérve az első (es eddig utolsó) biciklitúránkra: első közös, jól megérdemelet nyaralásunk már legalább fél napja tartott, amikor pasi kijelentette, hogy ő képtelen tovább (!) lazsálni, csináljunk valami értelmeset. Aláírom, az ember nem azért megy nyaralni, hogy kipihenje egy év fáradalmas munkáját, hogy nyugodtan lebodorodjon a Balaton partra egy pokrócra egy jó könyv társaságában, hogy esetleg le is barnuljon egy kicsit égjen egy fél pillanat alatt 50-es naptej mellett IS, majd nyaralás végére ismét tejfehér friss bőrrel térjen vissza munkahelyére, hogy jószándékú kollégák megjegyezhessék, hogy ők azt hitték nyaralni voltál és az egyetlen gondja az legyen, hogy a Mónika Büfébe vagy az Aranypart Étterembe menjen később hekkért .
Nem, kérem szépen, mi nyaralni azért megyünk, hogy jól lehajtsuk magunkat, felfedezzük a környéket, gyalogoljunk kilómétereket az égető napsütésben, lehetőség szerint délelőtt tizenegy és délután három között…

Gyönyörű napra virradtunk, a madarak vidáman csicseregtek, a Balaton tükörsíma, egy kóbor bárányfelhőt sem lehet látni az égen, tökéletes nap a strandolásra – gondoltam én. Már felvettem a bikinimet, hajtogattam a strandtörülközőket és éppen azon morfondíroztam, hogy milyen olvasnivalót vigyek magammal, amikor Pasi gondterhelten leült az ágyra. (Mivel első nyaralásunk volt ez és ez a jelenség számomra ismeretlen, azt hittem, hogy szakítani akar velem). Kérdeztem, hogy mi a baja. Ááh, semmi.
“De én látom, hogy valami van, mi az?”
“Semmi, csak az, hogy már tegnap is a strandon voltunk (igen, egy fél órára, miután este érkeztünk), és én ma inkább valami mást szeretnék csinálni.” (hirtelen fagyos csend ülte meg a szobát: mást csinálni, mint strandra menni? A Balatonon??)
Hihetetlen lélekjelenlétemnek köszönhetően be tudtam fogni a számat, hiszen első közös nyaralás ez, ezen áll, vagy bukik a kapcsolatom jövője, azt kell csinálni, amit Pasi mond! (Továbbá hatalmas a fellélegzés, hogy mégsem az első nyaraláson akarja kiadni az utamat.)
“Oké, mire gondoltál?”
“Megnéztem gyorsan interneten, Tihany nincs olyan messze és láttam egy pár biciklit lent a kertben (ó, te jó ég, ugye nem azt fogja mondani, hogy menjünk el biciklizni??), mi lenne, ha áttekernénk?” Mi lenne? Gyűlölök biciklizni, hisztirohamot kapnék, az lenne!
“Hááát, ha nagyon szeretnél, felőlem…”
Lementünk, a nyaraló kertjében található tíz szörnyű állapotban lévő bicaj közül kiválasztottuk a két legvállalhatóbbat és elindultunk.
Pasi vidáman felpattant csillogó montainbike-jára és, mint akit puskából lőttek ki, elindult. Én akkorra már, egy kényszeredett mosollyal, fel is ügyeskedtem magam az enyémre.
Pasi gyermeki örömmel szlalomozott előttem, próbáltam hát én is úgy csinálni, mint aki élvezi a programot.

Alig tekertünk egy fél kilómétert, feltámadt a szél. Szemből. Hegynek fel. Az én biciklimnek folyton ugrott egyet a lánca, ami nem kimondottan kellemes, amikor az ember éppen próbálja magát felküzdeni egy emelkdedőn, pláne, ha már alapból megbánta az egészet, de ugye bármire hajlnadó az idillért… (megint csak: első közös nyaralás).

Szóval küzdöttem fel magam a hegyre, Pasi közben száguldozott (hegynek fel, elengedett kézzel) az ő tökéletes állapotban lévő járművén, az én pedálom meg folyamatosan ugrott egyet, minden alkalommal, amikor lendületet próbáltam venni, így kvázi egyhelyben, erőmön felül kellett küszködnöm azért, hogy egyensúlyban maradjak. Egy ponton, amikor izzadtam, mint a ló, már mindent és mindenkit gyűlöltem, haragudtom Pasira, hogy még csak eszébe sem jut átadni nekem a jó bicajt, már majdnem a saját anyámat szidtam magamban, hogy hogyan mehettem bele ebbe az oltári baromságba, amikor is elég lett és megálltam. Leszálltam arról a roncsról. Először ledöntöttem, majd megrúgdostam. Majd, amikor már ezzel is megvoltam, megfogtam az egész vackot és ledobtam a hegyről. (Nem, nem vagyok férfi, 167 cm magas vagyok, átlagos testalkatú, nem Hilda típusú keletnémet atléta alkat).
Miután Pasinak, úgy 10 km-rel messzebb feltűnt, hogy nem hallja az állandó morgolódásomat, visszafordult. Akkor már éppen a szakadékból próbáltam kibányászni a járművet, mert a dühöm amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan megy is.
Meg hát el is szégyelltem magam és igyekeztem még időben meg nem történtté tenni az eseményeket, maradjon ez csak a bicaj, a Balaton meg az én titkom (meg azé a 20 tagú nyugdíjas klubbé, akik éppen abban a pillanatban suhantak el mellettem, amikor fejem fölé emeltem a kerékpárt és behajítottam a mélybe), mert különben még igaza lesz a családomnak, elijesztem Pasit és tényleg nem megyek soha férjhez… a dolgot titokban tartani nem sikerült, ennek ellenére még mindig boldog párkapcsolatban élek vele, sőt, úgy tűnik, még egy házvásárlást is be mer velem vállalni!

 

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!