Ezennel szeretnék örmömet szerezni mindhárom hűséges olvasómnak egy régebbi történettel (mielőtt bárki kétségbe készülne esni, hogy le akarom cserélni Pasit!).
Mert ugye Pasi előtt voltam én szingli is. (Pasi előtt gyakorlatilag csak szingli voltam, de ez most mellékes.)
Megboldogult fiatalkoromban, főiskola utolsó félévében elkezdtem dolgozni (akkor még Budapesten).
Én lettem egy informatikai cég irodája Magyarországon. Nem, ez nem elírás, én voltam az iroda. Akkoriban “törtek be” a magyar piacra és kellett nekik valami címzetes barom, aki magára vállalja, az egész iroda szerepét. Cakli-pakli.
Később persze jöttek még munkatársak, de az első hónapokat tényleg egyedül csináltam végig, főnök, munkatársak, beosztottak nélkül.
Én, mint magyarországi kirendeltség, egy nívós budapesti irodaházban kaptam helyet, több másik céggel együtt , nem csak olyan képzeletbeli cégekkel, mint én, hanem igaziakkal, húsvér dolgozókkal meg minden.
Szerintem akkoriban is volt becenevem (úgy, mint mostani munkahelyemen a “Pajkos ruszki” – hiába na, a hollandoknak Németország és Kína között minden kelet), tippem szerinte a “hibbant csaj a negyedikről” lehetett az.
Nem annyira szerettem a munkát, egyrészt, mert munka mint olyan egész egyerűen nem volt, másrészt, mert egyedül voltam. Sőt, amikor már nem voltam egyedül sem sikerült megkedvelnem eléggé ahhoz, hogy maradjak, illetve letegyek Hollandiába való emigrálásomról. Pedig, talán, ha elég sokáig tartok ki, most a buta történeteim helyett arról mesélhetnék, hogy milyen az élet a cég ügyvezető igazgatója (és könyvelője és titkárnője és marketingese és ügyfélszolgálataként). Talán karrierem hasonlóan ívelt volna, mint azoknak az utcai muzsikusoknak, akik 20 hangszeren játszanak egyszerre. Mint például neki:

Egyetlen dolog tartott ott a munkahelyemen, addig, ameddig maradtam: “Cuki pénzügyes pasi az ötödikről”.
Minden reggel egyszerre érkeztünk munkába. Ő jobbról jött, én balról. Minden reggel egyszerre léptunk be az ajtón, át a forgós beléptető kapukon, ahol én rendszeresen ragadtam be, és a mai napig vallom, hogy a biztonsági őrök kegyetlen tréfája volt az minden reggel (mert OLYAN A VILÁGON NINCS, hogy hónapokon keresztül minden áldott alkalomal beszoruljak abba a vacakba!)
Végül együtt léptünk be a liftbe is. Én a negyedikre mentem , ő pedig – bármilyen meglepő – az ötödikre.
Hogy pénzügyes volt-e, nem tudom, mindenesetre hosszú munkanapok erőfeszítésébe tellett, hogy kiderítsem, miféle cégek is találhatóak az ötödiken, majd jobb híján, megérzésemre hagyatkozva, azt gondoltam ki, hogy csakis pénzügyes lehet.
Mivel egyre gyakrabban futottunk egymásba (idővel már a menzán is!), egyre biztosabb lettem abban, hogy minket egymásnak teremtett a sors, mitöbb, annak ellenére, hogy soha egy szót nem váltottunk egymással, azt is biztosan tudtam, hogy ő szingli. Hogy honnan? Itt figyel be szenvedélyes krimi rajongásom: Cuki pénzügyes pasi az ötödikről mindig vasalatlan inget viselt (amit én akkor inkább cukinak tartottam, mint sem igénytelennek), ami csak egy dolgot jelenthet: nem nővel él! Ha nővel élne, az biztos, hogy nem engedné így utcára lépni. Tehát sem barátnő, sem (ami még annál is rosszabb lenne) anyatigris nem áll az utamba.
Ezen gondolaton felbuzdulva már szinte biztos voltam a sikeremben! Egy szép napon aztán tudatosan készültem a “véletlen” találkozásra reggel.
Kicsinonsítottam magam, felöltöttem legszexibb ruhámat, órákon át szépítkeztem reggel (akkor bezzeg ment a reggeli kelés…) és belebújtam vadítóan szexis magassarkúmba. Sőt, még azt is meg merem kockáztatni, hogy kirúzsoztam a számat! A napi rendes forgókapus incedens után – ahogy reméltem,- egyszerre szálltunk be a liftbe. Szívem a torkomban dobogott. A liftajtó bezáródott, liftben csak Cuki pénzügyes pasi az ötödikről és én (és mintegy 20 másik ember). A lift lassan elindult felfelé. Első emelet. Második. Harmadik. Negyedik! Akkorra már megbénított az izgalom, tudtam, éreztem, hogy az a nap nem telhet anélkül, hogy Cuki pénzügyes pasi az ötödikről ne szóljon hozzám, ne hívjon meg ebédelni, moziba, vacsorázni, Margitszigetre, s végül ne kérje meg a kezemet.
A liftajtó kinyílt. Tudtam, hogy nyert ügyem van, tehát egyrészt a lehető legnőiesebbre akartam venni a figurát, mintegy a végzet asszonyaként akartam kiperdülni a fiftből, másrészt viszont meg akartam neki adni a lehetőséget arra, hogy távozásom előtt átnyújthassa az eljegyzési gyűrűt, tehát vállam felett – csak lazán – visszanéztem.
Ahogy a dolgok később alakultak, nem is volt más választásom: Cuki pénzügyes pasi életébe végzet asszonyaként szánt belépőm helyett én léptem ki: a cipőmből, aminek a sarka makacsul befurakodotta liftajtó és liftakna közötti résbe. Tehát a vállam felett való, flörtnek szánt viszakacsintás helyett kétségbeesetten, mintegy segítségért esedezve néztem vissza.
Ha ez önmagában nem lett volna katasztrófa, a cipőm nem is akart kijönni a résből, sőt, hogy tetőzzük az élvezeteket, végül Cuki pénzügyes pasinak az ötödikről kellett segítenie kiszabadítani és átnyújtani nekem üvegtopánkámat (39-es), miután a lift mintegy 5 percig állt egy helyben, az ajtó pedig minduntalan rám akart csukódni.
Hihetetlen, de igaz, az incidensből nem lett sem ebéd, sem mozi, sem Margitsziget, de legfőképp nem házasság.