Miután saját életem sok titkát kitárgyaltam itt, úgy döntöttem, nem rejtegethetem Pasit sem tovább a nagyérdemű elől!
Ezennel felfedem rém romantikus megismerkedésünk minden apró részletét.

Pasi képbe kerülése bizony már történelem, van már majdnem hat éve.
Akkor még új voltam az országban és a kezdet közel sem volt olyan egyszerű, mint én azt a csillogó budapesti irodaházban való semmittevéssel töltött napjaimban megálmodtam.
Létfenntartásom alapjául szolgáló tervem, miszerint a 24 órás fárasztó buszútról megérkezvén cégek HR-eseinek tömkelege fogad majd az eindhoveni buszpályaudvaron, jobbnál jobb állásajánlatokkal, finoman szólva is kudarcba fulladt. Munka az lett volna, csak olyan cég nem, aki egy pályakezdőt (ezt előző kamu munkahelyemen szerzett sokrétű tapasztalatom birtokában a mai napig nem értem…) hajlandó felvenni és betévedni vele, mint külföldi állampolgárral, a munkavállalási szabályok sűrű rengetegébe.

Mivel egyrészt én már a fejembe vettem, hogy itt fogok letelepedni, másrészt a nagyszabású búcsúparti után egy héttel ciki lett volna visszameni, úgy döntöttem, ha törik, ha szakad, nekem itt bizony munkám lesz. A nyelvet alig beszéltem (de azt baromi hiteles akcentussal), ötletem nem volt, hogy mihez is kezdjek tulajdonképpen.

Több sikers és kevésbé sikeres próbálkozás után úgy döntöttem, pihentetem a vállalati életetbe való betörésemet, ha nincs más, beállok vendéglátózni. Nincs azzal semmi gond, legalább megtanulom a nyelvet rendesen.
Így történt, hogy munkába álltam egy olasz étteremben (igazi olaszokkal, szóval előbb tanultam meg olaszul káromkodni, mint hollandul köszönni, de ez mellékes). Pici családi étterem, családias gárdával. Papa, mama, gyerekek, meg Roberto a félig olasz, félig holland pizzasütő legény. Mondanom sem kell, hogy jobb híján, Cuki pénzügyes pasit az ötödikről azonnal elfelejtve, halálos szerelembe estem Robertóval, a félig olasz, félig holland pizzasütő fiúval. Az olasz-holland keveréknek voltak előnyös és kevésbé előnyös oldalai: voltak neki például hatalmas sötét bociszemei, hosszú sötét pillákkal (az, hogy nekem az tetszett már gyanút kellett volna, hogy keltsen bennem, mert alapvetően inkább a germán típusú pasikra bukom, mint a latin szeretőkre), sötét, göndör fürtjei, szóval esztétikailag (objektíve) nem volt vele baj.
Tartalom szempontjából már voltak hiányosságai, elsősorban a sülthalsága (ami valószínüleg egy holland gén mutálódásával nála halmozottan tört felszínre). Nem lehetett vele beszélgetni. Nem azt mondom, hogy ő nem beszélt sokat, mert az nálam nem akadály (sőt!), hanem egészen egyszerűen nem lehetett vele beszélgetni. Annyira sülthal volt, hogy az embernek az élettől elment a kedve a társaságában, nem hogy a beszédtől.
Én persze, mint minden sülthal megmentője, őszintén bíztam abban, hogy ez csak egy fázis, hogy mellettem egyszer majd megered a nyelve. És vártam türelmesen. (Közben szerintem több száz, kegyeimért versengő herceg halt hősi halált, fehér lovával együtt, ami nekem csak utólag tűnt fel…)

Erre hívta fel egyszer egy barátnőm a figyelmemet. A dolog a következő módon zajlott:
Barátnőm (nevét azóta természetesen aranyba foglaltattam) látogatóban járt nálam, mi sem természetesebb, hogy elementünk bulizni is. Hová is mehettünk volna máshová, mint kedvenc bulizós helyemre, ahová hetente mintegy kétszer-háromszor tértem be, újdonsült barátaim társaságában, akiket a nyelvtanfolyamon – mert én akkor már olyanra is jártam – ismertem meg (itt megjegyezném, hogy több haszna a tanfolyamnak nem is volt).
Szóval megyünk bulizni, én közben a pizzasütő fiú legutóbbi viselkedéséről tartok értekező elemzést, amikor barátnőm megáll az ajtóban és azt mondja nekem: “Hagyd már azt sülthalat, neked nem gyerek kell, mint ő, hanem férfi, mint Ő!” és akkor rámutatott a bárpult mögött található egyik pultos fiúra, akit nyilván ezerszer láttam már lótni-futni a helyen, de addig nem tűnt fel, hiszen én rendes lány vagyok, csak nem fogok beleszeretni holmi csapodár csaposba!

Barátnőm hazament, én továbbra is rendszeresen látogattam a helyet, mintha mi sem történt volna, egy dolog viszont megváltozott: a szememmel mindig követtem a csapost. Hova megy, mit csinál, kivel beszél (ha nővel: naugyeénmegmondtam).
A helyzet odáig fajult, hogy már nem érdekelt Roberto, a félig olasz, félig holland pizzasütő fiú. Sőt, én szerelmes lettem a csapos fiúba (történeteim olvasása után gondolom már nem meglepő)! Persze szerelem és szerelem között is van különbség, mert Ő tényleg más volt.

Az egészben a legmeglepőbb, hogy úgy tűnt, én is tetszem neki! Például mindig befeszített izomállománnyal közlekedett, amint meglátott, zavartan köszönt minden egyes alkalommal, amikor összetalálkoztunk (ezt szó szerint értem, ha egy este alatt százhetvenszer, ő százhetvenszer üdvözölt a zavart mosoly kíséretében). Már hétfő este vártam, hogy péntek legyen és mehessek, láthassam, köszönhessek neki százhetvenszer.

Egyszer csak, valami véletlen folytán, elkezdtünk beszélni egymással és rettentően meglepte az, hogy nem helyi vagyok. Hiányos hollandom ellenére olyan meggyőzően tudtam kérni két sört, hogy azzal a benszülötteket is megtévesztettem. Aztán jött a szokásos, honnan jöttél, mit csinálsz meddig maradsz beszélgetés. Aztán a jó öreg smsezés (hol voltak akkor még okostelefonok), egyre gyakrabban. Így ismertük meg egymást. Így tudtam meg például, hogy nem főállásban csapos (az csak valami diákkori szentimentalizmus visszamaradt csökevénye), hanem informatikus, ami annak ellenére, hogy ő tényleg nem a klasszikus kockás inges, márványfarmes informatikus törzsből való, okozott eleinte némi pánikot bennem. Vagy azt, hogy (a holland és az angol mellett) beszél németül (ami az ő szájából leginkább egy közepesre sikerült keletnémet pornófilm bevezetőpárbeszédére hasonlít) és spanyolul (amiről ma már tudom, hogy teljes nyelvtudása kimerül a “hol van a pékség?” kérdésben). Egyszóval, ő a nagy Ő!
A “randit” egy péntek estére beszéltük meg, akkori törzshelyemen, az ő munkahelyén. Azzal várt, hogy “sziá, hodzsvadzs?”, levett a lábamról. Majd a nagy tömegben megkeresett egy pohárka átlászó folyadék – vodka – kíséretében. Akkor annyira voltam csak eszemen kívül, hogy csak egy fél évvel később raktam össze a képet, miért vodka… (mint korábban említettem, a hollandoknak Németországon túl minden ország kelet, de rá nem tudok haragudni ezért). Amikor meg is csókolt, az maga volt a megtestesült boldogság. Sajnos dolgoznia kellett aznap este, így én, a vodkától és csóktól részegen igyekeztem megtalálni barátaimat.

Ahogy topogtam át a termen (tetőtől talpig új szerelésben), egyszer csak hasító fájdalmat éreztem a talpamban. Nem voltam biztos abban, hogy a fájdalom valós-e, vagy csak megtépázott idegrendszerem játszik velem, úgyhogy léptem mégegyet. Akkor már tudtam: a fájdalom bizony igazi. Fél lábon ugrálva bemenekültem a női mosdóba. Véletlenül pont ott találtam barátnőimet. Az arcomon (az incidens ellenére) óriási vigyor. “Megcsókolt!” Ez persze senkiet nem érdekelt, mindenki azt akarta megtudni, hogy miért ugrálok.
“Beleléptem valamibe, szerintem üvegszilánk, de nem érdekes!” Barátnőimben szerencsére volt annyi lélekjelenlét, hogy először a kárt mérjék fel. A csizmámat vettem le először, aminek talpából egyúttal eltávolítottam a 2 centis szilánkot. Az egészből azt sajnáltam a legjobban, hogy a vadonat új, kimondottan arra az alkalomra vásárolt csizmám talpa tönkrement.
A helyzet komikumát fokozza az az apró részlet, hogy Pasi elcsípte az utolsó két szökellésemet és feltűnt neki (mivel alapjáraton nem így közlekedem), hogy valami nincs rendben. Úgyhogy egy pillanat múlva már az ajtóban állt és aggódva kérdezte mi történt. “Áááh, semmi az égvilágon!” Ez persze nem hangzott túl hitelesen, miután a jobb csizmám a földön hevert, közvetlenül egy kb. 30 cm átmérőjű vértócsa mellett…
Nem vette be a lazaságomat. Közölte, hogy a sebet be kell kötözni. Mitöbb, a sebet Ő fogja bekötözni. Nem akartam belemenni a dologba (ez mégis túlmegy az első randi etikettjén!), de ő erősködött, majd megfenyegetett, hogy ha nem fáradok (ugrálok) vele az elsősegélyig magam, akkor ő fog a hátán becipelni. Hát lehet erre az ajánlatra nemet mondani?