Ugyan melyik, valamire való nőtársam ne ismerné a rettegett jelenséget: a pasit, amikor beteg.

Hogyan lehetséges az, hogy pasik ezrei döntögetnek naponta világcsúcsokat, hoznak emberfeletti teljesítményeket, képesek tizedjére is felállni, és még egyet ütni, amikor a fél fogsoruk már a ring padlóján, a szemük véresre verve?
Hogyan képesek átlőtt testtel átrángatni magukat (esetleg sebesült bajtársaikat is) a csatamezőn?
Tűző napsütésben tonnányi súlyt cipelni, 90 hosszú percen keresztül megállás nélkül rohanni egy labda után, erölködés nélkül kinyitni a befőttes üveget?

Hogyan lehetséges, hogy ugyanezek a hősök egy szemplillantás alatt válnak védtelen gyermekekké, elesett őzgidává, Kisvukká (ismerjük: “Egyedül vagyok, kicsi vagyok, éhes vagyok…”), amikor a madárinfluenza, esetleg malária, esetleg ebola (közönséges nevén megfázás) első tüneteit tapasztalják erős testükön?

Bizton merem állítani, ez minden kapcsolat első próbája. A pasi, ha beteg, akkor nincs más a világon. Akkor csak “áááá” van meg “úúúú”. Mindegy, hogy te két nappal azelőtt ugyanazt a tünetegyüttest produkáltad, az más volt, enyhe lefolyású! Az számodra pihenés, számára maga a pokol!

Ismerős, amikor hazaérsz egy hosszú munkanap után és pasi (miután már háromszor hívott fel, 15 sms-t küldött, hogy minden egyes tünetéről részletesen beszámoljon) a kanapén fekszik, szemei félárbócon, szoba besötétítve, lázmérő (ami akár 37,2-t is mutathat), fájdalomcsillapító az asztalon, vizesborogatás a homlokon?
Olyankor semmi nem jó, nem éhes, nem szomjas, csak fáááj – a létezés maga.
Ha megkérdezed, hogy érzi magát, már előre tudod a választ, ami elhaló hangon érkezik majd: “nem jól”. Ha megkédezed, jobban van-e már, a válasz egyértelműen “nem igazán”. Ha csak egy fél kisujjal hozzáérsz, felszisszen…

A témáról barátainkkal beszélgettünk az elmúlt hetek folyamán. Barátnőm babát vár. Most, a hetedik hónapba érve egyre nehezebben viseli a dolgot. A hőségben az egész teste feldagad, fáj minden ízülete, fáj a háta és természetesen a nap 24 órájában fáradt. Amikor ezt mesélte, a két pasi csak legyintett és elintézte kábé annyival, hogy nem kell azért eltúlozni a dolgot.
Amire mi ketten, a női frontot képviselve, teljes felháborodással elkezdtünk felsorolni eseteket, múltbéli tünetegyütteseket, melyekkel pillanatok alatt be tudtuk bizonyítani, hogy egy férfi biztos, hogy nem élne túl egy terhességet, és akkor a szülésről még nem is beszéltünk.

A pasik válasza az volt, hogy tudományosan bizonyított tény (gondolom, férfi “tudósok” által), hogy a férfiak sokkal intenzívebben élnek meg egy megfázást, influenzát, hányást, fosást, stb.
A betegség sokkal jobban leteríti őket, mint egy nőt.
A férfiak és hobbitudósok javára legyen mondva, az is bizonyított tény, hogy a férfiak ritkábban betegek.

Amikor pasival megismerkedtem, mesélt arról az öt hónapról, amit Afrikában töltött. Egy kórházban volt önkéntes, számítógépparkot épített ki nekik. Mondanom sem kell, hogy ez az apró részlet segített át a halálos szerelemből a menthetetlen állapotba.
Akkor mesélte el, hogy az öt hónap alatt késtszer is volt maláriás. Én tátott szájjal hallgattam afrikai kalandjait, kérdeztem, hogy milyen is az a malária. Kérdésemre kemény arccal, a távolba meredve (mint Schwarzenegger) annyit válaszolt, “nem vészes”. Akkor gondoltam magamban, ez a pasi egy hős.

Alig egy pár hónappal később, kapcsolatunk hajnalán, amikor esti műszakom volt a szállodában (mert ott is dolgoztam egy ideig), olyan 11 körül felhívott telefonon. Felvettem. Amit hallottam, azt jóindulattal is csak halálhörgésnek tudom nevezni. Rémülten kérdeztem, hogy mi baja. Erre ő, továbbra is hörögve csak annyit válaszolt, hogy el fog pusztulni.

Lelki szemeim előtt láttam Őt, vérbe fagyva, egy árokban heverve várni élete utolsó pillanatára, és csak az járt az eszemben, hogy milyen fontos lehetek neki, mert felhívott, hogy utolsó leheletével tőlem, élete szerelmétől búcsúzzon el.
Addig faggattam, amíg ki nem nyögte, hogy mi baja. “Fáj a torkom. Én nem tudom, hogy ezt túl fogom-e élni.”

ENNYI?! Ezért hozod rám a szívbajt?

Nem értette mélységes felháborodásomat, hiszen ő tényleg a kínok kínján megy keresztül!
Azon túl, hogy jelezze, milyen szörnyű állapotban is van, azért is hívott, hogy megkérjen, vigyek neki valami innivalót, amikor hazaértem.
Mondtam neki, hogy aznap délután vásároltam, a hűtőben van gyümölcslé.
“Igen, tudom. Tudnál hozni egy pohárral, ha hazaértél?”

Ilyenkor a legokosabb, ha elszámolunk tízig, nyelünk egyet és azt mondjuk, “rendben drágám, te csak pihenj tovább”…