Annak ellenére, hogy történeteimmel egyéb benyomást kelthettem, pasi egy szuper fej!
Ha nagyítóval keresgélnék is csak alig találnék benne hibát!
Nyilván nem véletlen, hogy ilyen jól működik a kapcsolatunk. Már olyan sokszor elmondtam, most le is írom: ő az én nyugodtabbik felem, a higgadtság, a biztonság maga.

Pasi (szerintem) jóképű, sőt kimondottan mutatós, ad a külsejére: előfordul, hogy morgolódva vonul mellettem a utcán, ha úgy gondolja, hogy ő éppen nem szexis, megismerkedésünk történetét is úgy szokta bevezetni lelkes közönségének, hogy “az úgy volt, hogy én szexi bárpultos voltam” én meg gondolom tenyeres talpas lengyel lány a tajgáról…

Hűséges, illedelmes, birkatürelemmel és egy szó nélkül tűri olykor megmagyarázhatatlan hangulatingadozásaimat (például, amikor spontán belevágok egy bringát a szakadékba), rendszerető (ami nála a dolgok különböző tárgyak és bútorok alá/ mögé/ közé való besuvasztásában merül ki kevésbé szerencsés napokon), kiveszi a részét a házimunkában, egyszóval minden lányos anya álma.

Egyetlen dolog hozza ki belőle az állatot, mégpedig a közlekedésben, autóval való részvétel. E tekintetben ő minden lányos anya és női vezető rémálma.

Amint az autó a feneke alá kerül, más ember lesz belőle.
Nagyon jól vezet, nem arról van szó, az esetek többségében még csak nem is ön- és közveszélyes, isteni a reakcióideje, de az autóban vele eltöltött percek/ órák – lehetőség szerint csúcsforgalomban – mégis nagyban hozzájárulnak azon, egyébként meglehetősen ritka alkalmakhoz, amikor joggal ordíthatom le a hajat a fejéről.

Az autó az számára a szent tehén. Az nem a mi autónk, az az ő autója. Ha reggel, legőszintébb igyekezetem ellenére sem sikerül iőben kivontatnom magam az ágyból és megkérdezem, hogy elvihetem-e az autót, mert a következő busszal nem érek be időben, a válasz mindig igen. Bár inkább az az igen, amiről az ember pontosan tudja, hogy a jelentése tulajdonképpen “ha nem muszáj, inkább ne“, annak ellenére, hogy ő beül, pislog kettőt és a munkahelyén van, tehát, még ha gyalog menne, és 7:55-kor indulna, akkor is beérne akár fél nyolcra…
Hiába, ő legszívesebben mindenhová autóval menne, ha tehetné rükvercben. (Parkolni is csak tolatva szeret, ott is, ahol nem indokolt és/ vagy nem szerencsés, például hegyoldalon.)

A reggeli pánikban feltett kérdésemre igenlő válasz esetén három dolog lehetséges: vagy pont teszek arra, hogy mint jelent az “igen”, tehát fogom a kocsit és már ott sem vagyok, nehogy meggondolja magát, vagy meghátrálok (a dühtől és dactól vezérelve) és azt mondom, hagyjuk az egészet a francba, vagy (és ez a legveszélyesebb) ő visz be dolgozni (tehát inkább kerül fél órát, csak ne kelljen kiadni a slusszkulcsot a kezei közül).
Ezek azok a reggelek, amiket nekem egy hosszú és dolgos munkanap alatt kell kipihennem.

A horror már az utcából kihajtva kezdődik, ilyenkor fél másodperc alatt tud felgyorsulni 150-re, hogy az első keresztutcánál a fékbe taposhasson, engem és az autó teljes tartalmát a szélvédőre kenve.
Innen hosszú, ugyanakkor választékos káromkodás kíséretében tovább száguldunk az első jelzőlámpáig, ahol annak teljes szükségtelenségét ecseteli mindaddig, amíg nem jön a zöld, s egy, kb. 50 méteres szakaszon megint megdöntjük a forma 1-es futamok mindenkori világcsúcsát azért, hogy utána a fékezéstől kirepüljünk a szélvédőn megállhassunk a következő lámpánál, amiről már tudjuk, hogy abban a pillanatban vált pirosra, amikor a közelébe érünk. Ez tény, így van, én elfogadom ezt, sőt számítok rá, úgyhogy nagyon fel sem gyorsulok, ha arra járok. Ő, velem ellentétben, ilyenkor két kézzel rángatja a kormányt és veri a fejét a dudába.

Ennél a lámpánál kiszélesedik az út, tehát több sávban lehet tovább haladni. Ekkor tör felszínre valódi énje, Max Rockatansky (ismertebb nevén Mad Max), akit hosszú évek során, amíg nem volt meg a kocsink, sikeresen el tudott nyomni magában.
Ilyenkor vészjóslóan oldalra tekint, balra, majd jobbra, felméri ellenfeleit, bőget egyet-kettőt üresben a motoron, majd zöldnél, csikorgó és füstölgő gumikkal, elsőként hagyja el a rajtot. Amennyiben ez sikerül , önelégülten tekint a visszapillantótükörbe és tapos bele ismét a fékbe, hogy ne fényképezze le a trafipax, aminek a létezéséről szintén nem tegnap hallott először…

Ha ezen az akadálypályán ép bőrrel (és ésszel) túljutottunk, már csak kettő darab lámpás kereszteződés választ el nem, nem a munkahelyemtől a gyorsforgalmi úttól.
Ezen a ponton szokott általában elszabadulni a pokol: az első lámpán átjutva, a reggeli csúcsforgalommal sodródva haladunk a szakasz második lámpájáig, ami – bármilyen hihetetlen is – pirosra vált, amint a közelbe érünk.
Pasi ilyenkor haját tépve, önkívületben üvölti minden egyes alkalommal a következőt: “NEEEEEEEEEEM HISZEEEEEEM EEEEEEEL!!!! Krisztus után 2013-at írunk és nincs EGYETLEN ember az egész városban, aki képes lenne összehangolni ezeket a szerencsétlen lámpákat!”

Én ilyenkor összeszorítom a számat (mert mondhatnám, hogy “látod, hogy a túloldalról most kanyarodnak, ha éppen arról az oldalról jönnél, most te röhögnél a markodba”, de inkább nem mondom) és ismét megfogadom, hogy én aznap este bizony a tyúkokkal fekszem, hogy üdén, frissen, kipihenten ébredjek másnap és ne kelljen megkérnem pasit, hogy bevigyen dolgozni…