Beköltöztünk! Nem is ment olyan nehezen az egész, őszintén szólva, arra számítottam, hogy csak azután tudok majd bejelentkezni, hogy pasival túlvagyunk a párterápiás foglalkozásokon, de egyáltalán nem volt rá szükség, sőt, feszültségektől mentesen zajlott az egész!
Pasi is csak két autót nyomott meg a bérelt kisbusszal, azt is egy nekifutásból! A busznak semmi baja nem lett, mert a vonóhorgával koccant bele egy másik autóba (Judit barátnőmébe, de az ővé úgyis lízinges – legalább is ő ennyivel reagálta le, ha mégsem, várjuk a számlát…), az pedig ugrott egyet hátrafelé és az ő vonóhorga megnyomta a mögötte parkoló autó rendszámtábláját. Nagyobb kár csak azért nem keletkezett, mert a második autó mögött pont nem parkolt senki. Hogy pasi milyen lendülettel penderült be az egy személyautónak is szűk helyre, nem láttam, és talán jobb is ez így, mert, bár saját elmondása szerint ő mindig időben reagál és rém óvatosan vezet (így csókoltunk bele egy távolsági busz farába is Szegeden anyukám autójával, ahol persze a hülye buszsofőr volt a hibás, mert volt képe megállni a pirosnál), időközben ismerem már a vezetési stílusát…

A cuccokat hamar átszállítottuk, délben indult a program és 6 körül – ahogy reméltük – már sütögettünk is, mind a tizenhárman. Amivel sikeresen szemléltettük újdonsült szomszédságunknak, hogy hogyan is kell ezt csinálni, az utolsó vendégek fél háromkor távoztak és, objektív meglátásom szerint, nem lábujjhegyen…
Mindenesetre nem dobálta meg senki az ablakunkat rohadt paradicsommal és/vagy záptojással tegnap reggelre.

Mivel nem tétlenkedtünk az elmúlt napokban, és nem akartuk túleröltetni költözködéstől és sütögetéstől megtört testünket, a tegnapi program rekreációs ajtómázolás volt.

A Fapiacon sajnos elmulasztottuk a szomszédoknak való tisztességes bemutatkozást (mert ott egy hónapig újítottunk fel, akkor nem nagyon futottunk bele senkibe, aztán meg valahogy ciki lett volna), elhatároztuk, hogy kertvárosi életünket tiszta lappal kezdjük, becsöngetünk közvetlen szomszédainkhoz és rendesen bemutatkozunk nekik.
Ezt két ajtó mázolása között, mintegy pihenésképpen gondoltuk megejteni.

Tőlünk jobbra egy idős hölgy lakik (91 éves), gondoltuk, hozzá megyünk először, biztosan nagyon kiváncsi. Hiba volt. Nem elmenni hozzá, az természetesen magától értetődő, talán inkább vasárnap délután elmenni, tökig porosan, agyig festékesen, forrónaciban, szakadt pólóban. Mentségemre legyen mondva, nem gondoltam, hogy a szomszédoknak való bemutatkozás ilyen rituálé. Én azt gondoltam, becsengetünk, kezet nyújtunk, elmondjuk ki fia-borja vagyunk, aztán, amikor erre mindketten készen állunk, személyesebbre vesszük a figurát.
Szomszédnéni (szigorúan Dirksné) kiskosztümben, kisminkelve (!) nyitott ajtót nekünk (“Ah, nem is számítottam látogatókra!” felkiáltással) – itt már sejtettem, hogy valamit elbaltázhattam… Persze, menjünk be, nézzünk körül, nézzük meg, nála mi hogy van (az utcában minden ház egyforma), ő hogyan rendezte be, stb.
Üljünk le a kertben, kérünk-e inni valamit, kávét, rendben, esetleg egy kis piskótát hozzá, mert ő ugye nem számított látogatókra, de vasárnap úgy illik, hogy az embernek legyen egy kis süteménye a kávéhoz. Nem bánjuk-e, ha a sütihez csak egy kis tejszínhab és meggydzsem van (mert, megint csak, nem számított látogatókra). Nem volt tolakodó, alig tett fel személyes kérdéseket, ennek ellenére egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy bólogatunk, igen, mindketten katolikusok vagyunk, nem, még nem vagyunk házasok, nem, nem tudjuk mikor… Házunk előző lakója (kinek neve Tineke) egy angyal, a férje szintúgy, remek állásuk és imádnivaló gyerekük van (avagy, kössük fel a gatyánkat, mert őket nehéz lesz majd überelni jószomszédságból). Amikor mondtam, hogy magyar vagyok, rögtön mondta, hogy tudja, hallotta Tinekétől, de erről inkább ne is beszéljünk.
Dirksné egyébként jelenség itt, ha úgy tetszik, ő az utca mozgatórugója, az élő enciklopédia, mert negyvenhat óta lakik itt, persze nem tud ő sokat az utcabeliekről (csak a neveket, ki mikor költözött ide, kinél hány gyerek van, azok mikor születtek, házasodtak és azoknál hány gyerek van).
Amikor kifogytunk a beszédtémából, megköszöntük a szivélyes vendéglátást, segítettünk bepakolni a konyhába, kifelé menet még megmutogatta kis kincseit, amiket angyali Tineke csinált neki, én meg bánom, hogy annyi kézügyességem sincs, mint egy kiscsoportos óvodásnak. Kénytelen leszek majd bevágódni nála a sütési, főzési tudományommal. Már látom, hogy kocogok át kiskosárral, “Jónapot Dirksné, csináltam egy kis mazsolás kuglófot, tessék fogyasztani egészséggel!”. Mert egy biztos, jó, ha Dirksnével jó kapcsolatot ápol az ember, annak ellenére, hogy alig ismer ő valakit az utcából.

Mai napra tartogattuk másik szomszédainkat, akiket magunk között csak Hippiéknek becézünk, láttuk őket egyszer-kétszer eldzsiggelni a ház előtt, trapéz farmer, hosszú haj (férj és feleség esetében egyaránt), kockás ing. Amit a felső szintről látunk, a kertjükben inkább a természet teszi a dolgát, mint ők, de van nekik pédául egy olajos hordókból összeácsolt ülőalkalmatosságuk, amire gondolom, nagyon büszkék, mert a kert azon részén nincs derékig érő gaz.

Megint csak délután mentünk látogatóba, megint csak rekreációs jelleggel. Dirksné véletlenül éppen az utcán beszélgetett a szembeszomszédunkkal, aki tetőtől talpig beszkennelt magának, gondolom, megbízható forrásból értesült már származásomról és, kis szerencsével, láthatott csütörtök este kádat takarítani egy szál bugyingóban, nyitott ajtókkal ablakokkal, mert sajnos az ő házuk irányába döntöttem be és sajnos csak később tudatosult bennem, hogy ez NEM a Fapiac, itt bizony többet látnak a szomszédok, mint, amihez én hozzászoktam.
Továbbá megint beleestem a nyár és lakásfelújítás alattomos csapdájába, amikor megint csak smink és estélyi viselet nélkül, agyig festékesen, tökig porosan, forrónaciban, szakadt pólóban hagytam el a házat (mert gondoltam, Hippiék ezt biztosan elnézik nekem).
Egy-két udvariassági kör után tovább haladtunk Hippiékhez, hogy túlessünk a bemutatkozáson.

Bekopogtunk a bejárati ajtón, mert csengő az nincs, Papa Hippi nyitott ajtót. A nevére sajnos nem emlékszem, mert a belsőépítészeti dizájn annyira sokkolt, hogy inkább arra ügyeltem, hogy ne látsszon a döbbenet az arcomon és, hogy ne röhögjem el magam, mert pasinál egy pillanatra teljesen lefagyott a rendszer és láttam rajta, hogy amikor Papa Hippi megkérdezte, bemegyünk-e, csak a kíváncsisága mondatott vele igent, mert tudni akarta, hogy milyen lehet a nappali – az előszobát sajnos nem láttuk a kupleráj mögül.

Úgy tűnik, hogy lakásuk stíulsát finomított stílusban vetítették ki a kertre, mert a nappali/ étkező még annál is sokkolóbb. Az első, ami szembeötlik, amikor belép az ember, az a “csillár”. Azt ugyanis két rozsdás biciklikerékből készítették, végül is eredeti ötlet…
A plafonra (már ott, ahol nem pereg lefelé a vakolat) az egész helyiségben szintén sajátkezűleg készített műalkotásokat aggattak, amiben – visszatérő motívum – a kerékpárküllőtől elkezdve, különböző madarak tollazatán át, döglött vakondig mindenfélét feldolgoztak.
Miután csinált nekünk helyet (vagyis egy kupac rumlit átpakolt egy másik kupac rumlira), le is tudtunk ülni!
Megtudtuk, hogy Papa Hippi éppen szabadságon, eredetileg biológus (ami még érthetetlenebbé teszi számomra, hogy olyan a kertjük, amilyen), jelenleg egy utazási irodát üzemeltet pár másik biolgógussal társulva (pasi szerint csakis nudista üdüléseket forgalmzhatnak), van két lányuk, akik már kirepültek és gyermekei anyja (Mama Hippi), aki a “barátnője”, mert ők nem házasok. Szeret olvasni, van neki kettő darab Márai könyve is (sajnos nem emlékszem, melyik kettő, mert a sokk miatt ideiglenes amnéziám lett). Ezen a ponton nagyjából megrekedt a társalgás, csak a madárürülékkel díszített kakukkosóra ketyegését lehetett hallani.
Már majdnem mondtam, hogy megyünk, mert temérdek dolgunk van, amikor hazaért Mama Hippi is, aki a nemibeteg gondozóban dolgozik.

Nagyon kedvesnek tűnik és érdeklődő is, sőt azt sem bánja, hogy a kertben gitározom. Feltette ugyanazokat a kérdéseket, amikre azelőtt fél órával valaszoltunk, elmesélte ugyanazokat a dolgokat, amiket a férje, bocsánat, “barátja” (félreértés ne essék, nincs ez ellen kifogásom, én is vadházasságban élek pasival, csak a szüleim korabeli embereknél ehhez valahogy nem vagyok hozzászokva) elmesélt már, felajánlotta segítségüket, pl., ha bármilyen szerszámra lenne szükségünk, vagy virágot kell öntözni, vagy macskát etetni, ha nem vagyunk itthon. Mi is felajánlottuk ugyanezt, majd megint kifogytunk témából (mert azt megállapítani például, hogy milyen szép az otthonuk, talán inkább pofátlanság lett volna, mint illedelmesség), ismét a fent említett órák ketyegését hallottuk csak. Utolsó kétségbeesett próbálkozásunk közepette szóba került Dirksné, akiről tisztelettel nyilatkoztak, bár egyértelmű számomra, hogy olyan nagyon sokat nem járnak össze, ami nem Hippiéken múlik. Sajnos nem mertem nagyon körbenézni, nehogy azt gondolják, hogy ítélkezem. Mert én tényleg nem. Tulajdonképpen valahol megnyugtató, hogy vannak nálam rumlisabb emberek is.
Náluk is megköszöntük a vendéglátást, majd hazajöttünk és tovább festettünk és mázoltunk.

 

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!