Legutóbb felvázoltam utcánk szociológiáját. Van a 91 éves kulcsfigura, Dirksné, az utca Magdi anyusa, a térfigyelő rendszer, aki az egész utca véleményét formálja.
És vannak ugye Hippiék, akik meg pont tesznek mindenki, de leginkább Dirksné véleményére.

Mi meg éppen a két szélsőség közé költöztünk, mint halmozottan hátrányos helyzetűek, mert, ha nem lenne elég az utcabeliek új lakók iránt táplált bizalmatlansága, még hozzájön az is, hogy én külföldi vagyok, ami egyébként futótűzként terjed a bennszülöttekhez szokott szomszédságban!
Pasi szerint nem tart majd sokáig, hogy a szomszédok berohanjanak a házba, pánikban összekapkodják az utcán vidáman játszadozó gyerekeket, bedeszkázzák az ablakokat, amint én kiteszem a lábam az utcára.

Persze kit izgatnak az előítéletek! Ilyen szempontból egyébként teljesen szimpatikusak Hippiék. Mondjuk, majd meglátjuk, hogyan nyilatkozom róluk, ha patkányok lepik el zsebkendőnyi kiskertünket, miután felzabáltak mindent az ő portájukon…
Egy a lényeg: mi megtaláltuk álomotthonunkat, és teljes erőnkkel azon vagyunk, hogy az egészet MÉG tökéletesebbé varázsoljuk.

Dolgozunk keményen reggeltől estig. Haladunk is valamelyest, bár annak ellenére, hogy mindketten azt gondoltuk, hipp-hopp megleszünk az egésszel, és (picit talán túl bizakodó) becsléseink szerint két napnyi festegetés után non-stop a kertben koktélozunk majd feltett lábakkal, sorra bukkannak fel új projektek. Lassan kezdem azt gyanítani, hogy míg én kómában igyekszem kipihenni a felújítás fáradalmait, pasi éjszakánként szánt szándékkal (vagy alvajárva) tesz tönkre dolgokat, nehogy esetleg pihenni is tudjunk a szabi alatt, mert reggelre mindig egyre kilátástalanabb lesz a helyzet.

Ma reggel, miután lezuhanyoztunk hideg vízzel (mert pasi hirtelen felindulásból leszerelt egy radiátort, ami miatt egy napja szünetel a melegvíz ellátás otthonunkban), nekiestünk az ezerkétszáz éves lambériának az előszobában. Vagy, ahogy pasi nevezi ékes magyarsággal, “lambrizációnak”.
Ha már ilyen emelkedett tevékenységet dobott ki a gép mára, úgy döntöttünk, nem hagyhatunk ki egy emelkedett és – szerintem – rém romantikus mozzanatot sem: hátrahagytunk egy üzenetet az utókor számára a “lambrizáció” mögött, stílusosan, hollandul és magyarul is.

A legutóbbi posztom kapcsán felvetődött a kérdés, melyik szomszéd lesz a kedvenc.
Vagy inkább ki fog majd a legtöbb sztorival hozájárulni a blogom jövőjéhez.
Aktivitását tekintve, és azt, hogy más jelentőséggel bíró szereplővel még nem ismerkedtünk meg az utcából, szerintem Dirksné. Mert bár fájósak a lábai, szerintem egy nap több kilométert tesz beléjük, mint én a felújítást, napi többszöri barkácsáruházi túráimat meg a hobbikocogást együtt véve.
Bár, ha Hippiék belehúznak és meginvitálnak bennünket még egyszer kávéra, részletesebben be tudok majd számolni lakásdizájnjukról, hát még, ha egyszer elhívnak bennünket magukkal nudista strandolni (és mi teszem azt, még igent is mondunk)…

Dirksné ma is egész nap keringett, én meg idegesen figyeltem minden körét és intgettem kötelességtudóan minden alkalommal, amikor elcirkált a ház előtt, nehogy azt mondja, hogy ezek a kelet-európaik még csak köszönni sem tudnak tisztességesen.

Hiába igyekeztem, egy alkalommal túl későn kapcsoltam, amikor is éppen a nappali ablakkeretét mázoltam, olyan kőművesdekoltázzsal, hogy azt bármelyik becsületes munkásember megirigyelné. Amikor megláttam, gyorsan rendbeszedtem magam, felrángattam a nadrágomat, megigazítottam a sminkemet, a masnit a hajamban és egy fültől fülig mosoly kíséretében visszaintegettem. Mert innen bentről figyelve a társadalmi életét, egyre biztosabban tudom, hogy Dirksnével jó jóban lenni.

N-edik barkácsáruházi köröm után, miközben cuccoltam be a házba, megláttam, hogy itt-ott, a kövek között kibújkált némi gyom. Leküzdve pincebogáriszonyomat, kirángattam a nemkívánt növényzetet (már most tudom, hogy erre nagyon oda kell majd figyelnünk!), majd sikítva berohantam a házba.

Délután éppen jól megérdemelt pihenőmet töltöttem a kanapén, amikor Dirksné, szokása szerint, kisminkelve, kiskosztümben, megállt az ablak előtt integetni és egyúttal jelezte is, hogy szépen haladunk.
Mint akit puskából lőttek, olyan gyorsan szakítottam félbe építő jellegű fotoszintézisem folyamatát (éppen azt terveztem fejben, hogy hogyan fogom magam kivontatni megint az előszobába, hogy glettel elogozzam a “lambrizáció” kisebb-nagyobb hibáit), és kiszaladtam az ajtó elé. Ott kicsit beszélgettünk, milyen szépen haladunk, mennyivel szebb a fehér fal, mint a lila, mert neki az tulajdonképpen soha sem tetszett (még szerencse, hogy nem neki kellett itt laknia), és milyen szép és modern az a lambéria, olyan elegáns, hogy nem is mer majd bejönni hozzánk (mondta ezt kiskosztümben, kisminkelve nekem, aki – szégyen, nem szégyen – ismért szakadt ruházatban lakásfelújítottam éppen), nem, nem jön most be, mert még el kell szaladnia (?!) a postára.

Ahogy a kerítés mellett haladt el, még megállt, fejével Hippiék háza irányába biccentett, s fogai között szűrve, enyhe megvetéssel a hangjában, megkérdezte, mit szóltunk hozzájuk. Mit szóltunk, mit szóltunk, sokkot kaptunk meg ideiglenes amnéziát és minden idők legsikeresebb blogbejegyzését…
Igyekeztem diplomatikusra venni a figurát, és azt válaszoltam, “igen” (tisztában vagyok vele, hogy nem eldöntendő kérdést tett fel…). Majd hozzátettem, hogy szerintem kedves emberek (mert szerintem tényleg azok, elég furcsák, a sokkoló szót egy az egyben velük asszociálom, de kedvesek).

Dirksné helyeselt, hogy kedvesnek kedvesek, majd azt mondta, a megszokott, Kalánka nénis kuncogása kíséretében: “Látom, kigyomláltad a téglák közét!”,

Jesssz jesssz jesssz, még egy pont a javunkra!

Magamban szinte láttam, amint félpályáig nekifutok, és gólvonalig becsúszok térden, míg egy teli stadion tombolva örül velem sikeremnek!
…Már, ha pasi lennék természetesen.