Elkészült a “lambrizáció”!
Ami azt jelenti, hogy az előszoba teljes díszben tündököl!
Nem is volt más hátra, mint “csupán” lefesteni, s e nemes feladat rám hárult, mert pasi nem szeret (és nem tud) festeni.
Én viszont az utóbbi időben annyit forgattam fanatikusan az ecsetet, hogy kiújult a 15 éve nem tapasztalt ínhüvelygyulladás a csuklómban és méretes holyagokat növesztettem a tenyeremre. Ha csak arra gondoltam, hogy nekem megint ecsetet kell ragadnom, kicsordultak a könnyek a szememből – és nem a boldogságtól. Úgyhogy tegnap inkább az Ikejában töltöttem a fél napot, időhúzás céljából, hogy utána, pasival a nyakamban, éjjel egyig festegethessek, mert azt ugye be kell fejezni, ha már hozzákezdtünk…
Pasi rém szigorúan, sokrétű elméleti szakértelemmel hajtotta ki belőlem az utolsó leheletet is, hol felejtettem ki egy foltot, hova mennyi festéket kenjek, holott köztudott, hogy, ha egy valami van, amiben páratlan tehetséggel áldott meg a teremtő, akkor az a festés.
A helyzet komolyan elkezdett hasonlítani ahhoz, amikor 6 évesen úszni tanultam és anyukám (aki egyébként nem tud úszni, csak elméletben) a medence partjáról kritizálta meg a kartempómat, mire én, öntudatos 6 évesként barátságosan felszólítottam, hogy, ha ő azt olyan jól tudja, ugyan dobja már le a ruháit és mutassa meg, hogy hogyan is kell. Ezek után nem kritizált meg többször…
Miután ugyanezt a technikát vetettem be pasinál, ő is inkább leült a tévé elé.
A végkimerülés határán egy dolog csalt csak mosolyt az arcomra, mégpedig, hogy Dirksnével jó irányba halad a jószomszédság!
Amikor a “lambrizáció” még csak kezdeti stádiumban volt, tehát még csak egy sík fal volt készen, átjött egyszer, mert a postás VÉLETLENÜL hozzá dobott be két levelünket (szerintem leboltolta vele a dolgot, hogy legyen oka átjönni hozzánk körbeszaglászni).
Először azt hittuk, azért jön, hogy megkérjen bennünket, legyen már elég a fúrásból, faragásból, fűrészelésből, kalapálásból, mert nem hallja az utcabeli pletykákat rendesen a saját gondolatait, de nagyon is megértő volt és csak a két borítékot adta be, s ha már erre járt, hát be is nézett.
Kritikus szeme egyetlen negatívumon sem akadt meg frissen felújított előszobánkban. Vagy csak nem merte mondani, mert mi fúrógépekkel, fűrészekkel és kalapáccsal voltunk felfegyverkezve és kezdtünk kifordulni emberi mivoltunkból.
Elcsodálkozott, hogy milyen szép, micsoda mestermű, nem is gondolta volna, hogy ilyen szépen fog kinézni.
Mondjuk, két napnyi megfeszített munka után nézhet is ki szépen!
A barkácsáruházat, aminek honlapjára egy filmet töltöttek fel, hogy szemléltessék, milyen egyszerű is az egész, esküszöm, be fogom perelni! (A filmen látható Barkács Hans ui. fél kézzel, bekötött szemmel, háttal a falnak csak úgy lőtte fel az elemeket, azzal a felkiáltással, hogy ugye, hogy nem is olyan nehéz az egész…)
Sőt, leverem rajtuk a párterápiás foglalkozások költségeit is!
Végül, mindössze 170 csavar és tipli, két fajta fúró- és csavarhúzógép, öt törtött fűrészlap, három rövidzárlat és milliónyi kirongyolódott idegvégződés után elkészült a “hülyék és barkács-antitálentumok számára is pofonegyszerűen falra erősíthető” lambéria…
A hajam ragadt a fűrészportól, a szemüvegemen nem láttam át, a ruhák rongyosra koptak rajtunk (pasi rövidgatyáján nagyobb volt a hasadás, mint a ruhadarab maga), körmömről a lakk lekopott (ami önmagában nem katasztrófa természetesen), a lakkmentes felületeken (és alatt) fekete foltok és gyászkeret és a tevékenység vége felé járva már a döglegyek is megszédültek a közelünkben.
Viszont pasi, az utolsó elemek felszerelésekor, már majdnem Barkács Hans szintjéig tökéletesítette technikáját!
Mert kinek kell munkapad, mérőszalag, szögmérő meg vízmérték?! Szemmel becélozzuk a szükséges távolságot, majd padlón ülve, két láb között elektromos fűrésszel lecsapjuk a nem kívánt darabokat.
Pofonegyszerű, megmondta áruházi Barkács Hans is! Hogy engem minden alkalommal a szívbaj kerülgetett, az mellékes.
Mitöbb, nekem is gyakorolnom kellett a fúrást, faragást és fűrészelést!
Pasi kezembe nyomta az elektromos fűrészt, hogy igenis meg kell nekem ezt is tanulnom. Én pedig sikítozva haladtam az (akkorra már) szabad kézzel megrajzolt vonal mentén, mert láttam magam előtt, hogy lekanyarítok 2-3 ujjat a bal kezemről, esetleg átvágom a vezetéket és szörnyhalált halok áramütés által.
Végül nem kellett egyszer sem mentőt hívni, sem balesetire menni, de amikor pasi Dirksné helyett Havermansnétól (a Fapiac bennünket megelőző tulajdonosa, akit soha nem ismertünk és már legalább hat éve nincs közöttünk) kért elnézést a zaj miatt az utolsó csavar befúrása közben félhangosan, úgy éreztem, eljött az ideje tevékenységünk felfüggesztésének, mert már félrebeszél.
Az eredmény magáért beszél, olyan szép lett, hogy Dirksné végül mégegyszer visszatért egy, számomra eddig ismeretlen szomszédasszony kíséretében, és nagy büszkén mutogatta neki, hogy milyen ügyesek ezek a gyerekek, hogy micsoda lambériát rittyentettek ide az előszobába (mondjuk akkor felállt a szőr a hátamon, mert én ezt mindennek tudnám nevezni, leginkább egy spirituális önpróbának, de semmiképp nem csak úgy odarittyentésnek) és, mint aki otthon van, de legalább is napi szinten több órát tölt otthonunkban, körbevezette a hölgyet a földszinten.
Én meg úgy vagyok vele, hogy ha ez már Dirksnének is tetszik, akkor azért hiba nincsen!
