Minden évben elérkező drámai 24 órát tölthettem pasival, a (saját) születésnapját.
Amióta ismerem, minden születésnapot megelőző és követő egy hetet mély depresszióban tölt .

A dolog kezdődik azzal, hogy engem minden évben szekál a korommal – egy évben születünk, én négy hónappal korábban.
Tehát négy hónapon keresztül hallgathatom, hogy én milyen vén szipirtyó vagyok, ő pedig még X éves. (Hiába na, mindig is tudta, hogyan vegye le a csajokat a lábukról.)
Születésnapja előtt pár nappal pedig tagadásba burkolódzik.
Ha rákérdezek, mit szeretne, nem kell neki semmi. Se ajándék, se szülinapi buli, se torta (ez általában azért képlékeny), se gyertya, se konfetti, se szerpentin, se semmi.

Nem tudom pontosan, hogy ez a kora (vagy inkább korosodástól, felnövéstől való iszonya) miatt van-e, gyanítom igen.
Egyértelműen fiatal – örökifjú – akar maradni (az öregedés miatt szerintem nincs is mit aggódnia, hiszen még csak 29! Én 29. életévem első pillanatától istenien éreztem magam, kivirultam, jól érzem magam a bőrömben, ott vagyok, ahol lenni akarok: a kervárosban, pasival, a házunkban).
Persze mindig őt saccolják idősebbnek. Olyannyira, hogy 29. születésnapom előtt pár nappal igazolnom kellett magam a boltban alkoholvásárlás közben (utána egy hónapig vigyorogtam megállás nélkül). Őt, ezzel szemben, pár nappal az én esetem után, valaki 35-nek tippelte ez után egy hónapig röhögtem megállás nélkül.
Hurrá, még egy ok a depresszióra.

Én komolyan nem tudom mi lesz vele, ha majd tényleg a 35-öt, vagy a 40-et tölti. Nem lepne meg, ha hajbeültetést csináltatna és/vagy befestené a haját Kordagyuribácsisra és egy tűzpiros sportkabrióval térne haza. Vagy egy motorral.

Így aztán ünneplésről szó sem lehet! Még barátokat, családtagokat sem kíván meghívni szülinapozni. Ha tehetné, ágyban, vagy kádban töltené a napot, ránctalanító krémmel és ubokapakolással az arcán.

Aztán, utolsó utáni pillanatban általában meggondolja magát és fél nappal kívánt dátum előtt, pánikban póbálja mégis össztrombitálni az ünnepi tömeget.
Akiknek akkorra már be van táblázva a hétvégjük: nyár van, mindenki nyaralni van, fesztiválozni megy, sütögetni jár, amíg lehet.

Akkor végül megállapítja, hogy nincs neki egy fia barátja sem, hát minek ünnepeljen. Megint jön a letargia.

Atán mégis eljön (majdnem) mindenki a bulira, ő remekül szórakozik és az egész el van felejtve.

(Tavaly megelégeltem a dolgot, akkor meglepetésbulit szerveztem neki – IDŐBEN – , akkoriban éppen rockzenész akart lenni a születésnapját megelőző krízis időszakában, még gitárt is kapott, amin azóta is én játszok, de ez mellékes…)

Az idei szülinap sem telt másképp, mint az elmúlt öt közösen töltött (magamban már pipáltam ki a fázisokat, tagadás – pipa, letargia – pipa, végső pánikban gyorsban kiküldött sms családnak, barátoknak, kollégáknak – pipa, önsajnálat, mert senki nem ér rá és nem is fontos ő senkinek – pipa…)

Idén is indultunk onnan, hogy “gondolkodtam, idén (???!) nem ünneplem meg a születésnapomat”. Mire én: “biztos?”, ő: “biztos!”. Én meg bölcsen hagyom annyiban a dolgot és fejben már állítom is össze a listát a bulira, mert nagyon is jól tudom, hogy ÚGYSEM telhet el születésnapja anélkül, hogy kedve ne támadjon végül mégis megünnepelni.

Rákérdeztem többször, nem, ő nem. Idén TÉNYLEG nem. Nincs kedve, nincs energiája, és különben is, kit hívna meg, mindenki nyaralni van (két bátyja van nyaralni, ennyi).

Last minute persze megint küldött mindenkinek egy üzenetet, és csak hárman jeleztek 5 percen belül, hogy tudnak jönni. A húszból. Mert ugye nyaralások, fesztiválok, kertipartyk és – bármily hihetetlen, mindenkinek van jobb dolga, mint arra várni, hogy milyen irányba halad az ő kapuzárási pánikja. Aztán lassanként mindenki átszervezte sűrű programját.
Lényeg: szülinapi buli idén is lesz…

A születésnapja előtti éjjel direkt megvártam, hogy elmúljon éjfél, gondoltam, akkor és ott (én először) kívánok neki boldog születésnapot, még énekelni is akartam, de ő felállt és megkért, hogy inkább ne is hozzam szóba az egészet. Jabocs, akkor nem.

Nekem aztán nem kellett kétszer mondani, nem lesz itt ma szülinapozás, csak a borzas tetejű almatortát (mazsola nélkül!) fogom neki megcsinálni (mert arra azért volt igény).
Ahogy kérte, se ajándék, se konfetti, se szerpentin. Naná, hogy lesz ajándék, de majd csak szombaton. Egy különleges, a barátoktól (mert végül eljön majdnem mindenki), a családjától (mert még az éppen országon kívül tartózkodó tesóit is mozgósítottam) és persze tőlem (mert túl imádnivaló ő ahhoz, hogy rendes ajándék nélkül teljen a szülinapja…). Ezt neki persze nem kell tudnia. Még.

Elmentem hát kamuajándékot vásárolni (naná, hogy lakber áruházban kötöttem ki, szerintem nem is találnék már el másik boltba), csak, hogy ne sejtse, van még valami készülőben. Plusz, minek üljek itthon, ha ezt a napot a lehető legátlagosabban kívánta tölteni?

Kamuajándék beszerezve, még gyros bevásárlás a borzas tetejű almatortához (mazsola nélkül!). Jószomszéd lévén még az is eszembe jutott, hogy vásároljak egy doboz csokoládét Dirksnének, a lámpáért cserébe.

Akkor persze még nem sejthettem, hogy miközben én lázasan igyekszem a legtökéletesebb doboz bonbont kiválasztani (remélem, nem cukorbeteg…), Dirksné éppen pasin kéri számon, hogy vannak-e terveink a bejárati ajtónál lévő hortenziabokrokkal, s ha igen, mik… A mi gyönyörű, teljes díszükben pompázó, hatalmas, színes virágokat hozó hortenziánik ugyanis átlógnak az ő sövényére. Vagyis: az átlógó ágakat le kellene metszeni.
Hazaérkezvén ez a hír várt. A szívem szakadt meg.
Az ugye mindegy, hogy most hortenziametszésnek szezonja nincs (tehát ha most megritkítjuk, jövőre egy darab virág nem lesz rajta), amit utcánk anyakirálynője kíván, mi megtesszük.
nyugodt és kiegyensúlyozott magánéletünket és hortenziáinkat a jószomszédságért!

Lassanként világossá vált, hogy Dirksné úgy gondolta, elég időt töltöttünk már a házban barkácsolással, és itt az ideje annak, hogy az utcafrontot is rendbeszedjük. Így estünk neki az előkertnek pasi szent születése napján. Így vakartam én a mohát kiskéssel a kövekről így tépte ki pasi a tökre nemes és értékes dísznövényeket a két fa tövéből, mert azt hitte, gyomok, így metszettünk hortenziát a nyár kellős közepén és így léptünk elő Dirksné királyi főkertészeivé (is), abban az időpontban, amikor én a borzas tetejű almatortát (mazsola nélkül!) terveztem sütni éppen.

Így váljon valóra pasi minden kívánsága, mert ennél kevésbé ünnepélyes születésnapot, ha akarnék sem tudnék elképzelni (én tutira sírógörcsöt kaptam volna, ha ugyanez az én születésnapomon történik). Pasi nem bánta. A kamuajándéknak is örült. Ha tudná, micsoda meglepetés vár még rá!

Sőt, még a tortát is sikerült éjfél előtt felvágni, és hiába tiltakozott, a végén mégis tetszett neki a figyelmem… Szerintem. Szerintetek?