A Hippiéknél tett első és eddig egyetlen látogatás óta túl sok dolgunk nem volt velük. Határozottan nem annyi, mint Dirksnével, aki napi rendszerességgel, van, hogy naponta többször is, látogatja szerény hajlékunkat, ösztönöz bennünket a kertészkedésre – ha tetszik, ha nem – , osztogat lámpákat, képeket, néha bókokat, egyszóval jelen van az életünkben.

Hippiékkel a látogatás óta még csak nem is beszéltünk. Illetve egyetlen egyszer, amikor Hippinével véletlenül pont egyszerre léptem ki az ajtón, akkor is inkább egy gyors “heló-szia-hogy vagytok-mi jól, köszi-berendezkedtetek már-még nem-na, szép napot” csevejre futotta. Sőt, még ebben a rövidke, nem túl mélyen szántó párbeszédben is felütötte fejét a kínos csend, amire Dirksnével soha nincs példa…

Mert, ha véletlenül kifogynánk beszédtémából, mindig visszatér kedvencéhez, a kerthez és a ház környékéhez. Hozzá hetente egyszer jön a kertész és ő rettentő büszke arra, hogy az ő házatája teljesen makulátlan.
Miután hozzánk nem jár kertész és alig három hete költözködtünk és majd’ három héten keresztül barkácsoltunk megállás nélkül házon belül, mert (szégyen, nem szégyen) számunkra az volt a fontos, hogy lakhatóvá tegyük életterünket, Dirksné kezdte megelégelni a mi nemtörődömségünket és finoman tudtunkra adta, hogy a helyzet most már tarthatatlan.
Az előkertet Pasi születésnapján rendbe szedtük (megjegyzem, nem tudom elképzelni, hogy a helyzet az elmúlt három hétben vadregényesedett volna el tűrhetetlen, kertvároshoz méltatlan szintekig, de nem győzöm elégszer hangoztatni, mindent a jószomszédi viszonyért…).

Dirksné olyannyira támogatott bennünket a kertészkedésben, hogy boldogan ajánlotta fel az ő spéci szerszámait, amit a kertésze is használ (és láthatjuk, nem eredménytelenül).

Előkerti robotunk után vissza akartuk adni a számomra eddig ismeretlen eszközöket (bizonyára a negyvenes évekből maradt ránk Dirks úr aktív korszakából), mire Dirksné azt mondta, tartsuk csak nyugodtan magunknál őket, mert még hasznukat tudjuk venni a porta hátsó bejáratánál – más szóval: addig ne merjük visszaadni, amíg az sincs rendben.

Közmunka.

Hogyan is zárhattam volna szebben a három hetes (és egy napos) szabit, mint közmunkával. Az utolsó szabad, napsütéses vasárnap délután fogtam a kisvödrömet meg az összes Dirksnétől kölcsönkapott kelléket, magamra öltöttem legelegánsabb játszós ruhámat (mert okulva az eddig látottakból, a 17 éves korom óta előszeretettel hordott, enyhén viseltes, itt-ott lyukas Arena típusú melegítőgatyám nem kimondottan felel meg a kertváros szociális elvárásainak) és nekiláttam a köz szolgálatának.

Nem voltam egyedül a robotban, volt még egy pár kisfiú, akik ugyanezt az ítéletet kapták ma délutánra. Gondolom a szüleiktől. És gondolom, nem a közmunkaprogram keretein belül, mert ahhoz túl lelkesen és kitartóan tevékenykedtek, úgyhogy elképzelésem szerint vagy tárgyi, vagy pénzjutalomban részesültek. Még a bicajozás, görkorizás, focizás hosszas és kitartó kísértésének sem engedtek.

Én, a legelegánsabb, legkényelmetlenebb játszós ruhámban hétrétre görnyedve tevékenykedtem, csatakokban folyt rólam a víz, közben figyeltem, milyen módszeresen kertészkednek a következő generáció képviselői, amikor egy négyéves forma szőke kislány ugrált oda hozzám.

– Szia!
– Szia!
– Te mit csinálsz?
– Kertészkedem. Szerinted jól csinálom?
– Aha.
– Szoktál segíteni a szüleidnek?
– Igen!
– És szeretsz kertészkedni?
– Igen, nagyon! Szuper, akkor legközelebb megcsinálhatod az én részemet is, fizetnék is érte! Te is a szüleidnek segítesz?
– Nem, én nem a szüleimmel lakom itt.
– Akkor ki mondta, hogy kertészkedned kell?
(Szerinted?! Persze ő még nem ismerheti Dirksné ostorát…)
– Senki, ez az én házam, nekem kell rendben tartanom, tudod?
– Egyedül laksz
– Nem.
– Akkor te a férjeddel laksz itt?
Érzékeny téma…
– Nem, a barátommal.
– És ő nem a férjed?
– Nem.
– És az lesz?
– Merem ajánlani neki! Még nem tudom.
– És nektek van gyereketek?
Szuper, még érzékenyebb téma.
– Nincs.
– És lesz?
Óhtejóég! Nem elég, hogy közmunkára ítélt a Kertvárosi Kommandó a szabadságom utolsó napján, még arra is emlékeztetnek, hogy se férjnél nem vagyok, se gyerekem nincs.
– Remélem, egyszer majd lesz.
– Neked is van baba a hasadban?
– Nincs.
– Hmm, az anyukámnak igen!
– De jó, örülsz a kistestvérednek?
– Még nem tudom, de most mennem kell. Szia!

Hát kössz!

Jól beledöngöl a földbe, majd, mielőtt még kimagyarázhatnám a bizonyítványomat hajadonságom és gyermektelenségem okait illetően, jól ott is hagy…

Dolgom végeztével Pasi megkérdezte, jól hallotta-e, hogy beszélgettem valakivel.
Jól, egy kislánnyal.
És miről?
Áh, csak a kertészkedésről…