Ha a szomszéd kislány ilyen jól rátapintott a lényegre: miért is nincs nekem gyerekem és/vagy vagyok férjnél?

Így, majd’ 30 évesen talán joggal is érkeznek a kérdések, még egy négyévestől is…
Ha már neki nem tudtam kimagyarázni, mert egyértelműen nem izgatta a dolog, boncolgassuk csak a témát nagyobb közönség előtt.

Miért is?

6-7 éves koromig életem egy egészen más irányú röppályáját láttam magam előtt, ami így utólag persze viszonylag nevetségesnek tűnik, de még tisztán emlékszem az érzésre, az elszántságomra, hogy én bizony 18 éves koromban jól férjhez megyek és rögtön gyermekek szülésébe fogok. (Az egyesszám jogos ez esetben, mert arra nem emlékszem pontosan, hogy kit szántam akkoriban saját férjemnek, még vannak homályos emlékeim valami királyfi féléről).

Hiába próbált anyukám és 8 évvel idősebb nővérem némi emancipációt belém csepegtetni, én bőszen tarottam magam az elképzeléshez. És az, hogy ehhez tulajdonképpen egy férj- és apajelölt is szükségeltetik, nem számított, mert biztos voltam benne, hogy felbukkan majd a királyfi (talán, az a bizonyos, aki végül mégis mindig Hamupipőkét választotta azonos című, kedvenc bakelit lemezemen) és boldogan élünk, míg meg nem halunk.
Cseppet sem realisztikus terveimhez való ragaszkodásomnak persze lehet az is az oka, hogy akkoriban a 18 év olyan távolinak tűnt, mint most a nyugdíjkorhatár…

7 és 10 éves korom között lefinomítottam ambiciózús törekvéseimet (mert sok mindent lehet rám mondani, de, hogy megrögzött álmodozó vagyok, abszolút nem, én kérem mindig a valóságnak megfelelően tervezek!).
Akkorra kitoltam képzeletbeli esküvőmet 20 éves koromra! Valós/ valaha személyesen is megismert áldozatom még akkor sem volt, de mindent fel mertem volna tenni arra, hogy Udo lesz az, A klinikából.

Csak, hogy jelezzem, mennyire voltam saját határaim tudatában, nemcsak, hogy Udo boldog feleségeként láttam magam, de óvónőnek is készültem. Igen. Én.

Tulajdonképpen csak kettő dologgal nem számoltam:
Udo (illetve az őt alakító színész) nálam csupán 30 évvel idősebb (ez persze nem feltétlenül akadály, főleg nem, amikor én 6 vagyok és ő 36, de mára rájöttem, a nálam kétszer idősebb pasik és a sűrű szemöldök mégsem kifejezetten vonzanak…)

A másik, cseppet sem elhanyagolható dolog, hogy nagy dózisban (kettőnél több gyerek esetén) nem bírom a gyerekzsivajt. Őszinte tisztelettel csodálom az óvónőket, tanítónőket, dajkanéniket és -bácsikat, gyermekgondozókat és a többi hőst és hősnőt, akik képesek akár órákon éveken keresztül egész nap örjöngő gyerekek között, dolgozni, gondolkodni, létezni, tudom, hogy én erre nem lennék képes…

Később, amikor rájöttem, hogy sem Nobel- békedíjas óvodapedagógus nem leszek, sem fiatal mintanej, úgy döntöttem, hogy félreteszem született feleség ambicióimat és külföldön leszek cserediák. Akkor már nem férjfogás céljából! Ezt fontos leszögezni.

Persze egy-két fázist átugrottam (pl. amikor szintetizátoron és gitáron, esetleg furulyán írtam sikergyanús tinislágereket, hogy az általuk szerzett hírnevemet kihasználva Nick Carter felesége lehessek – hogy csak egyet említsek), mert a nagy számvetés közben rájöttem, hogy soha nem érnék listám végére.

Szóval cserediák lettem Hollandiában, aztán ide is költöztem. Mert ugye, ha valamit nagyon akarok, azt el is érem. Szerencsére megvolt bennem az egészséges kétely Udo, vagy Nick Carter mintaférjéségét illetően, így értük nem harcoltam olyan elszántan, mint a Hollandiában való letelepedésemért.

Aztán lett Pasi és van a kertvárosi otthon, aminek rettentően örülök, sőt, nagyon boldog vagyok!

Ilyen körülmények között mi sem lenne logikusabb, mint az, amit – koromnál fogva – egyfolytában magam körül tapasztalok. Mindenki férjhez megy, férjhez menni készül, szült, szül, szülni fog. Nálunk persze se lánykérés, se sikoltozó apai ösztönök.
A fejemmel pedig nagyon jól tudom, hogy tulajdonképpen tökre boldogok vagyunk, sőt, őszintén merem állítani, hogy állati jó páros vagyunk! És az sem titok, hogy senkivel nem lennék olyan boldog, mint Pasival.

Arról meg ugye nem tehetek, hogy a hormonjaim majd’ lerobbantják a tetőt a házról.
Ezt persze pasi is tökre érti és rettentően megértő, és őt nem hozta ki a béketűréséből például az sem, hogy én az év drámájanként éltem meg, hogy már a tesójék is beálltak a sorba és “próbálkoznak”.
Tehát a 24 éves sógornőm hamarabb lesz várandós, mint én. Aminek tökre örülök. Mármint, hogy NEKI legalább sikerült meggyőznie a megrögzött gyereket Pasi tesójában, arról, hogy ő bizony készen áll a megmérettetésre.

Ma este arról beszélgettünk itthon, hogy szerintünk már össze is hozták a gyereket. Valamiért ezt súgja a női intuicióm Pasi meg gondolom nem mer ellent mondani.

Lehet, hogy ezt azért nem mondták még el, mert, igyekezetem ellenére is, meglátták bennem a mélyen szunnyadó baltás gyilkost, amikor a “próbálkozást” jelentették be.

Egyébként meg, kinek kell gyerek, ha van Pasi. Férj, vagy pasi státuszban, olyan mindegy.
Ő három az egyben: férj és gyerek, de legfőképp egyszerűen Pasi maga.

Mindezt persze nehezen tudtam volna megmagyarázni egy négyévesnek…

 

Ha tetszett a bejegyzés és érdekelnek további részletek, a Fapiac blog Facebook oldalához csatlakozva minden eseményről képben maradhatsz.