Amióta beköltöztünk, azon gondolkodom egyfolytában azon kívül, hogy miért nincs még gyerekem, hogy hová illan el minden időnk…
Én tök úgy képzeltem, hogy majd minden este az étkezőben ülök és kreatívkodok. Például lenne még 4, azaz négy darab lámpabúra, amit be kellene vonnom (plusz egy, amit a babának ígértem ajándékba – mármint a barátnőmének). Nálam amúgy is abban merül ki a kreatív ösztön, hogy egy valamit kitalálok, aztán azt gyártom nagy példányszámban szülinapra, esküvőre, évfordulókra, keresztelőre addig, amíg meg nem undorodom az egésztől…
Csinálni akartam továbbá egy képet a vendégszobába egy tapétából, amit az n+10-edik barkácsáruházi túrám során fedeztem fel (és Pasi egyszerűen sírógörcöcst kap tőle, mert olyan rondának tartja, szerintem kis dózisban, egy vásznon jól mutatna). Ki akartam rakni egy tálat és egy tökjó kavarós kávésüveget mozaikkal.
Ehelyett ma reggel is félig sikitófrászban ébredtem, hogy megint hétfő van és mit valósítottam meg kreatív ötleteimből?? Semmit! De nálunk mindig van valami.
Mert, ha Pasi elkezd barkácsolni, az biztos, hogy nem ússzuk meg egy dologgal.
Mivel a szabink alatt inkább lehajtottuk magunkat, mint kipihentük volna, megállapodtunk, hogy a hétvégén nem fogunk sokat csinálni, csak a tévés bútort festjük le még egy sorral, hogy szép fehér legyen (pont, ahogy kinéztem a magazinból).
Persze mire észbe kaptam, Pasi már a WC ajtót mázolta, aminek egyébként a világon semmi hibája nem volt – egészen addig, amíg úgy nem döntött, hogy megjavítja a zárat, mert nem lehetett kulcsra zárni (igaz volt rajta egy tök helyes kis retesz, azt természetesen leszerelte).
Aztán rájött, hogy az előszoba szegélye nem tökéletes, úgyhogy – ha már hozzákezdett – gyorsan lefestette azt is (mégegyszer) feketével. Majd a bejárati ajtó küszöbét is, mert azt elfelejtette legutóbb.
A fekete festékről meg eszébe jutott, hogy a kályhát is le kellene kenni azzal a pasztával, amit megörököltünk az előző tulajtól, mert ő azt mondta, hogy előfordulhat, hogy itt-ott előbukkan egy-egy rozsdafolt – amit én még nem láttam, de mindegy. Továbbá azt sem tudom, hogy a rozsda az állástól vagy fűtéstől jelentkezik, de ezt majd meglátjuk…
A kályháról meg eszébe jutott, hogy megnézi mennyibe kerül a tűzifa, akkor persze rájött, hogy nem tudja, mennyi fát érdemes megvenni egy szezonra (ami, lássuk be, így szeptember elején, egy közelgő hőhullám tudatában egy égető probléma…). A kályhamizériáról eszébe jutott, hogy kéményseprőt is kell hívni, megnézetni a kéményt, mielőtt begyújtunk, úgyhogy gyorsan keresett is egyet. A kéményről meg az jutott eszébe, hogy még át kell küldenie a tető méreteit a tetőfedőnek, hát miért is ne mászna fel, mert ugye, lapostető lévén, a ház alapjából nyugodtan meg lehetne adni a méretét, de nekünk fel KELL mászni rá, amihez nem elég egy ember, mert a létrát fel kell adni a kertből az erkélyre, az meg ugye seperc allatt megvan, mert az egész csak 3,5 m hosszú és alig nyom másfél tonnát. És amúgy is létfontosságú, hogy az egyikünk nézze, amíg a másik csinál valamit. Különben se lenne pofám vígan lámpabúrát bevonni, vagy mozaikolni, vagy giccses képet csinálni tapétából, míg pasi a tetőn tornászik.
A tetőn állva Pasi madártávlatból is megszemlélte a kertet és egyszeriben megvilágosodott, úgyhogy gyorsan leereszkedett, és nekilátott a kertrendezésnek, amihez megint csak az én szakértő szememre és asszisztenciámra volt szüksége. Igaz, megbeszéltük, hogy a kerttel még várunk, de ugyan, ilyen ihlete csak egyszer támad az embernek, mégpedig a pihenésre szánt hétvégén.
Mire feleszméltem, már megint vasárnap este volt. Én persze már letettem arról, hogy akár egy lámpabúrát is bevonjak, a titkon dédelgetett álmom, miszerint befekszem a kádba, feldobok egy agyagpakolást az arcomra és előveszem az ABC Gyilkosságokat, amit már június óta gyötrök (és a szabi alatt legalább három oldalt elolvastam belőle) is csak álom maradt…
Csakúgy, mint a kreatívkodás és a kenyérsütés… És a futás. De azt ma pótoltam. Azt is csak azért, mert gyötört a lelkiismeretem, mert egy hónap múlva jelenésem van egy 10 km-es versenyen, amire utólagos engedélyemmel benevezett a barátnőm. A bokám ui. nem vékonyodik tőle.
Namármost, nekem csak egyetlen kérdésem van: hogyan, de tényleg HOGYAN képesek nők rendet tartani a házban, mindent kivasalni (nem csak reggel pánikban azt, amit nagyon-nagyon muszáj) 200 (lehetőség szerint bio) muffint lesütni és kidíszíteni, mindenféle kütyüt gyártani hétvégén, vagy esténként, konyhatündérkedni, tényleg rendszeresen testedzedni, szemöldököt szedni, manikűrözni, körmöt lakkozni MÉG AZELŐTT, hogy már ciki, bármilyen tanulmányt folytatni munka mellett és nem utolsó sorban még gyereket is nevelni???
Ma például majdnem nekimentem Pasinak, amikor, miután gyorsan lefuttam pár kilit munka után, lezuhanyoztam, fürdőszobát takarítottam, vacsorát főztem, megkérdezte, hogy bevonom-e még ma este a lámpabúrát. Amikor azt mondtam nem, ő pedig megkérdezte, hogy deakkorugyeholnap, azért el kellett számolnom magamban ezerkétszázig.
Honnan, de tényleg HONNAN teremtik elő az extra órákat/ perceket, amiket én a fejemet kapkodva, pánikban keresek?
Csak én érzem úgy, vagy tényleg egyre gyorsabban telik az idő? Mit csinálok rosszul?
Avagy hogyan legyek jónő, konyhatündér, mintaháziasszony? Ti hogy csináljátok??
Ha valakinek van ötlete, örömmel várom a tippeket!
Persze a csütörtöki csajos estét is felfoghatjuk kreatív hobbiként. Nem?
