Kérdezhetnénk, mire ez a nagy komolyság egy ilyen gyönyörű hosszú hétvégén, amikor inkább azon kellene tépelődnöm, hogy mihez is kezdjek a rám szakadt nagy szabadsággal…
Menjek be a városba, üljek le egy teraszra és élvezzem a napsütést, fogjak egy könyvet (például azt az egy szerencsétlen ABC gyilkosságokat, aminek hónapok óta nem sikerült a végére érnem), vagy egyszerűen csak telepedjek ki a kertbe, fogjam a laptopot és kössem össze a kellemest a hasznossal, (blogolás közben süljek aranybarnára, kihasználva az év, talán utolsó, későn jött, de annál jobban várt forró napját) és meséljem el, mivel telt el az utóbbi idők legbotrányosabb péntek reggele? (Botrányos reggel kategóriában, a tizes skála mellőzésével is bizton állíthatom, hogy a tegnapinál még a szabi utáni első hétfő reggel is inkább közelebb áll egy szabi előtti utolsó péntek délután élményéhez…)
Mivel is telt hát a péntek reggel?
Kezdjük inkább az elején: miért is voltam én szabin a szabim után két héttel? Azok, akik most azt gondolják magukban, hogy “nem tudom, de a karriereden nem munkálkodsz, kisanyám, az biztos“, azok kérem hatalmasat tévednek!
Én bizony a karrieremen munkálkodtam pénteken. Állásinterjún voltam.
Évek óta az elsőn. Nem azért, mert nincs munkám, nem is azért, mert valószínűleg nem lesz.
Én tovább akarok lépni. Felelősséget akarok, jobb beosztást, több kihívást, több örömet a munkámban. Nem azért, mert nem elég jó nekem, amit csinálok, bár nem vagyok jelenleg sem jegybanki elnök, sem atomfizikus.
A mostani munkám jól megy, kicsit talán túl jól is. Unom a banánt, szeretnék többet, szeretnék izgalmakat, szeretném, ha az elmúlt időszak közepes-elégséges munkahelyét felváltaná valami igazán jó és a kissé rutinszerűvé vált napjaimban több lehetne az izgalom és a kihívás.
Ezért jelentkeztem egy állásra. A munkaköri leírást rám szabták, nem lenne túl nagy a lépés, de nem is totyognék egy helyben, mint, ahogy most érzem. Csapatvezetőt kerestek egy cégnél. A részletekbe nem megyek bele, mert felesleges, sőt nem is ez a lényeg. A fejvadász odáig volt tőlem meg vissza. Múlt hét szerda este küldtem el a CV-met, csütörtökön felhívott, pénteken találkoztunk. Mesélt a cégről, a csapatról, akiket irányítani kellene, a munkáról és a nagyfőnökről, aki az ő leírásában valamiféle jóságos nagypapafiguraként (mintegy a cég Törpapájaként) szerepelt. Fejvadász meg van róla győződve, hogy engem erre a munkára teremtettek.
Lelkes, biztos benne, hogy engem választanak. Olyannyira, hogy egyszer azt mondta, két kör lesz, az első, amikor elbeszélgetnek velem, a második, amikor aláírom a szerződést.
Harminc telefonbeszélgetés, hetven e-mail. A cég nevét sokáig nem tudtam, csak azt, hogy kábé mi a profiljuk.
Lassan gyanús lett, hogy az interjú előtti napig nem tudtam a cég nevét. Kezdtem azt hinni, hogy a CIA keres titkosügynököt és majd valahol egy táskában rejtik el az instrukciókat, amihez kódolva kapom meg koordinátákat és a hordozó, közvetlenül olvasás után megsemmisíti önmagát, mint a Mission Impossible-ben.
Végül fejvadász elküldte a cég nevét, címét, kikkel fogok beszélgetni és hánykor.
Fél kilencre mentem és, mivel a cég városon belül van, még azt is tudtam, hogy hova kell mennem. Tökéletes. Nincs izgalom, hogy nem találom meg, közel van barátaink lakásához, ahol egy hónapot laktunk, mielőtt beköltöztünk volna ide. Gyakorlatilag csukott szemmel is megtaláltam volna.
Tudtam, hogy mit veszek fel (persze csütörtökön vettem egy új blézert, mert beleszerettem és úgy éreztem, hogy tökéletesen beleillik majd vezetői imidzsembe).
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem izgultam, de Fejvadász jó tippekkel látott el, a csütörtöki csajos estén pedig Judit barátnőm kiokított, hogy milyen is vagyok én és miért engem akarnak felvenni.
Az interjút megelőző éjszaka (igen, éjszaka, mert Pasi horkolásától képtelenség lett volna aludni) átgondoltam minden tapasztalatomat, az összes projektet, amit vezettem, vagy amiben részt vettem. Kigondoltam vezetői elméletemet, példákat, hogy hogyan oldottam meg nehéz feladatokat, amik főnököm 4 hónapos szülési szabadsága alatt gördültek elém. Az összes pozitív és mindkét negatív tulajdonságomat.
Hogyan látom az életemet öt, tíz és tizenöt év múlva.
Reggel hatkor keltem, hogy legyen még időm utánanézni a cégnek, felírni egy pár kérdést, amiket készültem feltenni, amikor ahhoz a részhez érünk, amikor én kérdezhetek.
Kivasaltam a ruhámat (le sem merem írni, de még azt a papírt is, amire a munkaköri leírást nyomtattam és előző este a táskámba gyűrtem, hogy a csajos estén át tudjuk venni és amire a kérdéseimet akartam felírni, mert egy salátával csak nem állítok oda, itthon meg nincs nyomtatónk).
Megcsináltam a hajamat, kisminkeltem magam, szemöldök kiszedve, körmök kilakkozva (hol van az a csaj, aki arról panaszkodik, hogy nincs ideje a külsejére…?!) bedobtam egy banánt és egy csésze kávét, felírtam a kérdéseimet és elindultam.
Nem voltam ideges, és sosem voltam még ennyire egyben interjú előtt.
Odafelé minden lámpa zöld, nem volt dugó, még ott is előre engedtek, ahol nem nekem volt elsőbbségem. Szinte gyanús, hogy minden stimmel.
Megvan az iparterület, megvan az utca, megvan a cég. Bekanyarodok kerítésen belülre, elég szűk a parkoló, de sikerül egyből betennem a kocsit a két csík közé. Tökéletesen egyenesen (ami tízből max. négyszer sikerül, az is csak laboratóriumi körülmények között). Utolsó pillantás a tükörbe, tökéletesen nézek ki. Smink rendben, szájfény rendben, körmök rendben, harisnya rendben. Kiszálltam. Szinte láttam kívülről, amint lábam a földet éri, és kiszáll a kocsiból egy istennő, akit vezetőnek teremtettek. Csinos, jól öltözött, határozott, megnyerő.
Már majdnem beértem a recepcióra, amikor kiszaladt a recepciós hölgy (enyhén közönséges öltözékben, enyhén magasra tupírozott szőke hajjal, enyhén kidohányzott hanggal), számonkérően rámutat a táblára a falon a bejárat mellett, amin egyértelműen és visszavonhatatlanul a cég biztonsági előírása olvasható: az autókat farral kell beparkolni (hogy vészhelyzet, pl. földrengés, árvíz, atomtámadás, zombiapokalipszis esetén az ember kocsiba vághassa magát és elmenekülhessen) – amit persze jó esetben is csak akkor lát meg bárki, ha egyből farral parkolja be az autót.
Megfagyott bennem a vér. Én? Farral parkolni? Életemben kétszer csináltam, akkor is Pasi ült mellettem és mindig mondta, hogy mit csináljak, merre nézzek, merre kormányozzak. És most, annál a cégnél, ahol karriert fogok csinálni, ahol egy egész csapatnak kell felnéznie rám, egyedül várt rám ez a feladat.
Óédesistenem!
Abban a pillanatban átfutott az agyamon, hogy nem biztos, hogy ez az én ideális munkahelyem. Sőt: az első gondolatom az volt, hogy ha engem ide felvesznek, valószínűleg bicajjal fogok járni. Én?! Mert a kerékpározásnál csak egy dolgot gyűlölök jobban: tolatni a kocsival.
Naná, hogy azonnal telekakáltam az alakkorrigálós,combot össze-, feneket felnyomós harisnyámat, de én azért jöttem, hogy bebizonyítsam, a “lehetetlen” és “nehézség” szavak az én szókincsemből egyszerűen hiányoznak (legalábbis ezt allítottam a szívímben…).
Teljes (színlelt) nyugalommal letettem a táskámat a recepción és elszántan (mint az űrhajósok kilövés előtt az Armageddonban, ) elindultam kifelé, úgy, lassított felvételben. Magabiztosan tipegtem a magassarkúmban a kocsi felé, már majdnem odaértem, amikor hirtelen mégis visszafordultam, vissza a recepcióra a táskámhoz, amiből vérvörösen elővettem a slusszkulcsot és “viccesen” megjegyeztem, hogy ez sem elhanyagolható kellék, ha az ember lánya éppen háttal készül beparkolni (egy szűk parkolóban nulla gyakorlattal, élete kihívása előtt).
Nem baj. Gyorsan beültem (bekötöttem magam, mert ugye biztonság mindenek felett) és megkezdtem a manővert. Először arra gondoltam, hogy fogom az egész kocsit és leparkolom az utcán, a kerítésen kívül. Persze az megfutamodásként is felfogható én meg olyat nem csinálok, úgyhogy visszacsináltam a dolgot és viszonylag rosszul, beparkoltam a kocsit háttal. Még egy picit tolattam, meg még egy picit meg még egy picit, amikor – alig észrevehetően – nekikoccantam egy oszlopnak (amin – mint kiderült – szintén az állt, hogy farral kell parkolni, a rossebbe). Nem érdekelt az egész, kiszálltam, bementem. Amikor beértem, az jutott az eszembe, hogy, ha esetleg az is biztonsági előírás, hogy a kocsit farral a vonalak közé parkoljuk, nekem itt annyi. De erre nem hívták fel külön a figyelmemet.
Egyszer csak elhaladt előttem egy szaki, szerelőruhában, rámköszönt, vigyorogva, hogy „Jó reggelt, kisasszony!“. Tehát volt közönségem, aki a parkolásomat páholyból szemlélte végig, hurrá…
Törpapa hamar megérkezett. Én a magam részéről semmi törpapásat nem láttam benne. Azt leszámítva, hogy idősebb. Ősz hajú, eléggé lekezelő, nagy darab, süt róla az arrogancia. Törppapa meg legjobb tudásom szerint nem különösebben arrogáns, de lehet, hogy régen volt már vele dolgom…
Először ketten ültünk le, pénzügyes kolléga még elment innivalóért. Amíg kettesben voltunk, jött az első kérdés. Nem ért váratlanul: „hogy ejted a neved?“. Zsuzsa. Tényleg tök bonyolult. Oké, Pasin kívül egyetlen hollandot nem ismerek, aki tökéletesen ki tudja ejteni a nevemet. Erre jött, hogy neki meg a vezetékneve nehéz a külföldiek számára (külföldiként meggyőződéssel merem állítani, hogy SEMMI nehéz nincs a vezetéknevében), ezért ő olyankor csak azt szokta mondani, „szólítsatok csak Mr. Laurensnek“. Laurens a keresztneve ugyanis. Na, gondoltam, Miszterlaurens, te sem vagy a külföldiek nagy rajonója.
Közben megérkezett pénzügyes kolléga, megkezdtük a beszélgetést. Igen, a nevemről volt szó, igen magyar, hat éve élek Hollandiában, nem, se anyukám, se apukám nem holland, nem, félig sem holland, fogalmam sincs mióta és miért beszélem mégis akcentus nélkül a nyelvet. Gondoltam, ez jó jel, el vannak ragadtatva választékos, makulátlan nyelvtudásomtól.
Aztán belevágtunk a dolgok közepébe. Milyen tapasztalataim vannak. Amit szívesen el is meséltem. VOLNA, ha hagyják, hogy legalább egy mondatomat befejezzem. Megpróbáltam elmondani, hogy helyettesítettem a főnökömet, aki 4 hónapig volt távol, most pedig részmunkaidős. Amire rögtön azzal támadtak nekem, hogy, ha minden olyan jól megy jelenlegi munkahelyemen, miért is akarok én váltani, miért nem dobom be magam és veszem át teljesen a főnököm helyét. Próbáltam én mondani, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű, de ők már látták a megoldást: nekem egészen egyszerűen ki kell túrnom a főnököt a helyéről. Hiszen az ő főnökei is láthatják, hogy ez így nem fog menni, hogy ő úgy döntött szülni fog, és a kettő nem megy együtt: vagy anya vagy, vagy karriert építesz. (Itt már sejtettem, hogy ebből nem lesz semmi, mert, még ha engem is választanak, egyszer én is akarok majd gyereket, és akkor mi lesz? Kirúgnak?) Miszterlaurensnek szinte habzott a szája és nem lehetett meggyőzni arról, hogy én tényleg tovább akarok lépni, hogy én tényleg rátermett és lelkes vagyok, hogy egy olyan céget keresek, ahol van jövőm, ahol elég lehetőségem van a fejlődésre, ahol látnak bennem lehetőséget. Mégis csak arról tudtak beszélni, hogy nekem mit kell tennem a jelenlegi munkahelyemen. Nem kérdeztek a projektekről, bármilyen választ adtam, akármelyik kérdésükre, az nem volt elég jó. Már, amikor hagytak egy fél mondatnál többet beszélni.
Újra és újra visszakanyarodtunk ahhoz, hogy hogyan kellene kiütnöm a főnökömet a nyeregből. Egy idő után, amikor tudtam, hogy nem lesz ebből semmi (sőt, ha lenne sem akarnék ezek között a felfuvalkodott, hímsoviniszta barmok között dolgozni), csak az járt a fejemben, hogy miért is ragadtunk le itt??! Közben odakint a harminc fokot közelítette meg a hőmérséklet, légkondi nem volt, izzadtam, mint a ló. Az egész helyzet olyan volt, mint valami rossz akciófilm, amiben, miután már órák óta kínozzák az áldozatot, ő azért könyörög, hogy húzzák meg végre a ravaszt.
Én magamban csak azért könyörögtem, hogy mondják már azt, hogy vége a beszélgetésnek.
De nem, a rend kedvéért még megkérdezték, hogy vannak-e hobbijaim. Mondtam, hogy futok, gitározok és említettem a blogot is. Arra persze felkapták a fejüket… Miről írok, kik olvassák, stb. Elmondtam. Nagyvonalakban. És végig megőriztem a hidegvéremet, még mosolyogni is tudtam.
Végül azt mondták, hogy őszinték lesznek velem. Szerintük nekem ez a lépés még korai. Mint jótanács, azt javasolják, hogy először döntsem el magamban, hogy mit is akarok pontosan, mert az volt a benyomásuk, hogy én azt nem tudom. (Mondjuk szerintem nehéz is úgy átadni, hogy mit is akarok, ha nem hagyják, hogy befejezzem a mondataimat…)
Érdekes, mert nekem meg az volt a benyomásom, hogy ŐK nem tudták, kit is keresnek pontosan. A legtöbb megjegyzésük tök ellentmondásos volt. (Ebben a fejvadász is egyetértett velem, mint kiderült, nem én voltam az első jelölt, akit így utasítottak vissza.)
A beszélgetés legvégén pedig jött a kegyelemdöfés; Miszterlaurens a következőt mondta nekem: “Kedves Zsuzsa! Szerintem a legjobb, ha most hazamész, és írsz egy blogbejegyzést arról, hogy mit is akarsz te igazán.”
Így. Sokkal lekezelőbb nem lehetett volna.
Nos, kedves Miszterlaurens! Szerintem én egyértelmű voltam – lehettem volna, ha nem ketten vágnak a szavamba, amint kinyitom a számat. Hogy mit szeretnék?
Szeretném, ha találnék egy olyan céget, akik, azon kívül, hogy ódákat zengenek a tehetségemről és rátermettségemről, esélyt is adnak arra, hogy bizonyítsak. Hogy azzal az érzéssel menjek be minden nap a munkahelyemre, hogy van értelme a kemény munkámnak és tartok valamerre és nem azon gondolkodom álló nap, hogy honnan szedik elő a hozzánemértő, inkompetens bohócokat, akiket menedzsernek becéznek.
Az pedig, hogy mit NEM szeretnék, tegnap fogalmazódott meg bennem: nem szeretném a drága időmet pazarolni olyan felfuvalkodott hólyagokra, mint ők ketten. Nem szeretném magam mégegyszer egy egész hétvégén keresztül szarul érezni azért, mert valaki kisebbségi komplexusokkal küszködik. És főleg: nem szeretnék egy olyan cégnél dolgozni, ahol semmibe veszik az embert, ahol csak akkor rúghatnék labdába, ha pasinak születtem volna, ahol valószínűleg még kakálni is vezényszóra kell és ahol még az autót is kizárólag farral szabad beparkolni!
Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!
