A katasztrofálisra sikerült állásinterjúm után egy dolog nyújtott csak némi vigaszt: a hétvégém hosszabb, mint egyébként és szombatra még programunk is volt, nem is akármilyen!
Mi ugyanis egy szafariparkba voltunk hivatalosak!
Akik a szafari szót olvasva felkapnák a fejüket és lázasan kezdenének kutakodni előző bejegyzéseim között, ahol esetleg azt ecsetelem, hogyan költöztem Pasival hirtelen felindulásból Afrikába, vagy neveztünk be egy költözködés kipihenését szolgáló társasutazásra, azoknak most mondom, nem maradtatok le semmiről!
A szafaris VIP nap egy promóciós ajándék volt Pasi cégének egyik partnerétől.
Egy hollandiai szafariparkban! Mi sem hangzik izgalmasabban, mint egy egy napos szafari (van lehetőség gyalog, autóval, sőt hajóval bejárni egy kis darabka Afrikát Hollandia szívében) egy hatalmas parkban, kitörve a zsúfolt mindennapokból, ahol az ember nem tud úgy kinézni az ablakon otthonából, hogy ne rögtön a szomszéd intim szférájába hatoljon.
Pasiék hat jegyet kaptak, amiből négyet vitt egy (több gyermekes) munkatársa, kettő pedig megmaradt, amit bedobtak a közösbe.
Mivel a legtöbb kollégájának legalább egy, de inkább több gyermeke van, és igazságtalannak tartották volna otthon hagyni bármelyik csemetét, vagy nejüket, csak a gyermektelen kollégák (partnerrel) maradtak versenyben. Abból meg csak egy van náluk, az pedig Pasi maga.
Mert ugye vannak a kevésbé, vagy egyáltalán nem reménytelen típusú informatikusok, akik táborát Pasi népesíti (ezt teljesen objektíve mondom, nem csak azért, mert én vagyok a csaja!). Igazából kevés, nem túlságosan kockafejű informatikussal hozott össze az élet eddig, ezzel persze nem azt mondom, hogy Pasin kívül nincsen egy sem. De az ő populációjuk, cégen belül legalább is, eléggé aprócska…
Na, az ilyen informatikusokat hamar elkapkodják az élelmesebb csajok, meg az olyan mázlisták, mint én. Mert tök jó, hogy akár egy másik országból, 1500 km távolságból is mindig van kéznél valaki, aki megjavítja a szüleid számítógépét, és emelett még nyugodt szívvel meg is lehet vele jelenni társaságban. Már, ha eljutunk odáig, hogy Pasi maga is vállalhatónak találja saját külsejét a társadalmi pezsgéshez. Annak ellenére ugyanis, hogy az ő hajkoronája határozottan gyérebb, mint az enyém, és ami van, az sem hosszab 1-1,5 cm-nél, több időbe telik neki, mire belövi, mint nekem az egész reggeli rutin hajmosással, szárítással, vasalással együtt…
Viszont, ha eljutunk odáig, hogy Pasi nem duzzogva vágja sarokba az összes ruháját és a haját is sikerül irányba állítani, nyugodtan szabadon tudom ereszteni nagyobb társaságban is, mert feltalálja magát. Mit feltalálja magát?
Majdnem hat év után már tudom, hogy Pasi minden buli mozgatórugója. Hogy mindig érdemes fél szemmel követni, hogy éppen mit csinál, mert megeshet, hogy még mielőtt elfogyaszthatnám első italomat, ő már az asztalon/ színpadon/ bárpulton táncol. Félmeztelenül. Ingét a levegőben pörgetve. (Ez persze nem fordul elő gyakran, csak max. minden második alkalommal…)
A Pasi típusú informatikust csak arról lehet felismerni, hogy egy gépet nem arra hivatott, földi halandók által előszeretettel használt gombok, hanem különböző bonyolult billentyűkombináció segítségével kapcsolja ki, pontosan tudja, hogy mi a helyzet szüleid számítógépével, ha édesanyád úgy írja le a problémát, hogy “nem tudom pontosan, mi is lehet a baj, össze vannak csúszva az ikonok, de a kisróka az még mindig az asztalon van” és az átlagosnál több számítógéppel és/vagy okostelefonnal vezényelhető műszaki cikk található a lakásában (mi például akkor is be tudjuk kapcsolni a tévét, ha nem vagyunk itthon, bár e vívmány forradalmiságát még nem látom pontosan, biztosan azért, mert belőlem hiányzik az informatikus gén).
Aztán van az a fajta, aki ugyan valamivel kevésbé életre való, enyhén irányítható, de bizonyos körülmények mellett megüti a vállalhatóság mércéjt. Az ő feleségeik, barátnőik általában határozott jelenségek, ők is inkább műszaki beállítottságúak, esetleg maguk is informatikusok. Ők általában házasok, de minimum jegyben járnak (ezt ilyen bizonyossággal inkább csak Pasi cégére vetíteném ki), kettő, esetleg több gyerekük van és alapjáraton nem szeretnek eljárni otthonról. Ha mégis, tuti, hogy valami olyan hobbival rendelkeznek, amit vagy legszívesebben egyedül űznek, vagy én még csak nem is konyítok hozzá (tehát viszonylag kevés közös témánk van egy-egy céges buli alkalmával). A különleges hobbik között meg tudnám említeni a terepasztalt, vonatmaketteket és az okostelefonnal irányítható helikoptermodelleket. Ők általában a nadrágjukba tűrik a kockás flanelinget, meglehetőst nagy eséllyel viselnek fehér sportzoknit és mindig felteszik az 1996-ban, első fizetésükből vásárolt napszemüvegüket, amint kilépnek a szabadba.
Azután van (figyelem, még mindig szigorúan Pasi munkatársai és saját számítástechnikus kollegáimról beszélek, tehát semmi esetre sem szeretnék az általánosítás csapdájába esni!) a harmadik, abszolút reménytelen eset. Aki, HA kimozdul az irodából, vagy otthonról SEM a szabadba, egy szafari parkba kívánkozik, pláne nem másodmagával, mert haverokkal inkább LAN party-zni jár… Aki nem tudja mi az a LAN party, nyugodjon meg: Pasi előttig számomra sem volt teljesen világos a fogalom! Most már tudom, hogy a LAN party az a társadalmi jelenség – általában – informatikusok között, amikor sok pasi (és jellemzően egy csaj) összeülnek egy elsötétített nappaliban/ garázsban/ sufniban, mindenki viszi a saját gépét és monitorát, azokat összekötik és egy egész estén keresztül lövöldöznek. Esetleg pizzát rendelnek. A menőbb partykon sört és/vagy energiaitalt is fogyasztanak.
Ők azok a kollégák, akiknek a feje messziről világít, mert az egyetlen fényforrás, ami a bőrüket éri, az a monitorról jön. Ha egy-egy lazábbra sikeredett céges buli alkalmával mégis meggyőzhetőek a közös szórakozás pozitív, csapatépítő hatásáról, egy sarokba csomósodnak össze és ott, az okostelefont nyomkodva tesztelnek mindenféle programot. Ebből a számomra az egyik legmegdöbbentőbb élmény az volt, amikor Pasi egyik munkatársa, egy csapatépítő, vacsorával egybekötött színházlátogatást követően mégis eljött velünk bulizni és ott, a számomra akkor még teljesen ismeretlen almás okostelefonnal próbált rám és a szórakozóhely minden egyéb nő nemű látogatójára hatást gyakorolni. Ez a típus jellemzően egyedülálló, bár Pasi szerint előfordulhat, hogy olyan csajokkal járnak, akiket még a bevállalósabbja is csak legmerészebb álmaiban mer maga mellé elképzelni. (Pasi szerint az ő számuk elenyésző.)
Így tulajdonképpen egyértelmű, hogy mi nyertük a megmaradt két jegyet…
Volt is kedvem kicsit kimozdulni itthonról, legalább volt valami, ami eltereli a figyelmemet az állásainterjús fiaskóról.
A meghívás szombat reggel 10-re szólt. Időben oda kellett érni, hogy átvegyük az úticsomagot (!!) és, mint utóbb kiderült, elég idő legyen az ország minden pontjáról a szafariparkba zarándokolt informatikus papák kötetlen “keringésére”. Azaz, hogy egy csésze tea, vagy kávé mellett megoszthassák tapasztalataikat a számítástechnika legújabb, legforradalmibb vívmányairól, esetleg névjegyet, vagy telefonszámot cseréljenek egymással.
A parkolóban hemzsegtek a második típusú informatikus papák: rövidgatyába betűrt kockás ing (lazábbak esetén valamilyen informatikai márkával ellátott repi póló), baseball sapka, fentebb említett napszemüveg és az elengedhetetlen vesetáska. A laptoptáskák megtömve finomságokkal, mobiltelefonok övre, vagy nyakba akasztva. Rajtuk látszott, hogy felkészülten érkeztek a nagy kalandra (némelyik látogatónál még távcső is volt!).
Az ő kíséretükben vonultak az informatikusfeleségek: sportosan, rétegesen öltözve, telefon, fényképezőgép (szigorúan arra hivatott tokban) nyakba akasztva, laptoptáska megtömve finomságokkal, apucival 1996-ban, akcióban közösen vásárolt napszemüveg fejtetőre tolva.
És hát a gyerekek. Akik teljesen jogos izgalomtól fűtve ugrándoztak át az egész parkolón a bejárat előtti kilméteres sorba, ahol egy szafari ruhás viszonylag gyenge Pampalini-utánzat fogadta szeretettel a látogatókat.
És jöttünk mi. Ketten. Laptoptáska, napszemüveg, vesetasi és gyerek nélkül.
Kicsit kényelmetlenül éreztük magunkat, nem feltétlenül a felismerés miatt, miszerint mi a számítástechnika univerzumának családi napjára érkeztünk: Pasi a gondolattól, hogy jól le fognak minket fotózni és a fénykép egyszer valaki kezébe kerülhet, aki a későbbiekben ezzel zsarolhatja majd. Én meg azért, mert (gyermektelen pár lévén) az ugráló, boldogságtól és izgalomtól kipirult arcú gyerekek láttán, úrrá lett rajtam a felismerés, hogy mi ott éppen kettő gyereket fosztunk meg élete szafari élményétől… Pasi szerencsére megnyugtatott, hogy az ő cégüktől senki más nem jelentkezett a jegyekért, így, ha mi sem jövünk, csak kárba vesztek volna.
Meg nem nyugtatott az érveléssel, de bűntudatom némileg csillapodott, amikor magunkon kívül felfedeztem még két part, akik szintén gyerek nélkül érkeztek a “családi” VIP napra.
Átjutottunk a fényképészeken és Pampalinin, aki sajnos nem volt hitelesítve több száz látogató higgadt fogadására, és annyira fel volt pörögve, hogy az Afrika-kalapja alól csatakokban folyt az izzadtság a homlokán, a gyerekek meg, akiket külön üdvözölt, sírva menekültek a közeléből.
Belépés után megkaptuk a csomagunkat, kezünkbe nyomták a karszalagot és egy pár zsetont és mindenki mehetett, amerre látott.
A látogatók nagy többsége az autós szafari lehetőségét választotta, ami azt jelenti, hogy beül az ember a saját kocsijába és a vadállatok között keresztül hajt a parkon. Ez Afrikában gondolom azért hangulatosabb, de mivel én olyat még soha nem csináltam, mondtam Pasinak, hogy menjünk mi is autóval. El is indultunk, de szerencsére kettőnk közül ő legalább még észen volt: mivel késésben voltunk, nem volt időnk tankolni odafelé és, amikor itthonról indultunk már világított a lámpa, ami jelzi, hogy az utolsó csepp benzint égetjük éppen. Lélegzetünket visszatartva, végig egy kamion mögött, gyök kettővel haladtunk, mert Pasi szerint a kamion fogja a menetszelet, annál kevesebb benzint fogyaszt a jármű… (Én ráhagytam, gondoltam, ő a holland, és a holland gyorskorcsolyások is egymás mögött szoktak haladni, állítólag hasonló megfontolásból, bár személy szerint nem látom, hogy egy ropi emberke mennyi menetszelet tud felfogni a mögötte korcsolyázó egész csapat elől.)
Hogy ezt az aprócska részletet mi módon felejtettük el, magam sem értem.
Maradt a gyalogos szafari, persze nem a mesterségesen kialakított Szavannán keresztül, mert ott nem lenne teljesen igazságos a dolog vadállatokkal szemben autó nélkül. Bár, ha az elefántnak ott támad kedve leülni, ahol mi éppen tartózkodunk, szerintem mindegy, hogy van-e körülöttünk kocsi, vagy nincs. Egy oroszlánnal, leopárddal, tigrissel szemben valamivel talán nagyobb biztonságot nyújt.
Mivel benzinünk nem volt és, nem kellett már amiatt aggódnunk, hogy a szafarizás közben egy oroszlánhorda fogja letépni a fejünket tőből, becsatlakoztunk a gyalogos közönséghez. Tyúklépésben haladtunk az informatikus tömeg mögött, mert furakodni nem volt kedvünk, és amúgy sem siettünk sehová. Érdekes volt látni, hogy az egész állatkertet egy cég vendégei lepték el. Itt-ott elcsíphettünk egy érdekfeszítő beszélgetést a technika legújabb vívmányairól, amiből én persze semmit nem értettem, de abból gondolom, hogy érdekfeszítő lehetett, hogy Pasinak néha eltolódott a figyelme az én több órás, diszkriminációt ellenző, emancipációt pártoló monológomról és szinte láttam, hogy felcsillan a szeme egy-egy számomra ismeretlen kifejezés hallatán. (Ez is egy jele annak, hogy Pasi nem hobbimotoros a témában…)
Amikor észrevette, hogy szemet szúrt nekem az ő valódi énje, igyekezett korrigálni a dolgon és mintegy megróvó hangnemben kijelentette, hogy ő ennyi unalmas informatikust egy rakáson még sosem látott. Majd a nyomaték kedvéért hozzátette, hogy némelyiknek nem csak a feje, de már a szeme is kocka alakú.
Amikor már minden állatfajtát megtekintettünk huszonötször, harminc különböző szögből és az eső is eleredt, úgy döntöttünk, berekesztjük a szafarizást.
Kifelé menet még belefutottunk egy gyönyörű idillbe: néhány gyerekre, akik az izgalmak és az elfogyasztott vattacukor hatására olyannyira felpörögtek, hogy nem lehetett rájuk szép szóval hatni, két méter magas és kábé ugyanennyi méter széles informatikus apukájuk kiabált egy padról, egy, a park területén elhelyezett harminc ajándékbolt egyikében potom pénzért beszerezhető, fejre gumizható tigrises álarc mögül – kezében vattacukorral.
Én pedig láttam magam előtt, amint pár év múlva Pasi hasonló módon (remélhetőleg kevesebb plusz kilóval) adja az utasításokat enyhén kezelhetetlen, kissé nyughatatlan, minden bizonnyal göndör hajú, valószínűleg szemüveges gyerekeinknek, az éppen aktuális számtech szafarin. Mert nem kéne nekem se pizzasűtő fiú, se Cuki Pénzügyes Pasi az Ötödikről, sem világutazó, sem olimpiai bajnok vízilabdás, amikor lehet nekem PASIm is.
