Van itt a Kertvárosban, a szomszéd utcában egy kis francia (stílusú) bisztró. Mindig megnézegettük kívülről, hogy milyen hangulatos, van egy kis terasza és az étterem előtt – díszletként – mindig parkol egy helyes kis piros Citroen teherautó (szerintem a hatvanas évekből). Ha úgy tetszik, egy darabka Párizs a holland kertváros szívében, egészen pontosan 408,5 km-re a francia fővárostól (amennyiben hihetünk az étterem előtt elhelyezett táblának).
Mivel a költözködés óta nem nagyon volt időnk és alkalmunk a kettesben történő lazulásra, szombat délután, miután visszaértem a futóversenyről, Pasi azzal fogadott, hogy elmegyünk randizni. Ne bajlódjak vacsorakészítéssel, ő már foglalt is asztalt.
Fent említett kis étterembe.
Szépen kisminkeltem magam, megcsináltam a hajamat, kiöltöztem (mégis csak a kertvárosban vagyunk!), ha már randizunk, adjuk meg a módját!
Indulás előtt még fújtam egy kicsit új parfümömből, és elindultunk a kervárosi Párizsba.
Az étterembe belépve fülig szaladt a szám, pont, mint az igazi a kis párizsi éttermek! Kicsi asztalkák, rajtuk kis lámpákkal, a falak tele képekkel és régi francia plakátokkal, Edith Piaf (micsoda klisé) diszkréten búgja a fülünkbe, hogy ő semmit sem bán, egyszóval a tökéletes étterem, ha az ember egy kis romantikára vágyik.
A tulajdonos, bizonyos Frans tárt karokkal fogadott minket. Lesegítette a kabátomat, s e közben, megjegyezte, hogy milyen jó illata van a parfümömnek. Ezt kissé az aurámba hatolva, a nyakamba szagolva tette, de gondoltam, ezt nem veszem tőle rossz néven, adok neki még egy esélyt.
Leültünk, rendeltünk italt, Frans közben részletesen felvilágosított bennünket minden egyes, aznap este rendelhető fogásról. Mivel mindketten éhesek voltunk és nehezen tudtunk volna választani az étlapról, a 8 (!!) fogásos francia kóstoló mellett döntöttünk. Mindenből egy picikét.
Körülnéztünk, rajtunk kívül még két asztalnál ültek.
Nem kellett sokáig várni, érkezett az első fogás, majd a második. Frans közben a mellettünk lévő asztalnál maga is helyet foglalt, egy kicicomázott hölgy (akinek kilétére nem derült fény, nagyon otthonosan mozgolódott és fel is szolgált néha, de, miután maga is elfogyasztotta vacsoráját, távozott) és egy üveg sör társaságában. Gondoltuk, tekintve, hogy egyedül viszi az éttermet, így, az este vége felé Frans is megérdemel egy pohárka sört. Ő is így gondolta, mert az első után töltött mégegyet. Majd mégegyet.
A fogások érkeztek, a vendégek távoztak. Frans egyre hangosabban beszélt és egyre több időt töltött az asztalunknál.
Egyszer megérkezett egy 60 év körüli hölgy a barátnőjével, egyértelműen bennfentes, mert nem csak, hogy ő üdvözölte az étteremtulajdonost keresztnevén, Frans is borzasztóan örült Wilma érkezésének.
Annak ellenére, hogy már tényleg nem volt senki az étteremben rajtunk és Wilmáékon kívül, egyre nagyobb lett a zaj. A két nő is helyet foglalt, az aznapi vacsorájukat Fransra hagyták, aki azonnal robogott is a konyhába, hogy leadja a rendelést.
Mi ekkor tartottunk a harmadik fogásnál.
A negyedik fogásunkkal majdnem egyszerre érkezett Wilmáék vacsorája is. Ekkor kezdett össze-összeakadni Frans nyelve és egyre nehezebben értette, hogy mi mit mondunk. Ezért úgy döntött, a közelünkben, egészen pontosan a mi asztalunknál foglal helyet egy pillanatra. Nagyon csípem én a közvetlen vendéglátós stílust, de mi tulajdonképpen azért mentünk volna, hogy egy kicsit meghitten randizzunk. Nem azért, mert itthon 4-5 gyerek állandó visítása lehetetleníti el az életünket, de egy kis randizás – semleges környezetben – nem ártott még senkinek és tényleg régen voltunk bárhol is kettesben.
Frans megkérdezte Pasitól, hogy ő valamelyik kertvárosi háziorvos fia-e, mert a hasonlóság szinte valószínűtlen. Pasi mondta, hogy az ő apukája nem háziorvos. Frans persze nem hagyta magát csakúgy az orránál fogva vezetni, visszakérdezett, hogy biztos-e benne. Pasi mondta, hogy eléggé biztos a dolgában. Frans végül nyugtázta, hogy akkor valószínűleg ő tévedett, majd távozott.
Ebben a pillanatban belépett egy pár az ajtón, akiket Fransunk megint csak kitörő lelkesedéssel üdvözölt, ők is ismerősök. Mitöbb, az új vendégek annak is rettentően örültek, hogy Wilmáékat viszontlátják. Akkor bizonyosodott be az, amit addig csak sejtettünk: ide nem sétál be csakúgy valaki, ez egy zárt közösség, ahová mi valószínűleg csak azért nyertünk bebocsátást, mert Frans azt hitte, Pasi egy ismerős gyereke.
Frans úgy döntött, a továbbiakban inkább meglévő kapcsolatai ápolásába invesztál. Vacsoránk utolsó felvonásait már a szakács szolgálta fel nekünk, mert Frans fogta magát, levette kötényét, megköszönte a látogatásunkat, mélyen meghajolt (mint a színészek egy színházi előadás végén) és fel sem állt Wilmáék asztalától (kivéve, ha innivalóért ment – magának).
Wilma enyhén kancsal, kissé zavart barátnője körülbelül olyan kényelmetlenül érezhette magát, mint mi.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a másik két asztalnál mindenki dohányzik Hollandiában 5 éve tiltották be a dohányzást nyilvános helyeken, sok port kavart az egész, de végül minden vendéglátós belátta, hogy jobb ez így mindenkinek, de mint láttuk, Frans ebben sem hajlandó csak úgy beidomulni a társadalmi elvárásokba! Az ő éttermében, ha vendégnek úgy tetszik, bizony szabad dohányozni. Mitöbb, ő maga is elővette saját szivaros dobozát is kiválasztotta kedvencét.
Akkorra már a fejünket vertük az asztalba, hogy miért 8 fogásos vacsorát választottunk. Tudom, túlzásnak hangzik a nyolc fogás, de egyenként tényleg csak kóstolók voltak, a probléma inkább az volt, hogy már 3,5 órája ott ültünk, Edith Piaf harmadjára próbált meggyőzni bennünket életében hozott döntései helyességéről és még mindig csak a hatodik fogásnál jártunk, miközben az egész étterem egy kabaréra és egy füstös kocsmára kezdett hasonlítani…
Igyekeztünk gyorsan belapátolni a kaját, hogy minél hamarabb szabadulhassunk (mert ugye mi sem kakáljuk a pénzt, ha 8 fogásért fizetünk, mind a nyolcat meg fogjuk kóstolni), de mivel Frans a többi vendég szórakoztatásával volt elfoglalva, a szakács meg csak akkor nézett ki a konyhából, ha már megítélése szerint túl sok idő telt el, ezzel a próbálkozásunkkal nem értük el a megfelelő eredményt.
Frans hangulata a tetőfokára hágott, ordítva énekelte a francia sanzonokat a CD játszóval és egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy hirtelen csend lett. Nem lepett volna meg, ha az elfogyasztott italmennyiség után elpilled, de nem ez volt a helyzet: éppen Wilmával csőrözött a két nő asztalánál, miközben kancsal barátnő kínosan feszengett és premier plánban élvezhette barátnője bontakozó románcát (szerintem a tegnap este után nem hogy az étterembe nem teszi be a lábát többé, de Wilmával sem fog vacsorázni járni).
Frans néha elment a mosdóba (annyi sör után nem is csodálom), egyszer azért odajött hozzánk, hogy érdeklődjön hogylétünk felől, de a választ meg sem várva inkább a másik asztaltársasághoz, a párhoz lépett oda, akik a kis étteremben a mi és Wilma asztalától legtávolabb eső asztalánál ültek.
Egyszer csak elkezdett hahotázni, majd ezt kiabálta újdonsült (?) barátnője felé: “Héé, Wil! Most hallom, hogy le van csúszva a sliccem! Ne haragudj a tapintatlanságom miatt!”
Hiába na, ha egy valamit rögtön tudtam, az az, hogy Frans talpig úriember…
Végre megérkezett a desszert, gyorsan bekanalaztuk és négy órával érkezésünk után már kérhettük is a számlát.
Frans szívélyesen megköszönte látogatásunkat és kifejezte abbéli reményét, hogy társaságunkkal máskor is megtiszteljük majd éttermét és kezet nyújtott nekem, majd azt mondta: “csak még egyszer…” és elkezdett közelíteni az arcomhoz. Egy pillanatra megfagyott bennem a vér: most komolyan meg akar puszilni?? Vagy Wilmával elért sikerein felbuzdulva esetleg tovább merészkedik? Végül “csak” jól beleszagolt megint a nyakamba és megkérdezte, hogy melyik parfümöt használom. A választ persze nem értette.
Mi megköszöntük a vendéglátást és röhögve rongyoltunk imádott kis házunk felé.
Párizstól csak egy karnyújtásnyira…