A múltkori állásinterjú (nehezen tudom elengedni a dolgot) kapcsán sokat gondolkodtam jelenlegi helyzetemről, arról, hogy mennyi mindenen mentem már keresztül itt és, hogy mennyi megpróbáltatáson tettem túl magam – kisebb-nagyobb traumákkal megküzdve.

Leginkább viszont a cégen belül, végtelennek tűnő évek izzadságos munkájával kiharcolt helyemről, meg arról, hogy hogyan is telnek a mindennapjaim mint logisztikai szakember egy igazi férfi világban, ahol csak nagyítóval lehet nőket találni (egy női munkavállalóra körülbelül 30 férfi jut) és ahol teljesen elfogadott szokás, hogy (leginkább) férfiak mindenféle testnyílásukból mindenféle gázokat eregetnek (ez szerencsére nem mindennapos az én közvetlen környezetemben).
Tudom, hogy mindenki munkahelye kaotikus néha, mindenkinek vannak idióta munkatársai és nem én vagyok az első, akinek olykor-olykor megfordul a fejében, hogy kirohanjon a világból.

A teljesség kedvéért elárulom, hogy egy nagy cég logisztikai központjában dolgozom (irodai munkát végzek, nem targoncasofőr vagyok!), ahol az irodai munkatársak száma elenyésző.
Van viszont egy hatalmas raktárunk, ahol gyakorlatilag csak férfiak dolgoznak és egy-két kelet-német díjbírkózó típusú nő.
A tesztoszteront már messziről, egy 4-5 km-es sugárban érezni a levegőben.

Mindemellett a munkavállalók 99,5%-a holland. Amivel önmagában nem is lenne gond, bár a cég annak idején nemzetköziként hirdette magát. Ezt bizonyára arra alapozták, hogy az irodai személyzetben dolgozik egy lengyel lány. (200 holland és egy lengyel összefoglaló neve meg ugye már joggal nemzetközi.)
Én oda egy (tényleg) nemzetközi cégtől jöttem, ahol még távolról sem volt közöm a logisztikához, majd’ két éves pályafutásom során pedig egyszer voltam a raktárban (akkor is csak azért, mert egy projekt lezárásaként ott készítettek fényképet a csapatról).

Ide érkezve rögtön azzal a kérdéssel támadtak le, hogy hányas lábam van. Na, nem azért, mert olyan kecsesnek tartották a körömcipőmet, hogy mindent tudni akartak róla (mint először reméltem), hanem azért, hogy rendelhessenek nekem acélbetétes munkabakancsot, hogy ha a raktárba kell mennem, teljes biztonságban lehessek és még akkor se váljak munkaképtelenné, ha egy meglepett raktáros mindkét lábamon egyszerre hajt át a targoncával. Én ezt a kezdeményezést akkor enyhe túlzásnak tartottam (kiindulva előző munkahelyemen a raktárban tett látogatások számából), de gyorsan rá kellett ébrednem, hogy tévedtem.

Akármennyire is kényelmetlenül éreztem magam a raktáros személyzet tekintetének kereszttüzében, ha menni kellett, nem volt más választásom, a magassarkút acélbetkós bakancsra kellett cserélni (sisakot szerencsére nem írnak elő a biztonsági szabályzatban!), rikítós narancssárga mellénybe kellett bújni és megmondani a nagyszájú pasiknak a tutit.
Akik alapvetően sem adnak sokat egy újonc véleményére, pláne, ha az újonc nő, és ráadásul még külföldi is. Kelet- európai – ha a fent említett körülmények sora nem lett volna elég.

Erre az időszakra datálható (egyik) becenevem, a “Pajkos Ruszki”. (Ebből kiindulva a többit nem is szeretném tudni…)
Az ugye nem ért már meglepetésként, hogy leruszkiztak, hiszen a hollandoknak Németország és Kína között minden kelet, de “Pajkos”?? Azért, mert első ránézésre is látszik rajtam, hogy nem pasi vagyok? Vagy azért, mert néha nemet is mondok? Erre a mai napig nem derült fény.

Hiába igyekszem a lehető legkomolyabban és legegyértelműbben fogalmazni, valahogy mégis sikerül nekik minden szavamat kiforgatni. Ha azt mondom, hogy valami miatt nem indulhat el egy kamion, és ők visszakérdeznek, hogy ugyan hogyan akadályozzák meg és én azt mondom, hogy mit tudom én, feküdj elé (és már tudom, hogy megint gyorsabban járt a szám, mint az eszem), rögtön jön a válasz, hogy “ha te kéred, én bárhová lefekszem”…
De legalább, ha telefonálok és bemutatkozom, nem az jön egyből,hogy “ki??”. Már ez is hatalmas eredmény az első két, teljes anonimitásban töltött évhez képest (akkor csak füttykoncerttel fogadtak a raktárasok, ha arra volt dolgom…)

Nem egy (de nem is két) olyan esetet tudnék említeni, amikor telefonon keresztül ordította le a hajat a fejemről a raktárvezető, hogy “na ide figyelj, kisanyám…!”, meg, hogy “ha szabad érdeklődnöm, miért csak most szólsz, kisszívem?”.

Az első néhány hajlesüvítős eset után bőgve hívtam fel anyukámat, hogy már megint ledzsudiztak melóban. (Nálunk a családban a dzsudizásnak mítosza van. Ha apukám azt mondja egy nőnek/ nőről, hogy “dzsudikám”, az a sértések netovábbja. A dzsudi az egy fogalom… )

Erre ő mindig annyit mondott, hogy ne hagyjam magam. Hogy vágjak vissza és mutassam meg, hogy engem nem lehet csak úgy ledzsudizni.

Mint, amikor alsóban a farsangi színdarabban én voltam a gonosz és féktelen fagy (igen, a fagy). A jelmezemet a nagymamám varrta, kis piros szoknyában, fehér harisnyában és piros cipellőben kellett szaladnom a színpadon, hogy befagyasszam a folyót. Féktelen fagyasztásom közepette megcsúsztam a színpad deszkáin és hatalmasat vágódtam. A nézőtérről csak diszkrét kuncogást hallottam és egy-egy megjegyzést, hogy elcsúsztam a saját jegemen.
Azt a pillanatot soha nem fogom elfelejteni! Sőt, kívülről látom is, amint ott fekszem kiterülve a színpadon és éppen bőgni készülök (nem azért, mert annyira megütöttem volna magam, hanem a szégyen miatt. Mert, mint mindent, ezt is csak és kizárólag tökéletesre akartam kivitelezni és a kudarc fájdalmas.)
Éppen sírásra görbült a szám és készültem megfutamodni a világot jelentő deszkákról, amikor anyukám, a függöny mögül szigorúan rám szólt: “Nehogy bőgjél! Állj fel és menj tovább!” És én felálltam és befejeztem a szereplést.

Azóta, amikor ilyen helyzetbe kerülök, és legszívesebben bőgve rohannék haza, mindig ez a gyerekkori jelenet ugrik be. Ez segített át a hajleordítós telefonbeszélgetések kudarcain is. Mert visszavágtam. Nem bunkón. Frappánsan. Egy idő után már nem esik kétségbe az ember, és ahelyett, hogy munka után a zuhány alatt csapnék a homlokomra, hogy mivel is kelett volna visszavágnom, kis gyakorlat után viszonylag könnyen érkeznek a rögtönzött ziccerek (bár a zsigerből jövő düh még órákig munkálkodik bennem, de idővel talán ez is elkopik majd).
Egyszer meséltem Pasinak , hogy hogyan vágtam vissza. Ő akkor büszkén nézett rám és mondta, hogy örül, hogy végre merek kemény lenni (és nem csak vele).
Vagy, ha azzal kezdem a mondókámat, hogy “nem hiszed el, mi történt ma”, ő egyből azt kérdezi , hogy kit ríkattam meg aznap. Mert egyszer (VÉLETLENÜL) tényleg megríkattam egy férfi kollégámat.

Azóta adott raktárvezető az egyik legnagyobb rajongóm és mindent megtesz nekem, amit csak kérek.
Nagyobb elismerést nála már csak akkor tudnék kivívni, ha egy kamionnal egy próbálkozásból rögtön rá tudnék farolni a raktárajtóra. Erre mondjuk nem látok sok esélyt…

Ő állt mellém akkor is, amikor az egyik prezentációm minden második szavába belevágott egy pasi, aki meg volt róla győződve, hogy mindent jobban tud nálam és aki kérdésemre, hogy befejezhetem-e a mondatomat, nemes egyszerűséggel azt válaszolta, hogy nem.

Tudom, hogy érnek még majd pofonok, de idővel megtanulom kezelni a Miszterlaurenseket is.

Egy biztos, mostanában már kevesebben fütyülnek utánam, ha lemerészkedem a raktárba. Viszont annál többen rohannak elém, hogy kezet csókoljanak.
Sajnos nem csak képletesen…