Most, hogy úgy tűnik, beköszöntött az esős évszak, az influenzajárvány lesből várja, hogy lecsaphasson, elgondolkodtam, hogy milyen szép pár hetet tölthettünk a szabi alatt új házunkban, amikor nap közben még kivilágosodott, nem szakadt az eső egész nap, nem kellett jégeralsót húzni, mitöbb, még a kertbe is ki lehetett ülni.
Most az ember azt sem tudja, mit rángasson magára, a házban is hideg van és hiába van cuki kis vaskályhánk, gyakorolnunk kell még a tüzelést. Addig, amíg ajtót-ablakot nyitva kell tartani, míg tüzet próbálunk gyújtani, olyan sokra nem megyünk vele. Mert különben a fagyhalál helyett a füstmérgezés visz el bennünket…

Ezen morfondírozva jutottam arra a következtetésre, hogy a dolgos, szürke hétköznapok visszaálltával és amiatt, hogy a nyár végleg búcsút intett a kertvárosnak, szinte semmi kapcsolatunk nincs már a szomszédokkal…
Dirksnéhez sem dobálja már a postás a mi leveleinket és Hippiék sem ülnek naphosszat a kertben. Pedig micsoda idők voltak azok.

A nyár folyamán, a kevés interakció ellenére is sokat megtudtam Hippiékről, akik egész életüket a kertben élték, míg lehetett (az időt persze nem annak ápolásával töltötték, aminek következtében több, általam soha nem látott állatfajhoz volt szerencsém, mint amit bármikor láthatnék egy dzsungeles túlélőtúrán… Gondoljunk itt legalább négy olyan pókfajtára, amivel eddig még soha nem hozott össze az élet, de tudnék még legalább 10 olyan ízeltlábút említeni, aminek a nevét (magyarul legalább is) semmiképp sem tudnám megmondani).

Hippiék akár a házban, akár a kertben tartózkodva sem éreznek igényt arra, hogy véka alá rejtsék családi titkaikat.
Így tudom például, hogy frankofonok, ha tehetik (és szókincsük is engedi), franciául beszélnek egymással. Fiatalabbik gyermekük, a 21 éves közgazdászhallgató (aki már egész Európában tanult), pedig előszeretettel dalolja a “Sur le pont d’Avignon” kezdetű, méltán népszerű nótát a kertben. Vagy a házban. Vagy az utcán kerékpározás közben. Amikor pedig éppen nem nótázik, torkaszakadtából üvöltve meséli barcelonai cserefélévének szaftos részleteit. Mármint, nála ez meríti ki a kulturált társalgás fogalmát, gondolom.

Tudom azt is, hogy Hippiné nem szeret és NEM TUD főzni (ezt is abból, hogy gyermekük hallásra már káros decibel szinten reflektál mindent, ami családi fészkükben elhangzik, vagy történik), hogy hetente legalább háromszor égeti oda az egész család vacsoráját, vagy árasztja el a konyhát, mert éppen elfelejti elzárni a csapot. Hippi papa pedig csendben tűri mindezt.
Általában a kertben.

Hogy alátámasszam Dirksné rosszallását és a saját el-elejtett megjegyzéseim jogosságát, ezennel közkinccsé bocsátom Hippiék édenét, a kertváros jogtalanul elrejtett kincsét, az ő kertjüket!

Tehát az első kép, rajta a kert központi objektumával, az olajoshordókból összeácsolt ülőalkalmatossággal, amiben szenderegve élvezhetik a lemenő nap utolsó sugarait déli fekvésű kertjükben. Az esernyőt, amióta itt lakunk, nem mozdították el.
Gondolom, hogy kéznél legyen, ha ücsörgés közben túl zavaró lenne a napsütés, vagy eleredne az eső… (A rend kedvéért jegyezném meg, hogy még soha senkit nem láttam eljutni a kerti “fotelig”.)

Érdemes megfigyelni a nyugalom szolgálatára szentelt sarokban vonulóló ellentétet, melyet a kerítésre eszkábált felnik testesítenek meg!
Hippiék nem átlagos emberek, nem is hódolnak be semmiféle társadalmi elvárásnak: ők szembenéznek, sőt, dacolnak velük. A különböző kivitelezésű dísztárcsákat felfoghatjuk az élet és modern társadalmunk által diktált elvárások fricskájaként: “mi nem rohanunk sehová! Mi az időt és a nyugalmunkat a kertrendezés helyett inkább arra használjuk, hogy jól megmutassuk mindenkinek, hogy a rohanás helyett még igenis lehet szépet alkotni abból, amit az emberek mindössze az A-ból B-be jutás eszközének tekintenek!”

A dolog pikantériája, sőt inkább Hippiék hitvallásának megtestesülése, hogy nekik nincs autójuk (bár Hippi papa mintegy 120 km-re dolgozik családi fészküktől).

Íme még egy fotó a kertváros méltatlanul elrejtett és szőnyeg alá söpört gyöngyszerméről.

Ez a kertnek azon része, ahol Hippiék, mint már említettem, oly nagy szeretettel töltik nyári napjaikat.
Itt fontos említést tennünk a legalább 18 éve használaton kívüli hintaállványról.
Figyeljük meg, micsoda találékonysággal hasznosították újra e, sokak számára csupán gyakorlati célokat szolgáló tárgyat!
Keresve sem találhattunk volna számára jobb funkciót, mint annyi szép emléket (törött kulcscsontok, kificamodott vállak, betört orrok, elvesztett tejfogak) dicsőítő szentélyt, melyre ízlésesen, a kert stílusát tükröző növényzetet aggattak.
Az állványt egyébként praktikus célokra IS használják, hiszen ide akasztják fel a lampiont, mely oly sok, a kertben töltött, (félig franciául) átbeszélgetett éjszaka tanúja volt már.

A tér hatékony, mégis esztétikus kitöltése céljából egy kerékpárküllőkből, házilag készített dísztárgyat helyeztek, mely egyrészt kiválóan tükrözi a lakás belső dizájnjában vonuló motívumot, a kerékpárt (mellyel oly szívesen közlekednek mind mindennapos, mind rekreációs célból). Másrészt a rozsda jelenléte által szimbolizálhatja az idő múlását és az azzal való megrögzött dacolásukat. Elképzelhető, hogy a küllők, immáron felnőtt gyermekeik első kétkerekű járművéből származnak, mely tény mégis alátámaszthatja feltételezésemet, mi szerint Hippiék alapos gonddal tervezték meg kertjük stílusát!

A képen végigpásztázva megakadhat szemünk a felfordított lópatkón a tároló ajtajára erősítve, mely, mint mindenki számára ismert, a szerencse jelképe. A szerencséé, ami eddig Hippiék mellé szegődött és gondoskodott arról, hogy minden családtag szeme világa ép és senki sem kapott még vérmérgezést…