Két hónapig alig voltunk kaphatóak bármiféle társas tevékenységre házon kívül (nálunk persze zajlott az élet, valaki mindig jött látogatóba, valahogy mindig spontán sütögetésbe és hajnalig tartó kertben ücsörgésbe torkollottak ezek a látogatások, ami által gondolom jelentősen csökkenőben volt a népszerűségi indexünk újdönsült szomszédaink körében). Miután tényleg kezdjük elhinni, hogy álmunk valóra vált és már munkából is hetente maximum csak egyszer indulok el rossz irányba hazafelé, megelégeltük a remeteséget és engedtünk barátaink és rokonaink unszolásának és – idén másodszor – beneveztünk velük egy zenei kvízre.
Két csapattal indultunk, egy csajcsapattal és egy pasicsapattal.

Legutóbb is ugyanebben a felállásban indultunk, akkor 60-ból 58. helyen végeztünk, a pasik pedig eggyel magasabban. Ami, valljuk be, még nem ad túl sok okot a büszkeségre, de ők felettébb el voltak telve attól, hogy megvertek bennünket. Ami nem is csoda, hiszen az akkori kvíz 90%-a hörgős-üvöltős rockzenei kérdés volt, ami nekünk, finom lelkű hölgyeknek nem az erősségünk. A maradék pedig a 60-as évek örökzöld slágereire vonatkozó kérdésekből állt, ami megint csak nem a legerősebb versenyág, amit el lehet képzelni a témában (bár a Forrest Gump duplacédés filmzenei kollekciójának köszönhetően legalább 2 számot is felismerek a kategóriában).

Legutóbbi fölényes győzelmüktől megrészegülve a pasik kihívtak bennünket megint, mi meg elfogadtuk a kihívást, hiszen túl sok veszíteni valónk nem volt…

A Büdösmacskák (azok vagyunk mi, a lányok, a Jóbarátokból származó, sokrétű zenei hátterünkre utaló név ez) ismét összecsaptak hát az Alumiminiumfóliával (ezek a pasik, és a csapat neve nem elírás, ez benne a “poén”… kockafejek).
Azt, hogy a többi Büdösmacska miért ragaszkodott ismét annyira az én részvételemhez, őszintén szólva nem értem. Mert, hogy elsőre, illendőségből megkérdezik, hogy akarok-e nevezni velük és pechükre igent mondok, majd jól lehúzom a csapat teljesítményét, még érthető. Viszont egy átküszködött, végül csúfos vereségbe torkollott közreműködés után már csak azt tudom elképzelni, hogy dísznek ültettek be maguk közé (talán az egész zenei kvíz egyetlen külföldi résztvevőjeként, amiért esetleg jutalékot kaphatnak).
Az én zenei hátterem nem olyan sokrétű, mint az átlag kvízjátékosé. Én nem tudom például, hogy mikor lett egy ismert (vagy nem ismert) együttes első szólólemeze sláger, vagy hogy hívták az első, a második, vagy a hatodik dobost, vagy melyik ismert (vagy ismeretlen) rockzenekar nevét kapom, ha a Doors dobosának a keresztnevéből elveszek három betűt, amit később hozzáadok annak az énekesnőnek a vezetéknevéhez, aki ‘71-ben képviselte Hollandiát az Eurovíziós Dalfesztiválon.

Első tiszta könnyűzenei emlékem a Lambada- ról származik (volt is kérdés hétfőn, az előadót sajnos nem tudtam megmondani), emlékszem, hogy magabiztosan sajátítottam el a Lambada mozgást, mitöbb, hosszas könyörgés után még Lambada-ruházatot is kaptam azon a nyáron (amennyiben hihetetek a Wikipediának, ’89-ben), amikor a Kaoma (most már tudom és nem is fogom elfelejteni) berobbant vele a könnyűzenei piacra. A lambadaszoknyámat első viseléskor leettem csokifagyival és soha többé nem jött ki belőle a folt.

Ezzel a zenei táplálékkal és otthonunkban megtalálható egy darab Pet Shop Boys kazettával húztam ki a Backstreet Boys érkezéséig, mely együttest mélyen a szívembe zártam évekre, olyannyira, hogy pontosan tudtam, melyik tag mikor és hol született, anyja-apja mikor és hol született, hány testvére van, milyen valllású, mikor vesztette el a szüzességét (vagy mikor készült megtenni azt).

Mivel a Backstreet Boys tündöklése idején nem voltam hajlandó más együttes zenei végtermékét fogyasztani, a 90-es évek könnyűzenei kínálatának ismerete esetemben kis jóindulattal is inkább csak hiányosnak nevezhető.
Arról pedig, hogy képtelen vagyok elnavigálni a Beyonce-Rihanna-J-Lo Bermuda-háromszögben, tényleg nem tehetek, sajnos tényleg nem tudom megmondani, hogy melyik számot ki énekli… Ebből következik, hogy a 2000-es évek zenei kínálatában sem vagyok szakértő.

Tehát ezen tények ismeretében gondolom, már nem csak számomra rejtélyes, hogy miért invitáltak meg ismét a Büdösmacskák csapatukba. Megtisztelve érzem magam és örülök, hogy a csajok ismét bizalmat szavaztak nekem (mert gimis koromban azért mégis csak szert tettem némi igényes zenei ismeretre IS, bár magyar nyelvű rockzenei kérdéseket senki nem várt). A helyzet kicsit emlékeztetett a csocsóban szerzett tapasztalataimra, amikor is csapatalakításkor hirtelen kínos csend üli meg a helyiséget és végül abba a csapatba kerülök, amelyik a leglassabban reagál. Életemben eddig egyszer sikerült gólt lőnöm (valószínűleg egy óvatlan pilanatban, amikor a védelem a sörösüveget emelte a szájához). A gólöröm akkora volt, hogy meghúztam a hátamat és aznap estére játékképtelenné váltam (gondolom csapattársaim legnagyobb bánatára…).

Egy dolgot biztosan tudtunk: saját tudásunkkal esélyünk sem lehetett megverni a pasikat (amennyiben ismét ordítós-hörgős metálszámokat, vagy 60-as évek rockot tolnak az orrunk elé).

Így arra gondoltunk, beszervezzük Pasi apukáját, aki maga is zenei múlttal rendelkezik. Volt neki ugyanis a 70-es években egy zenekara, a Dixie Trixie Mixie Kids. Így elmondhatom, hogy Pasi zenész családból származik, engem meg egy holland celeb gyermekével hozott össze a sors.
A 4 fős zenei formáció sikerei rögtön a megalakulást követően az egekig szöktek, 1, azaz egy darab zenekari próba után (ami gondolom, kimerült egy rekesz sör kollektív elfogyasztásában) rögtön fel is léphettek a helyi művelődési ház megnyitóján. Pléjbek.

A tiszavirág életű zenekar egyik tagja sem kapott végül vaskos lemezszerződést, de Pasi apukája azóta is lelkesen hallgatja a 60-as 70-es évek örökzöldjeit és amint valaki a közelben van, aki bármilyen hangszeren játszik (ez lehet a furulyától a basszusgitáron át az elektromos orgonáig bármi), felkiált, hogy “Hallod? Rolling Stones, Paint it black, 1966!”.
Ő lett volna a tökéletes megoldás, amennyiben a hölgyek hajlandóak félretenni minden méltóságukat a győzelem érdekében.
Szerencsére időben győzött a józaneszünk és önbecsülésünk és mégis önállóan vágtunk bele a vetélkedőbe.

Az eseménytől már előre tartottam, mert Pasival kissé komolyan szoktuk venni a versengést – főleg egymás ellen. Így esett meg például egyszer, hogy miután laposra vertem Monopoly-ban, több napon keresztül nem volt hajlandó kávét főzni, vagy bármit tenni nekem, amire megkértem… Sajnos Pasinál így jelentkezik a kudarctól való rettegés: vagy viselkedésével bűntet, vagy egyszerűen a fizikai erőszak eszközét alkalmazza és például kiteszi a lábát elém, amint én nekifutok bólingozás közben, hogy taknyoljak egy hatalmasat bólingcipőstől, bólinggolyóstól, vagy esetleg szándékosan leszereli a láncot (?) a kerékpáromról, hogy én felidegesítsem magam és jól bevágjam a szakadékba. Már a bicajt, nem Pasit.

A kvízre a legutóbbinál is nagyobb volt az érdeklődés, az egész terem tömve volt (három asztalt borítottam csak fel, mire elértem a csapatomhoz).
A versenyzők feszült izgalommal várták a kezdést, a fanatikusabbak ujj- és csuklógyakorlatokkal melegítettek be, hogy gyorsabban tudják lejegyezni a helyes válaszokat. Néhányan ellenséges pillantások kiosztása közepette köröztek a nyakukkal, mások kitöréseket végeztek. Míg mi, csajok, a Büdösmacskák az asztalunkat próbáltuk úgy pozicionálni, hogy a pasik véletlenül se tudják lelesni a válaszainkat. A pasik meg… söröztek.

A nyomtatványokat látva, amikre a válaszokat kellett kitölteni, újból elkezdtünk reménykedni. A több részes kvízben voltak 80-as évek, reklám- és filmzenei kérdések. Sejtettük, hogy több esélyünk van, mint a múltkor, de nem mertünk még túlságosan bízni a sikerben.

A vetélkedő elkezdődött, az első két rész akadályait – megérzésünk szerint – könnyen vettük.
A kvíz alapvetően a bizalomra épül, mert a válaszlapokat minden részt követően el kellett cserélni a szomszéd asztallal (esetünkben a pasikkal), a válaszok gyros javításának céljából. Rögtön az első rész után kiderült, hogy magabiztosan vezetünk a pasikhoz képest. Amit ők persze azzal magyaráztak, hogy még nem melegedtek eléggé bele a versenybe és különben is hagyták magukat, hogy izgalmasabb legyen a verseny.

Magunk sem mertük elhinni, de a második rész teljes mértékben nekünk kedvezett: 80-as évek filmzenéi. Igen, Dirty Dancing, Top Gun, Flashdance… A pasik jobb híján minden kérdésre a “Rocky és a Rambo” válaszokat adták. ADirty Dancing és Flashdance filmzenéire is, egy választ tudtak csak, a Beverly hills-i zsaruét, amitől engem személy szerint kiver a hideg veríték…

Ekkor azért már érezték, hogy nem fognak könnyen fordítani az álláson, amit a javítás közben szerettek volna mégis elérni. Azzal nem számoltak csupán, hogy mi odafigyelünk és látjuk, amint próbálják meghamisítani a válaszlapunkat! Ekkor kiabálta a játékvezető a mikrofonba, hogy a lapokat le kell adni. Amit mi persze nem hagyhattunk. Visszaköveteltük a miénket. A pasik meg, tudva, hogy nem teljesen ártatlanok, nem akarták visszaadni a lapunkat. Mivel én ültem hozzájuk a legközelebb, bele tudtam kapaszkodni a lap egyik sarkába. Nem hagyhattuk, hogy a pasik (akik őszintén, bociszemekkel állították, hogy nem hamisítottak meg semmit) ilyen etikátlan módszerrel előzzenek meg bennünket! Ők persze játszották az őszintét és a sértettet, hogy miért nem tudunk mi bízni bennük. Én meg nem engedtem el a lapot. Ekkorra már harmadjára szólították fel a népet a válaszlapok benyújtására és egy kisebb tömegverekedés alakult ki a két csapat között, mert a Büdösmacskák többi tagja is a papírok közelébe küzdötte magát.
Mi úgy felpörögtünk, hogy elképzelhetetlen lett volna feladni a dolgot, a pasik már csak röhögtek rajtunk, így utólag tényleg eléggé elrgadtattuk magunkat.

Végül miután a biztonsági őrök szétválasztottak bennünket feladtuk az egészet és hagytuk, hogy a pasik beadják a nyomtatványunkat, ahogy volt.
Kiderült, hogy feleslegesen izgattuk magunkat: a pasik utolsó előttiek lettek.

Hogy mi hol végeztünk? Kereken 10 hellyel felettük. Még mindig a mezőny végén kullogva ugyan, de a mi privát versengésünk abcsolút győztesei lettünk.

Novemberben lesz a következő kvíz, kiváncsi vagyok melyik csapat szerződteti le hamarabb Pasi apukáját.

Addig pedig mindent megteszünk azért, hogy a versengés élhető szinten maradjon a kapcsolatunkban.