Arról már meséltem, hogy Pasi nem az a tipikus informatikus alkat. Sőt, ő nem csak, hogy csak úgy ellötyög, összecsomósodik egy sarokban okostelefonját nyomkodva. Ő (ahogy előszeretettel nevezi magát) egy igazi partyállat, minden buli mozgatórugója.
Mindenki rém szórakoztató jelenségnek tartja, és benne az a jó, hogy nem csak a saját, jól ismert társaságával tudja magát felhőtlenül jól érezni, hanem gyakorlatilag bárkivel, akiből kijön egy-két szó, vagy kapható bármilyen mókára.
És ne ragadjunk csak le a saját környezeténél! Mert ő országon kívül is remekül tud mulatni.
Pasit nyugodt szívvel lehetne szerződtetni bármelyik ősmagyar tanyasi lagzi sztárvendégeként. Ő ugyanis őrült tehetséggel fel tudja mérni a helyzeteket, néha olyan poénokat ereszt meg, hogy egy pillanatra megfagy a levegő (gyakran vannak rémálmaim arról, hogy egy ilyen poént követően hogyan verik be fejét pezsgősüveggel), majd kitör a féktelen röhögés. Hogy hogyan nem érte még semmiféle komolyabb atrocitás, magam sem tudom, valamiféle őrangyal csücsülhet a vállán, mert szerintem késeltek már meg embereket kevésbé necces poénok miatt is.
Pasi mindemellett teljes magabiztossággal tudja, hogy mikor jön el a pillanat egy lagziban, amikor az asztal tetejére kell pattani, sőt, külső szemlélőknek úgy tűnhet, előbb tanulta meg a kettőt jobbra-kettőt balra mozdulatsort, mint járni. Pedig alig hat éve ismerte meg a koncepciót, általam.
És tényleg, Pasi életem eddigi második táncpartnere (Dani bácsin kívül), aki úgy meg tud pörgetni egy jó lagziban, hogy a lábam nem éri a földet. Ennek egyetlen veszélye, hogy ő (Dani bácsival ellentétben) képes úgy meglódítani, hogy bármelyik pillanatban kirepülhetek a lakodalmi sátor tetejét kiszakítva, elhagyva a Föld mágneses terét, a Holdig meg sem állva.
Ő meg csak nézne utánam – egy darabig tanácstalanul, a fejét vakargatva – , majd, egy dzsentris mozdulattal tenyereit a feje fölött összecsapva azt kiáltaná: “Háddeazthúzzad, hogy Megy a gőzös!”
Mert, ha azt állítjuk, hogy Pasi kiváló táncos, azt sem szabad elfelejtenünk, hogy remek énekes is. Igaz, csak a “Megy a gőzös” meg az “Én vagyok a híres egyfejű” kezdetű örökzöldeket ismeri, amivel egy mozdulattal lefedi az egész magyar zenei piac minden célcsoportját. Ha pedig véletlenül zenei antitálentumba ütközne, rádob még egy a felhők felett mindig kék az eget, esetleg egy “Mit kersz válámit iní?”-t és a dolog örökre el van boronálva.
Pasi ugyanilyen féktelenséggel robbant be az én egyik céges bulimba, amit én arra szerettem volna használni, hogy okosan pozicionáljam magam a vállalati hierarchiában, elvegyülve a befolyásos nép között, gondoskodva arról, hogy soha többé ne kelljen aggódnom amiatt, hogy meghosszabbítják-e a szerződésemet, vagy sem.
Ha az lett volna a feladat, hogy PASI írja be magát örökre és kitörölhetetlenül a vállalati kollektív tudatalattiba, elmondhatnánk, hogy sikerrel zárta a küldetést.
A buli egy hatalmas templomban volt, ami az utóbbi években rendezvényeknek ad otthont. Ez számomra már önmagában különleges volt, bár azóta tudom, hogy használaton kívüli templomokat előszeretettel használnak ilyen és ehhez hasonló célokra. Hallottam már például templomban rendezett ékszerkiállításról, de van olyan is, ami napjainkban irodaházként funkcionál.
A meghívás minden munkaerőnek és annak partnereinek szólt. Pasi pedig kutya kötelességének érezte, hogy eleget tegyen a megtisztelő meghívásnak. A szokásos mitvegyekfelnincsegygöncöm körök után teljes pompában érkezett a partyra és a makulátlan ruházat mellé magára öntötte leglebilincselőbb énjét is. Mindenkivel beszélgetett, viccelődött. Néha megint csak a neccesség határmezsgyéjén táncolva, és mégis minden kollégám a röhögéstől patakokban ömlő könnyekkel gratulált nekem partneremhez, sőt könyörögtek, vigyem magammal máskor is.
Úgy éreztem, ezek után nyugodt szívvel szabadon ereszthetem a vállalati tömegben. Így is tettem. Én lelkiismeretesen vegyültem (ha úgy tetszik, keringtem, sugároztam az IQ-t) és Pasi sem cselekedett másképp. Olyan emberekkel kötött mély és életre szóló barátságokat, akiket én addig csak látásból ismertem. Egyik magyar munkatársam holland férjével pedig hosszú órákon keresztül folyatatott magasröptű beszélgetést. Magyarul. (“Mit kersz még válámit iní?” “Igén!”)
Egész este egy zenekar szórakoztatta a jónépet, akik mindenféle feldolgozást játszottak, amolyan moderált lagzihangulat uralkodott a templomban. Míg ki nem nyitott a koktélbár. A pult mögött egy sereg partimixer rázta a sékert egész este, a nép pedig nagyüzemi mennyiségben fogyasztotta a koktélokat.
Akkor csapott át a moderált lötyögés féktelen mulatásba. A zenekar is belemelegedett, egyre tempósabb zenéket játszottak, akár még kívánságra is.
Végül egy hatalmas körben állva táncoltunk, tisztességes addig tekintélyes vezetők ropták önfeledten a Macarena-ra és a Ketchup song-ra (annak minden jól ismert mozdulatával együtt, ki-ki egyéni feldolgozásban, a ritmusérzék maximális mellőzésével).
Egyszer, amikor éppen egy pillanatra nem figyeltem oda, Pasi az akkori igazgatómmal állt szemben (a szokásos színpadi mimikáját alkalmazva) és egymásra mutagva énekelték teli tüdőből a F*ck you című zenei remeket. (A dolgot kontextusából kirgadva úgy is lehetett volna értelmezni, hogy “F*ck you!”, “Nem, te f*ck you!”, remélem, nem ez volt a helyzet.)
Pasi aznap este 100-szor elmondta, hogy ő még soha nem volt ilyen jó buliban (bár ez általában minden buliban megtörténik) és mintegy 250-szer megkérte a kezemet (bár általában ez is minden buliban megtörténik).
Mivel sejtettük, hogy egy fergeteges buli vár ránk, magunkkal vittük a fényképezőgépünket is, hogy megörökítsük az alkalmat az utókor számára.
Pasinak van egy fényképarca, amit 14 éves korában fejlesztett ki hosszú munkával a tükör előtt. Ő minden fényképen arcának előnyösebbik (jobb) profiljával, száját egy alig észrevehető, cinkos mosolyra görbítve, bal szemöldökét felhúzva látható, mert szerinte különben nem szexis a képeken…
Egyszer csak a kezembe nyomta a fényképezőgépet, jelezvén, hogy azt várja, csináljak róla egy jó képet (tehát megfelelő háttérrel, elegendő időt biztosítva neki arra, hogy pózba vágja magát).
Én készenlétben a géppel, vártam, hogy megtalálja a megfelelő hátteret a róla készített fotógráfiához.
Ő pedig célirányosan menetelt előre. Én, nem is sejtvén, hogy mire készül, vártam türelmesen. Egyszer csak megállt az elnökasszony háta mögött, megütögette a vállát, ő megfordult, Pasi meg, mintha évek óta ismernék egymást, lazán a vállára vetette a karját és felöltötte a fotópózt. Én meg álltam dermedten (mert átfutott gyorsan a fejemben, hogy hétfőn nekem már be van iktatva egy prezentáció fent említett elnökasszonynak) kezemben a beélesített fényképezőgéppel.
Pasi már régen felvette a szokásos pózt, arra várva, hogy én elkészítsem az este (szerinte) díjnyertes képét. Nem történt semmi, mert sokkos állapotomban éppen a munkanélkülivé válásom kínos jeleneteit pörgettem a fejemben.
Pasi türelmét elvesztve intett felém a fejével, hogy “mi lesz, lenyomod még ma a gombot?”, én pedig egy elnézésért esedező mosoly kíséretében elkészítettem a legendás felvételt.
Végül nem rúgtak ki hétfőn.
