Igen, ez a bejegyzés a pénteki “legendás” holland-magyarról fog szólni.
Nem célom bírálni a magyar válogatottat, milyen alapon tehetném? Nem értek a focihoz, nézni is csak a válogatott meccseket szeretem. Úgy általában, nem kifejezetten a magyar válogatottét.
Nem fogom megmondani a tutit, és ítélkezni az amúgy is porig alázott magyar válogatott felett.
Nem reméltem, hogy meg fogják verni a hollandokat, de az elmúlt évek szinén legendás vereségei után őszintén bíztam abban, hogy most az egyszer meg tudjuk majd mutatni, hogy mi is tudunk focizni. Vagy legalább egy picit alápörkölünk az egyébként könnyen nagypofájú hollandoknak.
Készültem megírni ezt a bejegyzést, a meccs kimenetelétől függetlenül. Mert őszintén, hányunknak adatik meg az esély, hogy élőben tekinthesse meg szülőföldje válogatott mérkőzését abban az országban, azon ország ellen, ahová majdnem hét évvel ezelőtt emigrált a boldogságot keresve?
Én örültem a lehetőségnek, amikor Pasi azzal állt elő, hogy adjuk ezt ajándékba egyik legkedvesebb (holland) barátunk 35. születésnapjára. Persze azon mód összecsináltam magam, amikor kiderült, a jegyek a B Középbe szólnak, oda, ahol a legelszántabb holland szurkolók érkeznek majd dobokkal, több méteres zászlókkal felszerelkezve, talpig narancssárgában, a leglehetetlenebb jelmezekbe bújva. Mi megyünk, négyen: két holland, egy román és egy magyar.
Elindult az életféltés ösztöne bennem, hetek óta azon pörögtem, hogy mit vegyek fel. Mert olyan nincs, hogy erre a meccsre is a narancssárga oroszlános pólómban érkezzek, amire egy felemelhető oroszlánfej van aplikálva, melyet megemelve az oroszlán gyomráig láthat le a többi lelkes szurkoló.
Attól viszont tartottam, hogy ha nagyon pirosfehérzöldbe öltözöm, esetleg finoman, vagy kevésbé finoman tessékelnek majd ki a stadionból. Így döntöttem a piros-fehér kombináció mellett, ami tulajdonképpen bárminek felfogható.
Aggodalmamat nem enyhítette az sem, amikor Pasi megkérdezte román barátnőmtől, hogy volt-e már valaha élőben focimeccsen. Ő elmondta, hogy egy darab mérkőzést látott előben, még Bukarestben, de onnan futnia kellett az életéért. Pasi kérdésére, hogy véletlenül rossz szektorba ült-e, azt mondta, hogy arról a meccsről mindenkinek futnia kellett az életéért.
Én pedig rögtön láttam magam előtt, hogy hogyan lincselnek majd meg a felpörgött holland szurkolók, amikor kiderül, hogy én az ellenfélnek szurkolok és arra próbáltam lázasan választ találni, hogy Pasi megvéd-e, vagy inkább úgy csinál, mintha nem ismerne, hogy végignézhesse a meccset. (Persze tudom, hogy nincs olyan helyzet, amiben Pasi ne sietne az én segítségemre.)
Barátnőm megnyugtatott, hogy ha engem meglincselnek, akkor őt is meg fogják, mert ő is a magyaroknak szurkol majd.
Ennek tudatában teljes lelki békében készülődtem az indulásra itthon. Piros-fehér ruházat és opcionális kiegészítőként egy zöld(es) sál mellett döntöttem.
Mivel barátaink nem a közelünkben laknak, a találkozót azon a vasútállomáson beszéltük meg, ahol mindkettőnknek át kellett szállnia az ArenA irányába. Barátnőmet egyből kiszúrtam a tömegben. Messziről foszforeszkált a narancssárga nadrágja (saját elmondása szerint inkább korall színű, szerintem a szín maga volt a narancssárga definíciója). Tudtam, magamra maradtam. Persze miért is szurkolna a magyaroknak, hiszen a barátja holland, és mégis csak szülinapja volt…
Pasi felvette a piszkálós üzemmódot, akkor hirtelen nem egy pár voltunk, akkor csak a “mi” és “ti” léteztek. Érthető. Bármennyire is bíztam egy izgalmas, fordulatoktól tarkított meccsben, azzal nem mertem visszavágni, hogy “mi majd úgyis kiverjük belőletek a szuszt”, tudtam, hogy az merész kijelentés lett volna.
A vonat tömve volt narancssárga emberekkel, már ott kilógtam a sorból. Egyetlen magyar, vagy magyarnak kinéző embert nem sikerült felfedeznem a kavalkádban.
Végül leszálltunk a vonatról és, mivel még nem vacsoráztunk, vettünk kaját az állomáson. És akkor, ó igen, megakadt a szemem az első magyar szurlolótáboron. Bár a “tábor” szó talán nem egészen állja meg a helyét, ha egy két főből álló embercsoportra utalunk.
Az, hogy a holland szurkolók kezet nyújtanak a magyar zászlóba burkolt, elszánt honfitársaimnak, megnyugtatott és mosolyt csalt az arcomra és attól a pillanattól fogva inkognitó ide, vagy oda, lelkesen riariahungáriáztam én is az állomásra érkező kisebb-nagyobb csoprtokkal. És nem csak én, Pasi is. Az aggodalmam teljesen alaptalannak bizonyult.
Egyre több magyar szurkoló érkezett a helyszínre és én egyre biztosabb voltam abban, hogy magyarok és hollandok kart karba öltve fogják végigszrukolni a 90 percet.
Míg be nem értünk a stadionba, a szektorba, ahová a jegyünk szólt. Egyetlen kóbor magyart sem lehetett látni, sőt, a magyar szurkolók a stadion tőlünk legtávolabbi pontján kaptak helyet. Csak hollandok, csak narancssárga – minden négyzetcentiméteren.
És ekkor még legalább egy óra volt kezdésig… Akkor, abban a pillanatban már biztos voltam abban, hogy bármi történjék is, én egyedül maradtam. Ha a hollandok lőnek gólt, akkor is, ha a magyarok akkor is.
Nézelődtem, figyeltem, ahogy melegít a magyar válogatott, hallgattam azokat a dalokat, amiket már rég ismertem a holland válogatott szerepléseiről, önkéntelenül énekeltem velük, tapsikoltam, mert tényleg nem lehet másképp. Ha egy dolog van, amiben a hollandok nagymenők, az a hangulatkeltés. Egy ilyen eseménykor mindenki kifordul magából. Mintha a jelmez, amit magukra rángatnak elnyomná valós énjüket, mintha mindannyian újra kisgyerekekké válnának egy kicsit.
Örömmel vettem tudomásul például, hogy végre előben is megszemlélhettem az “Ezredest”, aki minden válogatott holland meccsen ott van. AZ EB-n minden nap mutattak róla pár képkockát, egy fogalom lett.
És én láttam őt, testközelből, egy kisfiúval beszélgetni, aki az apukájával érkezett a meccsre és két sorral ült előttünk.
Biztos, hogy kis élete egyik legnagyobb élménye volt ez és hazaérkezve boldogan mesélte anyukájának, mi mindent látott, akit majd büszkeség tölt el, hogy lám-lám, a fiúkat tényleg el lehet engedni kettesben meccsre és milyen jól érezték magukat. Ekkor legalább is mindenképpen ezt gondoltam.
Ahogy a magyar fiúkat figyeltem melegítés közben, elszorult a torkom. Annyira, de annyira szerettem volna, ha jól játszanak. Nem kell győzni, csak jól játszani. Tényleg, annyira szerettem volna, ha nem döngölik őket a hollandok a földbe megint.
Elkezdődött a meccs, a gólokat nem fogom részletezni, mert azt mindenki látta. A legtöbben legalább is.
Ami a meccs közben zajlott a lelátón, a harmadik sorban, arra érdemes részletsebben kitérni.
Az ötödik perc körül ugyanis bevette a mi szektorunkat egy szambacsoport (mert akárhogyan is lesz, a hollandok már kijutottak Brazíliába). Ahogy kell, pasik hangszerekkel, csajok egy szál semmiben. És itt, ezen a ponton irányult a stadion minden (férfi) tagjának a figyelme a pályáról a lelátóra. A hölgyek szép sorjában ereszkedtek le a lépcsőn, a pasik pedig ezzel egy időben emelkedtek fel székeikből. Beleértve az enyémet is. Előkerültek a mobilok, fényképeket, filmeket csináltak, melyeket büszkén küldtek el otthon rekedt társaiknak, egymást bökdösték földöntúli boldogságban. Gólt lőttek a hollandok és ebből volt elég? Kit érdekel? A szambás csajok itt riszálják neccharisnyába bújtatott hátsójukat az orrunk előtt. Ha rajtuk múlott volna, fordított eredménnyel zárul a játszma, az biztos. És valóban: kit érdekelt volna a vereség, amíg nők szambáznak hiányos öltözékben mellettük?
Még a kisfiúnak is kikerekedtek a szemei a nénik láttán, apukája meg világát sem tudta.
A helyzet mindig akkor rendeződött a férfiak között, amikor a szambás csajok két gól között pokrócok alatt vacogtak a 12 fokban. Amint jött a következő gól, mindenki megint megbolondult.
Az Ezrdedes is egy pillanat alatt ott termett, ahol zajlott az élet, igyekezett tiszteletét tenni a művésznők előtt.
Barátnőm és én pedig értetlenül voltunk tanúi annak, hogyan csatlakoztak a mi pasijaink is az átlaghoz és rántották elő mobiljaikat minden egyes alkalommal, amikor a hölgyek akcióba lendültek.
Egy biztos, sem a kisfiú, sem az apukája nem tudta tagadni, hogy hol ültek és mit láttak, a szambás néniket biztosan vette a tévé, és valószínűleg velük együtt az apa-fia estét is. Hogy a közeljövőben elengedi-e őket anyuka kettesben egy pasis bulira, nem tudom, de az biztos, hogy apuka megkapta a magáét péntek este.
Pasi telefonja 6-1 környékén izzani kezdett. Munkatársak, testvérek, barátok üzentek neki. Hogy az biztos, hogy egy hétig nincs szex, hogy egyedül kell-e hazajönnie Amszterdamból, esetleg szüksége lenne-e egy jó ügyvédre a vagyonmegosztáshoz.
Mindenkit megnyugtatok: nem hagytam el Pasit, sem a vereség, sem a szambás művnésznők miatt. Mitöbb, ő sem piszkált engem a meccs után, sőt, azt mondta, sajnál miatta (őszintén, nem ironikusan). Még az apukája is felhívott és azt mondta, ő csak engem sajnált egész végig.
Engem nem kell sajnálni, bár tény, hogy nem teljesen így képzeltem az estét.
Az én lelkiismeretem tiszta, a magyaroknak szurkoltam, a Himnuszt énekeltem és felugrottam, amikor Dzsudzsák belőtte egyetlen gólunkat. Nem bántottak miatta.
Az biztos, hogy ennek az estének minden részletére még sokáig emlékezni fogok.
