Nekem már többen megkérték a kezemet.
Az első kérő mintegy 25 éve jelezte anyukámnak (ahogy a nagykönyvben meg van írva) egy hétköznapi bevásárlás során az ábécében, hogy komolyak a szándékai velem kapcsolatban.
Az azt követő években több jelentkező is érkezett, hasonlóan komoly szándékkal, hasonló körülmények között, ahogy illik, először szülőtől engedélyt kérve a frigyre.
Több, mint 20 éves hallgatást követően aztán jött Pasi, aki számtalan alkalommal adott már hangot ebbéli szándékainak, általában egy-egy mesterien sikerült fogás elfogysztása előtt, közben, után, vagy egy hasonlóan jól sikerült buli hevében. Egy a lényeg, a Pasi által kivitelezett lánykéréseket már számon sem tudom tartani. Tegyük fel, hogy átlagban havonta egyszer történik ilyesmi, Pasit pedig hat éve ismerem. Véleményem szerint a hetven lánykérés az évek során egy meglehetősen szerény becslés.
A számtalan lánykérés közül mégis egyetlen alkalom hagyott bennem maradandó nyomot.
Két éve, karácsonykor anyukám hatalmas pánikban hívott fel, mondván, hogy semmi ötlete nincs Pasinak ajándék gyanánt, szerintem örülne-e egy fürdőköntösnek. Mivel úgy ítéltem örülne, hiszen mindig az enyémet hordta (ami lássuk be, nem a legelőnyösebb viselet volt számára), mondtam, hogy remek ötletnek találom a dolgot. Anyukám ekkor megkért, hogy mérjem le gyorsan Pasi vállbőségét, hogy biztosan jó méretet válasszon.
Amint letettük a telefont, szaladtam a mérőszalagért, elkezdtem mérni.
Pasi zavartan kérdezte, hogy mit csinálok, mire én, mint a világ legtermészetesebb dolga, válaszoltam, hogy éppen mérem milyen széles a válla.
A kérdésre, hogy miért először egy közönyösnek álcázott “csak úgy” érkezett válaszként, majd hozzátettem, hogy ez a hobbim. Random emberek vállbőségét mérem mindenféle váratlan helyzetben (például étteremben, buszon, moziban).
Majd egyre türelmetlenebbül faggatni kezdett. Először tagadtam, azt mondtam, nem fontos a dolog, végül belém bújt a kisördög és annyit mondtam, az öltönyhöz kell. A kérdésre, hogy milyen öltönyhöz, megint csak álközönnyel annyit válaszoltam, ahhoz az öltönyhöz, amit a szüleim csináltatnak majd neki. Nem értette a dolgot.
A kisördög továbbra is keményen munkálkodott bennem, végül előadtam, bűnbánó, pánikolós stílusban, “könnyekkel küszködve” a következő sztorit: “Tudom, hogy hamarabb el kellett volna mondanom, de Magyarországon az a szokás, hogy, ha egy pár már négy éve együtt van és legalább három éve együtt is él, a negyedik együtt töltött Karácsonykor a fiúnak meg KELL kérnie a lány kezét. Mindezt egy hatalmas eljegyzési mulatság keretein belül ünnepli meg a család. Ezt készítik elő a szüleim. Ehhez kell az öltöny is. Tudom, hogy hamarabb el kellett volna mondanom, de nem tudtam, hogyan mondjam el, mert féltem, hogy elhagynál. Ugye nem haragszol?? Most mi lesz, el fogsz hagyni?? Ugye nem hagysz el?”
Itt megpróbáltam még kifacsarni egy könnycseppet is a szememből, bár ami kijött, az inkább a visszafojtott röhögőgörcsömnek volt köszönhető.
Pasi arcáról mindent le lehetett olvasni ugyanis. Az első pánikban se köpni, se nyelni nem tudott. Először hitetlenül nézett rám, de én annyira beleéltem magam az áldozati szerepbe, hogy láttam rajta, kezd elbizonytalanodni. Amikor rádobtam egy “ha nem hiszed, guglizd meg”-et, a hihetőség kedvéért pedig még hozzátettem azt kérdést is, hogy szerinte miért karácsonykor kérték meg a nővérem kezét (mert a nővérem kezét tényleg karácsonykor kérték meg…), végképp bevette a dolgot. Először zavartan forgatta a szemeit, majd láttam, felmér minden menekülési útvonalat a fapiaci lakásból. Zavarában végül elkezdte a tarkóját vakarni, próbált kicsikarni magából egy mosolyt, ami a hihetőségnek még a közelében sem volt. Itt még mindig tartottam magam, sőt, mint egy igazán jó primadonna, magam is kezdtem elhinni, hogy itt most helyzet van. Így ismét elnézéséért kezdtem esedezni és nyomatékosítottam, hogy csak azért nem mondtam neki semmit, mert nem akartam elveszíteni.
Aztán felállt és, mint egy ideges oroszlán, elkezdett fel-alá járkálni a lakásban, a veríték kisebb patakokban csordogált lefelé a homlokán.
Mivel annyira beleéltem magam az egészbe, tudtam volna húzni a dolgot egészen karácsonyig (ez december közepén történt), de végül megsajnáltam. Amikor pedig majdnem egy Pasi alakú lyukat vágott a bejárati ajtóba, elmondtam, hogy vicc volt az egész. Olyan hieteles volt az előző pillanatokban nyújtott színjátékom, hogy végül már az igazságot nem akarta elhinni. Én meg csak röhögtem. Ő pedig bosszút esküdött. Kemény bosszút.
A karácsonyt akkor a szüleimnél töltöttük. Én már majdnem megfeledkeztem a dologról, bár valahol végig ott motoszkált bennem az érzés, hogy én a kis viccemet még kamatostul vissza fogom kapni.
Szenteste négyesben ünnepeltünk, ajándékztunk szüleimmel. Amikor a kör bezárult, nem maradt más hátra, mint Pasi ajándéka nekem.
Egy nagyobbacska csomagot kaptam. Érzésre könyv volt benne. Kibontottam és tényleg az volt. Egy könyv, Agatha Christie munkásságáról. Ennyi??! Örültem neki, de tudtam, hogy Pasi nem az a fajta, aki “csak” egy könyvet ajándékoz karácsonyra.
Sejtettem, hogy itt valami van még készülőben.
Ő pedig kötötte az ebet a karóhoz, hogy nincs. Na, az lett nekem gyanús. Ennek ellenére próbáltam úgy csinálni, mintha rettentően örülnék a könyvnek. Örültem is, csak közben összecsináltam magam, mert nagyon is jól tudtam, hogy EZ az a pillanat, amikor visszakapom, amit érdemlek a kegyetlen viccemért. Méghozzá többszörösen.
Pasi egyszer csak felpattant és kiszaladt, mondván, hogy hallotta a “Jézsuskát” matatni az előszobában.
Jó sokáig maradt, anyukám meg csak nézett rám, hogy mi ütött a pasimba. Apukám pedig rögtön belemerült az egyik ajándék könyvbe, ahogy mindig szokott az ünnepek alatt.
Pasi közben visszatért, kezében egy pici, bordó (ékszeres) dobozzal.
Óédesistenem. ÉN tudtam, hogy mi fog következni. Anyukám (aki talán még nálam is jobban szeretné, hogy Pasi végre “elhatározza magát”) is azt gondolta, tudja, mi következik, apukám is ki-kikacsintott a könyvből, közben persze úgy csinált, mintha nem tudná, hogy mi folyik a családi karácsonyfa körül.
A meghitt karácsonyi fényekben Pasi szeme még fényesebben csillogott a szokásosnál, anyukám alíg bírt magával, próbált diszkréten félrenézni, miközben Pasi lomhán ereszkedett a térdére.
A háttérben halkan szólt az Ave Maria, anyukám lélegzetét visszafojtva szemlélte az eseményeket és apukám is, néha egy-két sort átugorva sandított kifelé könyve mögül.
Az idő mintha megállt volna. Pasi széles ördögi mosollyal nézett felfelé rám, térdelő pozícióból, a pici dobozt felém nyújtva. Én meg nem mertem csinálni semmit.
Mert tudtam, hogy az egész egy átverés. Lehet. De mi van, ha nem?
Anyukám, semmit nem sejtve a Fapiacon zajlott közjátékról, bökdösött, hogy csináljak már valamit. Pasi térdét már kezdte törni a padló, amikor úgy döntöttem, hogy véget vetek mindenki szenvedésének és jeleztem, hogy ismét visszatértem a Földre.
Pasi pedig felpattintotta a dobozkát.
Benne egy csodaszép, gyémántköves… medállal.
TUDTAM! Hogy minden igyekezetem ellenére mégis behúz majd a csőbe.
A kamat, amit fizettem pedig az volt, hogy nem csak engem, de a szüleimet is bepalizta.
Egy biztos: azóta ezerszer átgondolom, hogy milyen poént engedek meg magamnak, mert végül úgyis én iszom meg a levét.
