Ez a sor jutott eszembe ma egy tervezettnél hosszabbra nyúlt kocogás után. Barátnőm egy olyan problémáról mesélt nekem, ami szerintem sok – korunkbeli – kapcsolatot érint, mégis meglepett, hogy náluk is ez a helyzet.
Hosszú, majd’ 9 éves kapcsolata egy olyan fordulóponthoz érkezett, ami egy csapásra megváltoztathatja az életét. Boldogok együtt, de pasija hirtelen nem tudja, hogy mit is akar kezdeni magával. Nem tudja, hogy boldog-e itt, szeretne másutt szerencsét próbálni. Barátnőm, akivel karrier szempontjából szalad a szekér, hajlandó lenne megtenni vele egy hatalmas lépést, mindent feladni, amit itt, évek kemény munkájával felépített: maga mögött hagyni karriert, családot, barátokat, csak azért, hogy esélyt adjanak a srác boldogulásának is.
Mindez a mai világban már nem lenne olyan nagy dolog. Hány fiatal (és kevésbé fiatal) veszi nyakába a világot és kezd új életet egy másik országban, vagy akár kontinensen? Sokan szinte magabiztosabban mozogunk Európa, vagy a világ legnagyobb repterein, mint egy buszpályaudvaron, vagy vasútállomáson. A repülőjegyek elérhető árkategóriába kerültek és ott az internet, az e-mail, a Skype, a WhatsApp, ami átlendíti az embert egy-egy nem várt, nehezen viselt honvágy olykor kibírhatatlan kínján.
Ott van mégis az az áldozat, amit meg kell hozni a közös boldogságért, amiért azért vár is valamit cserébe. Azt, hogy az újrakezdés nehéz korszakán átvergődve egy olyan kilátás várja, amiről már kislány kora óta álmodik: egy család. Egy férj, aki közös gyerekeik odaadó apja tud, de főleg akar lenni. És itt a bökkenő. Barátnőm pasija nem tudja, hogy ő ezt akarja-e. Gyakorlatilag nem tudja, mit akar. Menne is meg maradna is, családot is akar meg nem is. Foggal-körömmel ragaszkodik egy életstílushoz, ami már évek óta nincs meg, tulajdonképpen már igénye sincs rá, mára csak a nosztalgiája, az illúziója maradt meg, ő mégsem tud, vagy inkább nem akar megválni tőle. Mert az egyet jelent a már 9 éve nem létező függetlensége elvesztésével (szerinte). Amivel eddig semmi problémája nem volt. Nem volt hűtlen, sosem volt dráma, sőt, boldogan ment bele a házvásárlás prodzsektbe is.
Ami számára hirtelen problémát okoz, az a gondtalan fiatal évektől, illetve a féktelen partyk lehetőségétől (amivel amúgy sem el már évek óta) való megválás. Amikor mindegy, hogy éppen hétköznap este, vagy hétvégén alakul úgy, hogy egész éjjel bulizik, mert nincs felelősség – és ennyiben talán ki is merül az összes érve a gyerekvállalás ellen. A pániktól, nem látja azt sem, hogy itt azért nem arról van szó, hogy ma teherbe esünk, holnaptól meg csak átbömbölt éjszakák, kakás pelenkák és leböfizett ruházat meg fáradt, elgyötört (esetleg picit súlyosabb) barátnő/ feleség van. Mert ő egyelőre ennyit lát a témából. Meg azt, hogy úgy általában minden kapcsolat tönkremegy előbb, vagy utóbb és az egyetlen erő, ami még összetartja őket az a megszokás és a szánalom, a gyerek, esetleg az anyagi érdekek. Pedig rengeteg jó példa is van a közelében (hogy csak egyet említsünk, saját szülei), de azt valahogy szűri a rendszere.
Aztán ott van az unalom tényező. Ami minden pasi (az enyémé is) mumusa. A dolce vita életérzés, de leginkább annak pánikszerű hajszolása. Enni, inni, jót mulatni, extrém sportolni, évente háromszor nyaralni menni, mindig egy pöccre készenállni egy “spontán” bulira (opcionálisan befigyel a piercing, tetoválás, haj “spontán”, fogadásból történő leborotválása, stb.).
Mindig. Éjjel, nappal, hétköznap, hétvégén.
Én nem tudom, hogy mi ez a pasiknál, ez a spontánolás! Lehet, hogy hibás referenciával dolgozom, de az általam ismert párok minden egyes férfi tagja az, aki inkább hajlamos az otthonülésre. A csajok programolnak maguk, van csajos este, csajos hétvégi kávé, csajos mozi, csajos-kollégás vacsi, buli, futás, edzőterem, stb.
Mit csinálnak eközben a mi spontán hímeink? Otthon ülnek egytől egyig, tévét bámulva, laptopot, tabletet, mobilt babrálva. Megvan a mirelit pizza meg a sörike, a brúszvilisz meg az akció és a foci és spontán ülnek otthon. Majd mi, csajok kapjuk meg, hogy unalmasak vagyunk, ha egy betáblázott hét után nincs kedvünk “spontán” bulizni, hanem inkább otthon maradnánk, főznénk, vacsiznánk együtt egy jót, filmet néznénk, romantikáznánk. Olyankor persze az otthonülés nem jó program. Akkor jön a szájhúzgálás meg a fintorgás. Ők, szökőévente egyszer mondjuk, beöltöznek a Csillagok háborúja minden elképzelhető szereplőjének elmennek bulizni a haverokkal, megisznak fejenként egy rekesz sört és másnap, elégedetten kínlódnak a kanapén, kéjesen nyugtázva, hogy tudnak ők még spontán kirúgni a hámból.
Amit ugye nem lehet, amikor az embernek gyereke van meg felesége, mert az asszony tuti nem engedné el őket még szökőévente egyszer sem spontán sört vedelni meg lézerkardozni.
Holott barátnőm sem szorít pisztolyt a srác halántékához és fenyegeti azzal, hogy meghúzza a ravaszt, ha nem ejti mondjuk egy éven belül teherbe. Ő józanul csak annyit mond, hogy ha a srác hosszas gondolkodás után végül arra a döntésre jut, hogy ő semmiképp nem akar gyereket, akkor az egy dolgot jelent, a kapcsolatuk végét. Mert ő viszont tudja, hogy akar. És ebben nem tud kompromisszumot kötni. Nem tud és nem is akar. Érdekes, hogy ennyi együtt töltött év után most került ez csak szóba közöttük, eddig valahogy nem volt apropója, még a közös házvásárlás sem.
Most viszont van. Csodálom barátnőmet, hogy ilyen higgadtsággal képes szemlélni az egészet. En tutira kikészülnék. Neki sem könnyű és biztos vagyok benne, hogy nem egy csepp könnyet ejtett a dolog miatt, én viszont tudom magamról, hogy nem tudnék ilyen tárgyilagosan beszélni a dologról. Talán ő is csak azért, mert bízik abban, hogy ez csak egy korszak, ami így, vagy úgy eljön minden pasi életében. Van, aki 30 évesen pánikol be és folytat világmegváltó belső párbeszédet magában és jön rá végül arra, hogy egymás mellett van a helyük (lehet, hogy ezt hívják az okosok kapuzárási pániknak?), van, aki 50 évesen érkezik haza egy kanárisárga Porschéval, azt kiabálva, hogy “Drágám, lecseréltem a Mégane-t!”. Én mindenesetre bízom abban, hogy hamarosan zöldágra vergődnek egymással.
Önző módon abban is, hogy Pasi túljutott már a dackorszakán. Bár, ha hihetek neki, szerintem, igen. A házasság ellen semmi kifogása nincs, az már kapcsolatunk haramadik hónapjában kiderült, amikor a Halászbástyán először kérte meg a kezemet. A gyerektémát meg amúgy is jegeljük még, tudjátok, gyűjteni kell a bölcsire…
