Most, hogy barátnőm, akiknél egy hónapos luxushajléktalanságunkat töltöttük (Fapiac és kertváros között) életet adott tündéri kislányuknak, Isabellának, én pedig évi rendes kétnapos betegszabimat töltöttem a héten, arra gondoltam, megosztok egy-két érdekes tényt a holland egészségügyről. Nem célom bírálni sem az ittenit, sem a magyart, pusztán az elmúlt években itt szerzett tapasztalataimat szeretném megosztani, mert én érdekesnek tartottam őket.
Igen sok olyan dologgal találkoztam itt, ami teljes mértékben különbözik azoktól, amikkel felnőttem, amiket megszoktam.

Kezdjük talán azzal, hogy annak, aki nem az ősidőktől fogva itt él, tehát nem születésével kerül be a rendszerbe, igen nehéz bejutnia egy (lehetőség szerint jobb hírű) háziovos praxisába (ugyanez a helyzet fogorvosok terén is, de erre majd kitérek később).
Én tulajdonképpen nem vettem zokon a dolgot, beteges, göthös kisgyerekből és kamaszból egész életrevaló felnőtté cseperedtem, tényleg nem szoktam már gyakran betegeskedni, max. egy szezonális influenza terít le olykor-olykor, de lényegében ezek is menedzselhető problémák.
Az első itt töltött évemet különösebb probléma nélkül átvészeltem, emlékezetem szerint egyszer voltam lázas, még az elején – tehát még Pasi nélkül -, amire apukám egy levegővételből ledarált egy kb. 25 perces monológot, mert ő kicsit máshogy kompenzál, azt nem szokta mondani, hogy “aggódom miattad, kislányom, pihenj nagyot és gyógyulj meg gyorsan!” Nem. Nála a fenti jelentéssel bíró monológ akkor a következő formában jött: “sziakicsihallombetegvagynagyonszeretnémhaelgondolkodnálezenahollandiábanmaradásdolgon sokkaljobbanszeretnémhaitthonpróbálkoználésnemkockáztatnádazegészségedet. Dehát, te tudod…” Ezek után biztos forrásból megtudtam, hogy apukám fent említett telefonbeszélgetésünk után még gyorsan levadliberálisszülőzte anyukámat, mert hagyja hogy a gyerek (23 éves voltam akkor…) az egészségét kockáztatva (influenza!!) hajkurásszon mindenféle vad álmokat. (Érdekesség: most már nem szokott megkérni minden tüszentésnél, hogy térjek haza. Persze érthető az aggodalmuk, egyedül jöttem egy vadidegen országba, mert én úgy éreztem, itt leszek boldog.)

Az első évben tehát nem volt szükségem háziorvosra, aztán végül találtam egyet, oda beiratkoztam, azóta is hűséges páciensük vagyok.
Azt tudni kell, hogy a hollandok nem rohangálnak mindenféle csip-csup dolog miatt orvoshoz. Nem is különösebben követeli meg a rendszer, mert, ha valaki nem érzi jól magát, beteget jelent és otthon marad. Nem kell tökölni orvosi igazolásokkal meg hasonlókkal, bizalmi alapon működik az egész. Ebbe nyilván nem fér bele az, hogy valaki a saját szakállára úgy ítélje, neki legalább három hét ágynyugalomra van szüksége egy mezei meghűlés kikúrálásához (mert akkor azért ráküldik az emberre az üzemi orvost), de tulajdonképpen az a tapasztalat, hogy nem is igazán élnek vissza a lehetőséggel az emberek.
Szóval orvoshoz nem rohangál csak úgy mindenki, mindenféle apró ügyekkel. Van itt ugyanis egy csodaszer, ami a helyi orvosok szerint a felfázástól a vakbélgyulladáson át a kisujj felső ujjpercének baltával történő véletelenszerű amputálásáig mindent gyógyít. Ez a szer pedig nem más, mint a paracetmol. Mert gyakorlatilag nincs olyan holland orvos, aki ne ezt a csodaszert javasolná BÁRMILYEN problémára, ha valaki mégis hozzájuk fordulna segítségért.
Antibiotikumot nem adnak. Nem vagyok egyébként híve a túlzott gyógyszerfogyasztásnak, de néha, amikor például már második hónapja van szamárköhögése az embernek, szerintem nem túlzás… (Csibe barátnőm egyszer pánikban hívott fel, hogy neki tuti valami nagyon nagy baja van, mert képzeljem el, antibiotikumot írt fel neki az orvos…)
Én végül megtanultam (miután már pofákat vágva néztek egymásra a recepciós csajok az orvosi rendelőben, amint betettem a lábamat), egy mezei megfázással, influenzával, hörghuruttal, nem rohangálok orvoshoz. A probléma csak az, hogy amióta itt lakom, nekem mindig valami egzotikus trópusi nyavalyám van, amit nehezen tudok kezelni itthoni módszerekkel. Volt már – a teljesség igénye nélkül – ismeretlen eredetű csonthártyagyulladásom a jobb lábam gyűrűslábujján (melynek kiléte és eredete az orvos számára ugyanolyan rejtély volt és maradt, mint számomra…), voltam vakbélgyanús, produkáltam már agyhártyagyulladáshoz hasonló tüneteket (amivel mellesleg nem fogadott a háziorvos, mert nem reggel nyolc és délelőtt fél 12 között telefonáltam időpontért és amelyről végül Magyarországon derült ki, hogy “csak” egy ideggyulladástól merevedett meg a nyakam és folyt le a bal arcféltekem a térdemig), diagnosztizáltak a mostanában olyan trendi irritábilis bélszindrómával. (Amúgy tényleg tök egészséges felnőtt cseperedett belőlem…)
Végül pedig, a legemlékezetesebb, amikor 2 évnyi küzdelmem után sikerült elérnem, hogy vizsgálják már ki, miért újul ki a felfázásom 2-3 havonta és voltak olyan kegyesek és elküldtek egy tükrözésre (van egy olyan érzésem egyébként, hogy a tükrözés az itteni orvosok perverziója), a háziorvos – először – magabiztosan hívott fel a szakorvosi véleménnyel. Elkezdte felolvasni, mit küldött neki át az orvos a kórházból, végül belebotlott a nyelve az én diagnózisom latin nevébe, majd közölte, hogy nem tudja, mi az, megnézi guglin és visszahív… Hogy miért nem tudta először megkeresni, hogy miről is van szó, majd csak azután telefonálni, a mai napig nem világos számomra.

A háziorvos itt a kapu minden más vizsgálathoz. Ha ő úgy ítéli, nincs ok további vizsgálatokra, várjunk ki még egy-két hónapot, akkor kivárunk.
Az itteni nők nem járnak például nőgyógyászhoz. Még akkor sem, ha terhesek, vagy szülnek. A szülésig egy szülésznőhöz/ védőnőhöz kell járni ellenőrzésre, és ennyi a terhesgondozás. (Már, amikor mindent rendben találnak az ultrahangok alapján.)
(Ha már itt tartunk, megjegyezném azt is, hogy a kórházban, komplikációktól mentes szülés után néhány órával távozhat is a boldog család. A teljesség kedvéért azért hozzáteszem, hogy a hazaérkezést követő egy hétre jogosult a család napi 8 órában igénybe venni egy házi ápoló/ védőnő segítségét, aki segít ellátni a gyerek és háztartás körüli teendőket!) Van olyan – velem egykorú – ismerősöm, aki már két gyereket szült és még sosem volt nőgyógyásznál. Ha bármi olyan problémád van, amivel Magyarországon azonnal nőgyógyászhoz fordulnál, itt az a háziorvos válasza, hogy várj még meg egy menzeszt. Esetleg kettőt. Szűrővizsgálatokra mindig a hazalátogatásomkor kerítek sort. Mert itt egy ilyet is nehéz kiharcolni (amit végül a háziorvos végez). Barátnőm, akiknek volt már Magyarországon necces eredményű szűrése és műtéte is emiatt, elmondta mindezt itteni háziorvosának és azt is, hogy évente (legalább egyszer) kellene szűrni, hogy minden rendben van-e, aki azzal nyugtatta, hogy nem kell aggódnia, 35 éves korától itt is be fogják hívni 5 évente szűrővizsgálatra. Ekkor volt ő 27…

Persze ki aggódna bármilyen súlyos betegség miatt egy országban, ahol csak a bevándorlóknak van hajszárítójuk? Hollandék vizes fejjel indulnak reggel munkába, suliba, még télen is, amikor a vizes fürtök keményre fagynak a fejükön. Mitöbb, a fodrász is szívfájdalom nélkül dob az utcára vizes fejjel.
A fodrászkodásnak amúgy is külön szabályai vannak: az “alapdíj” (ami már önmagában csillagászati) a hajvégek lecsetkelésére vonatkozik. Amennyiben új fazont szeretne vágatni a kedves vendég, arra felár jön. Mit sem tudva erről, kezdő koromban kiválasztottam egy csinosabb, nem túl gagyinak tűnő fodrászüzletet. Szépen kikerestem az interneten,hogy milyen frizurát szeretnék, a képet szorongatva beültem a székbe. Fodrászkislány megnézte, és közölte, mivel új fazont szeretnék vágatni, azért felárat kell számolnia. Mondatam, hogy oké. Mielőtt nekilátott volna, megkérdezte, megmossa-e a hajamat (??!), mondtam, hogy meg. Namost, az van, hogy neki azért felárat kell számolnia. Oké. Megmosta levágta, majd megkérdzte, tetszik-e. Mondtam, hogy így vizesen kimondottan szexis, de mi lenne, ha meg is szárítaná. Ja, azt lehet, de azért tudom felárat kell számolnia. Mondtam, hogy az oké, de csak nem fogok december közepén vizes hajjal hazadzsiggelni a fodrásztól. Jó rendben. Namost csak úgy, az ujjával turkálva szárítsa meg, vagy kefével? (Itt azért már kezdte kicsapni a biztosítékot), mondtam, hogy legyen olyan jó és szárítsa be rendesen, kefével, ahogy tanulta. Jó, az rendben, csak… SZÁMOLD, AMIT SZÁMOLNOD KELL!
Azt mondanom sem kell, hogy a frizurám beszárítva is botrányos lett. Ezek után még háromszor próbálkoztam itt fodrásznál (igen, hét éve élek itt), amiből egyszer egy másik szalonban végigzongoráztuk ugyanezeket a lépéseket és a fejemre varázsoltak egy legónő frizurát (olyan volt, mintha egyben le lehetett volna venni és fel lehetett volna tenni, mint a legóban a női bábuknak).

Tehát, vissza a vizes fej kérdéskörhöz: valahogy ebbe is belenőnek itt az emberek. Télen reggelente könnyek szöknek a szemembe, amikor látom a fiatal szülőket karikázni a bölcsibe, gyerekkel a gyerekülésben, akin se sapka, se sál, maximum egy széldzseki, a zöld fikusz mögötte egy fél méterre lobog a menetszélben, feje félrebillenve, mert olyan pici még, hogy hetven biztonsági övvel bele lehet ugyan hevederezni egy gyerekülésbe, de a fejét még nem tudja tartani, mert anyukának három hónappal szülés után már vissza kell mennie dolgozni. (Apuka, anyuka persze bundakesztyűben, bundázott eszikómcsizmában meg usankában, mert az a divat…)
Így persze nem csoda, hogy az itt szabadon szaladgáló gyerekek kilencven százalékának állandóan folyik a fikusz az orrából (anyuka, apuka meg már szinte nem is veszi a fáradságot, hogy kifújja, megtörölje, olyanról meg, hogy orrszívó szerintem még a topvédőnők sem hallottak soha…).

A hollandok amúgy sem szeretik a meleget a házban. Még akkor sem, ha baba van. Megbízható forrásból tudom, hogy az összes helyi csecsemő- és gyermekápolási szakirodalom azt mondja, 14-18 fok (Celsius) teljesen megfelelő hőmérséklet a babaszobában. És különben se öltöztessük túl őket, mert akkor csak megizzadnak…

Talán ezek a spártai körülmények magyarázzák azt, hogy a lányok (akik mindamellett, hogy vizes fejjel indulnak el reggel otthonról) teljesen jól bírják télen a nyitott cipő viselését (harisnya nélkül!!!). Olyan reggeleken, napokon is, amikor az emberbe egy szempillantás alatt fagy bele a szusz. Én csak a hidegben lilára puffadt lábuk látványától spontán vesemedencegyulladást kapok… Ők bírják…

Vannak a szemléleteiknek jó és kevésbé jó oldalai, nekem például teljesen szimpatikus, hogy nem tömik az antibiotikumot az emberbe, bár tény, hogy egy-egy jó házi praktikával sem látnak el (azon kívül, hogy egyél sok gyümölcsöt és pihenj sokat), ha már…
Összességében egyébként az a benyomásom, hogy kevesebbet vannak (röviden tartó) betegállományban itt emberek és főleg óvodás, iskolás gyerekek, mint otthon (aminek lehet oka az is, hogy szülő nem kap táppénzt, ha beteg a gyereke – nem minden cégnél legalább is). Amiben az a jó, hogy oda-vissza fertőzik egymást a félig gyógyult emberek ismét közösségbe lépve.

Hogy mennyire tudok megbízni a saját háziorvosomban, az meg valószínűleg egyéni szocprobléma. Most, hogy elköltöztünk, úgyis át kell jelentkeznem másikhoz (ha sikerül).
Egy biztos, nem lesz egyszerű egy olyan mindenre ráparázós, látens hipochondernek, mint én, teljes lelki nyugalomban gyereket várni (és nevelni), de egyelőre ez a probléma még nem probléma.