Valamiért mindig az volt az érzésem, hogy nekem fiaim lesznek. Kettő.
Az utóbbi időben annyi lány született körülöttem, hogy hirtelen elbizonytalanodtam meg nem született (és fogant) gyerekeim nemét illetően.

Lányneveink már vannak. Sőt, ha arról beszélgetünk, milyen is lesz majd az, amikor gyerekzsivajtól hangos a házunk, Pasi mindig nevén említi a lányunkat.
Ja, mert ő lányt szeretne.

Én, annak ellenére, hogy sokáig meg voltam győződve róla, hogy én fiús anyuka leszek, már legalább három olyan lánynevet tudtam felsorakoztatni, ami mind magyarul, mind hollandul megállja a helyét és nem idegenül cseng, nem bonyolult, nem túl rövid, nem túl hosszú és még hangzásában is illik mindkettőnk vezetéknevéhez és, nem utolsó sorban, Pasinak is tetszik. Eddig egyetlen értelmes fiúnévvel sem tudtunk előrukkolni, legalább is nem a fenti kikötéseknek megfelelőlvel.

Csibe barátnőm szerint ez kizárólag azért van, mert nekem nem tetszik az Ildikó mint fiúnév. Pasi ugyanis hosszú ideig meg volt arról győződve, hogy az Ildikó az férfinév. Persze engem is ért már itt meglepetés, nevezetesen egy Anna nevű kollégáról, aki a cég másik irodájában dologzik és csak e-mailben kommunikáltam vele, róla. Amikor már hetek óta nőnemben beszéltem róla, egyik kedves munkatársam diszkréten félrehívott és megsúta, hogy Anna az egy férfi. Ne ijedjek meg, Anna férfinek is született, csak, ahonnan ő származik, ott az Anna funkcionálhat férfinévként is, és akkor úgy ejtik, Ónö (vagy valami ilyesmi).
Ilyen alapon persze miért is ne nevezhetnénk a fiunkat Ildikónak…? Egyszer, amikor mindketten készenállunk a szülőségre – mind anyagilag, mind mentálisan.

Nem is ez a lényeg, neve úgyis lesz majd a gyereknek, szerintem odáig eljutni lesz nagyobb kihívás. Utána pedig jó szülőnek lenni. Pasi jóslata szerint én jó anyuka leszek. Kicsit szigorú, de jó. Azt mondta, szerinte én olyan anyuka leszek, mint az én anyukám. Amivel meg úgy vagyok, hogy akkor az úgy pont jó is lesz. Arról, hogy ő milyen apuka lesz csak ködös elképzeléseim vannak, meg egy-két bevillanó kép: sok-sok mókáról és sok-sok baleseti sebészeten eltöltött percről.

Mindenesetre ma belefutottam valami rém cukiba a Facebookon, amiről megint csak az jutott eszembe, ami sokat foglalkoztat mindkettőnket, nevezetesen, hogy milyen szülők leszünk majd, ha eljön az ideje.

Egy link kering az interneten ugyanis, melyben szülők által készített fotósorozat található a gyerekek játék dinoszauruszairól.

Ez így persze tökre nem izgalmas, de a fotók azt örökítik meg, miként elvenednek a meg a dínók éjszakánként és randalíroznak kedvükre a családi fészekben.

A fotókkal dokumentált történet szerint az egész ártatlanul indult. Kezdetben az éjjel életre kelő figurák még csak a kukoricapelyhes dobozt cincálták szét, felfalva annak tartalmát.
Később a gyümölcstálat zabálták fel, egy másik éjjel kirámolták a hűtőt.

Egyre szemtelenebben mókáztak a fürdőszobában és a konyhában (persze voltak olyan jófejek, hogy olykor-olykor össze is rámoltak maguk után).
Játszottak a gyerekek társasjátékaival, festettek, rajzoltak, végül pedig túszul ejtettek még egy Tini Ninja Harci Teknőcöt is.

Minden éjszaka történt valami rendkívüli, a szülők pedig – gondolva gyerekeikre – titokban lefotózták az eseményeket, hogy reggel elmondhassák, “képzeljétek, ma éjjel megint életre keltek a dinoszuruszok!”

Látom magam előtt, ahogy a gyerekeik kikerekedett szemekkel hallgatják a történeteket és ha esetleg nem hinnének szüleiknek, ott vannak a fotók, ékes bizonyítékai minden egyes esetnek.

Végül a fotósorozat alján elmagyarázzák, miért is űzik ezt a “tréfát” a gyerekeikkel.
Most, az iPadek és különböző mesecsatornák korában nem akarják, hogy a gyerekeik elveszítsék a képzelőerejüket és ne tudjanak rácsodálkozni valamire, amit nem rágunk a szájukba. Most, hogy minden felmerülő kérdésünkre ott a válasz egy karnyújtásnyira az interneten, azt akarták, tudják az ő gyerekeik is, mi az, hogy rejtély.
Szerintük nem kell hozzá sok, csak némi idő, energia, kreativitás és egy pár műanyagdionszaurusz.

Na, ezért! Ez egy olyan ötlet, amivel maximálisan tudom azonosítani magam, mármint, majd, ha nagy leszek és nekem is lesznek gyerekeim.
És tudom, hogy az ember elméletben, addig, amíg maga meg nem tapasztalja, kiváló szülő és mindent jobban tud és csinálna, mint ismerősei, barátai, családtagjai.
De komolyan mondom, ez az ötlet akár Pasitól is származhatna! Mitöbb, őszintén bízom abban, hogy mi is ilyen szülők leszünk. (Az, hogy már most, gyerek nélkül képtelen vagyok beosztani az időmet és hetente legalább csak egyszer időben lefeküdni, az igazán elhanyagolható apró kis részlet!)

És gondoljatok csak bele, micsoda emlékek élnek majd ebből az időszakból a gyerekekben (oké, lehet, kamaszkorukban nem ezzel fognak dicsekedni a sulibuliban).
Abban pedig biztos vagyok, hogy a szülők legalább annyira élvezték az egészet, mint a gyerekeik.
Ennyit meg csak megér egy kis extra éjszakázás…

A sorozatot itt nézhetitek meg.