A hétvégén végképp felavattuk az új házat, először fogadtunk látogatókat külföldről (akik nem családtagok).
Gimis barátnőm, Orsi és a barátja, Jorge jöttek hozánk Londonból.
Azt kell mondjam, isteni hétvégénk volt, olyan volt, mintha mi magunk is szabin lettünk volna, olyan helyeken jártunk, ahol ezelőtt sosem és olyan dolgokat csináltunk, amiket ezelőtt sosem próbáltunk.

Minden, ami látogatóinknak új volt, nekünk is.

Ilyen volt például a blokartozás. A Facebookon már tettem róla említést, de mivel nem elemeztem részletekbe menően a dolgot és úgy érzem, ez egy olyan tapasztalat volt, ami megér egy misét (mesét), hát, elmesélem milyen is az a blokartozás.

Kezdeném talán azzal, hogy szerintem életveszélyes.
A blokart egy háromkerekű jármű, amire vitorlát eszkábáltak. Van rajta továbbá egy kormány (még szerencse!) és egy kötél, amivel a vitorlát lehet megfeszíteni (amennyiben az embernek van elég vér a pucájában ahhoz, hogy még gyorsabban száguldjon, mint elernyedt vitorlával, ami szerintem már önmagában elég sebességet biztosít egy olyan járműnek, amit kis szerencsével is csak a szentlélek tart össze).

De ne szaladjuk ennyire előre! Szombat reggeli nyugodt ritmusú heverészésünk közben Pasi megkérdezte, hogy mit szólnék, ha elmennénk blokartozni. Mondtam, hogy (amellett, hogy fogalmam sincs, mi az) az, hogy én mit szólok szerintem egy dolog és egy másik, hogy mit szólnak a vendégeink. Gondoltam, maradtunk ennyiben és esetleg lesz olyan jó, hogy megkérdezi a többieket is, hogy mit szólnának egy ilyen “extrém” programhoz.
Természetesen, mint már annyiszor előtte Pasi türelmével kapcsolatban, tévedtem. Reggeli közben ugyanis megcsörrent a telefonja. Tudtam, hogy már intézkedett (hogy mikor, arról fogalmam sincs). Gyakorlatilag leszervezte a dolgot nekünk, mert persze, arról volt szó, hogy a tengerpartra megyünk, hát miért is ne ütnénk két legyet egy csapásra??!

A többieknek szerencsére nem volt kifogása a program ellen, bár Orsi szemében megláttam a kétségbeesés néhány szikráját, végül mind azt mondtuk, hogy rendben, vágjunk bele.
Pasi forródrótos kapcsolatban volt blokart szakinkkal egész délelőtt. Minden lépésünkről informálta, hol járunk, mit csinálunk, mikor érünk oda. Végül megérkeztünk a megbeszélt partszakasz paroklójába, ahol egy (extrém)sporttárs próbált valamilyen extrém sportolásra alkalmas kelléket felküzdeni egy utánfutóra. Pasi azzal a lendülettel kipattant az autóból és odapenderült emberünkhöz, boldogan és izgatottan üdvözölte és jelezte neki, hogy megérkeztünk. Sporttárs pedig nagy szemekkel nézett vissza rá (magában pedig minden bizonnyal azt a kérdést tette fel, hogy Pasi vajon teljesen normális-e). Pasi mit sem észlelve az egészből (még azok után is, hogy a tag neve még a közelében sem volt annak a nevével, akivel leszerveztük a légyottot) tovább ecsetelte, hogy milyen nehéz volt megtalálni a helyet. A srác zavartan mosolygott és mondta, hogy valóban nem könnyű megtalálni azt a partszakaszt, ha az ember nem járatos arrafelé. Én ekkor persze már régen tudtam, hogy ez a sporttárs nem AZ a sporttárs, így fejemet a csomagtartóba dugva, sikítva röhögtem. Sajnos a pillanatot, amikor Pasi számára is világossá vált, hogy éppen hülyét csinál magából, elmulasztottam a hisztérikus röhögőgörcsömnek köszönhetően, pedig azt is szívesen megnéztem volna.
Végül elindultunk a part felé (belőlem még kifakadt olykor-olykor a hisztérikus röhögés), ahol Szaki (nevezzük csak így az egyszerűség kedvéért) már izgatottan várta érkezésünket. Éppen a saját járművének összeszerelésével volt elfoglalva, gondoltam azért, mert szüksége lesz rá ahhoz, hogy bennünket segítsen, ha úgy adódik (ebben mondjuk egy picikét tévedtem, azt hiszem).
Amikor elkészült a munkálattal, mindannyian kaptunk egy kartot, amit magunk vontattunk ki a partra.
Kibontottuk a vitorlát, felaplikáltuk a járgányokra és megkezdődött az oktatás, ami alábbi módon zajlott: itt a kart, így ülsz bele, így csatolod be a biztonsági övet. Itt a kormány. Ezt a kötelet húzod meg, ha gyorsulni akarsz, és ereszted meg, ha lassulni. Ekkor gyorsan megkérdeztük (mármint mi, lányok), hogy a fék hol van. Hogy a fék? Az nincs. Nagyszerű. Annyit még elmondott, hogy ha esetleg éppen borulnánk, mert valószínűleg fel fogunk borulni (én magamban persze gondoltam, hogy az velem tutira nem fog megtörténni, mert én bizony megfontoltan és óvatosan vezetek), egyszerűen csak húzzuk össze magunkat, mert az a legjobb.

Ezek után azt gondoltam, hogy átesünk egy gyors rutin egészségügyi vizsgálaton (semmi komoly, csak vérnyomás, vércukor, koleszterin szint, terheléses EKG), esetleg teszteli a reakcióidőnket, netán mindnyájan tehetünk egy tesztkört, hogy kipróbáljuk, hogyan is működik a dolog. Ehhez képest engem belenyomott az első kéznél lévő kocsiba, közölte, hogy én készenállok és betolt. Még szerencse, hogy volt időm a fejemre tenni a sisakot (ami egyébként állandóan a szemem elé csúszott, mert nem volt alkalmam rendesen beállítani).
A betolás után már nem kellett sok, a kellemesen jeges északi szél (ami egyébként az ember minden elképzelhető testnyílásán süvített befelé, főleg, hogy egy laza, félig fekvő pozícióban foglaltunk helyet az egyébként nem párnázott, abszolút nem szélmentesített szerkezeten, mondjuk nem is azért mentünk, hogy kényelmes, pihe-puha libatollpárnával bélelt limuzinban furikázzunk) azonnal a vitorlámba kapott és meglendített egészen Anglia partjaiig. Egyedül száguldottam előre, halvány segédfogalmam sem volt, hogyan tudnék megállni, ha kellene, a többiek sehol, az utamat állandóan egyéb sporttársak keresztezték, a kocsi zötyögött a homokban és valahányszor hátra próbáltam nézni, hogy lássam, jön-e valaki mögöttem (pesze sehol a közelben egy ismerős arc), mindig kibillentem az egyensúlyból és néhény métert két keréken tettem meg.
Ekkor sejtettem, hogy valószínűleg tényleg fogok borulni.
Kisebb sokkomból felocsúdva eszembe jutott a Szaki balesetvédelmi oktatása, miszerint nyolcasban kell megfodulni, gondoltam kipróbálom és, láss csodát, a tengerre merőlegesen meg is álltam. A vizes homokon, ahol is elkezdtem süppedni. Ettől fogva azért küzdöttem teljes erőmből, hogy megint szelet fogjak a vitorlámba, mind hiába. A kocsim nem akart újból elindulni (mondjuk, ha tengelyig besüllyed az ember a vizes homokba, valószínűleg egy tornádó is kevés ahhoz, hogy kimozdítson a holtpontból…).

Valamivel később utólért Pasi, aki (mindig is tudtam) egy gavallér és betolt. Ez olyan jól sikerült, hogy a kellemesen jeges északi szél (amellett, hogy immáron homokot is fújt minden létező testnyílásomba) ismét belekapaszkodott a vitorlámba és elezdtett repíteni előre. Én – okulva az előbbiekből – nem néztem se jobbra, se balra, még egy picikét sem fordultam meg, amikor feltűnt, hogy megint két keréken haladok a három helyett. Mitöbb, a harmadik kerék, az, amelyik nem a homokban gurult, egyre magasabbra került, én pedig arccal egyre közelebb a homokhoz. Tudtam, borulok. Az egész egy örökkévalóságnak tűnt. Tudom, hogy elgondolkodtam, vajon miként fogok földet érni, és fájni fog-e, hány fogamat töröm ki és milyen mélyen fúródik majd a kormány a hasamba. Még mindig két keréken egyensúlyoztam, az izgalom már szinte elviselhetetlen, az járt a fejemben, hogy essünk túl rajta, ha mindenképpen szükséges. Úgy is lett. A biztonsági övnek és Szaki rövid, de velős instrukciójának köszönhetően nagy bajom nem lett, azt leszámítva, hogy fejjel lefelé csüngtem a kocsiban és nem értem el a biztonsági övet. Végül kicsatoltam magam, megpróbáltam felállítani azt a nyomorult kocsit, aminek a vitorlájába akkor persze belekapott a szél és kocsistul, lovastul próbált engem is felborítani. Itt viszonylag ideges, lettem és enyhe, ám még éppen leküzdhető késztetést éreztem arra, hogy megrugdossam a kocsit (ehhez hasonló akcióra is volt már példa az életemben).

Irányba állítottam a kocsit és visszaültem. Az világon semmi nem történt. A kocsi nem mozdult se előre, se hátra, én pedig már rángattam a kormányt, Szaki egyértelmű tiltásával szembeszegülve még lábbal is próbáltam belendíteni magam és semmi nem történt.

Amíg álltam egy helyben, rajtam kívül mindenki vidáman száguldozott. Beleértve Orsit is, aki először még azt sem tudta biztosan, hogy bele mer-e vágni a nagy kalandba.
Ő teljesen elsajátította Szaki módszereit, nyolcasban fodult és fél percenként száguldott el az én egy helyben álló kocsim mellett, harsány rikkantásokat hallatva: “JUUUUHÚÚÚÚúúúúúúúúúúúúúúú…!!!!”. Majd visza: “EZTÖKJÓÓÓÓÓÓóóóóóóóóóóó….!!!!”.
Pasi is elhaladt mellettem egyszer: “PUTYIMINDENOKÉÉÉÉÉéééééééééé…?”
Szaki is (akinek esze ágában sem volt berekeszteni az extrém furikázást): “ENGEDDKIAKÖTELEEEEEEEEeeeeeeeeeeeet….!!!.
Én pedig álltam egy helyben.
Szaki tanácsát végül megfogadva engedtem egy kicsit a kötélen. És tényleg. Elkezdtem megint haladni előre. Amint egy fél métert megtettem, egyik hátsó kerekem rögtön a levegőbe emelkedett. Mielőtt felocsúdhattam, vagy korrigálhattam volna pedig már megint a homokban feküdtem.
Fenti formagyakorlatot még mintegy hatszor kiviteleztem.

Amikor elndöntöttem, hogy teszek egy utolsó próbát, és ha nem megy, feladom az egészet, elkezdtem száguldani előre. Tényleg, őrületes tempóban. Érdekes – félelmetes – élmény volt egy olyan járművel, amin se motor, se fék, 30-40 km/órás sebességgel robogni, ami az autóban ülve gyakorlatilag fel sem tűnik… így viszont egy egészen más dimenzióba helyeződött a sebesség – egy néhány acélcsőből összetákolt, háromkerekű, rozzant járgányban, egy végtelennek tűnő partszakaszon, ahol se akadály, se fék.

Két opcióm volt: vagy meg sem állok a világ végéig, vagy megpróbálok fordulni 50 km/órás sebességgel: végül is a kocsi kereke is alig csikorog és füstöl csak (gondolom legalább is, soha nem próbáltam még a kézifékes kanyart, de nagyjából így képzelem). Végül utóbbi mellett döntöttem. Azt hiszem, a kézifékes kanyar nagyjából jó tipp volt. Akkorát faroltam, hogy még az extrém sportokban jártas vén rókák is elismerően egymásra néztek, hogy nézdmá’ a kiscsajt…
Amint ismét irányba álltam, megint meglendített a szél, kiviteleztem még egy-két 10 pontos farolást, és bármilyen hihetetlen, megint felborultam. Ez volt nagyjából a tizedik esésem, úgy beütöttem a térdemet, hogy egy pillanat alatt nőtt rajta egy termetes púp (én csak a harmadik térdkalácsomként becézem) a lila és fekete között minden elképzelhető árnyalatban pompázik azóta is. Ez végleg betette a kiskaput. Kipattantam a kocsiból (titokban megrugdostam kicsit) és feldúltan bevágtattam az étterembe pisilni. Orsi (miután hosszas próbálkozás után sikerült megállnia) éppen előttem volt, azt mondta, a helyiek jól megbámulták a kis tengerparti étteremben. Végül engem is.
Nem is csoda, ha az ember lánya széltől zilált séróval libben be a helyi vagányok törzshelyére.

Miután mind lemondtunk életünk kockáztatásáról, együtt pakoltuk össze a kocsikat és megkérdeztem Szakit, hogy szerinte mi lehet az oka annak, hogy mindig én borultam fel és senki más. Nem titkolom, reméltem, hogy azt fogja válaszolni, hogy “kérlek, azért, mert a te pillekönnyű kis testedet úgy felkapja a szél kocsistul, vitorlástul együtt, mintha nem is ülne benne senki”. Ezzel ellentétben jól megvizsgálta a kocsit és, mint a világ legtermészetesebb dolgát, közölte, hogy azért, mert el volt törve egy csiga, amitől a kötelem nem feszült meg ahol kellett, a vitorla pedig mindig átbillent arra az oldalra, amelyikre éppen nem kellett volna. Hát persze.

Hogy Pasi valaha rá tud-e még venni ehhez hasonló akcióra, nem tudom. Egyszer azt mondta, hogy ejtőernyős ugrás közben fogja megkérni a kezemet (persze ezzel kapcsolatban sok mindent mondott már)… Így sajnos semmit sem tudok kizárni.