Már nagyon régen meséltem Dirksnéről.
Nem is volt igazán miről, amióta ismét dolgozunk, hétköznap szinte alig vagyunk itthon úgy, hogy még belefussunk, hétvégen pedig látogatói egymásnak adják a kilincset.
Hétvégente átkiabál néha a kerítés felett, amikor hallja, hogy éppen a kertben ügyködünk. Hogy vagyunk, mi újság, egyszer kávéznunk kellene… Egyszer kellene. Ezzel tartozunk még neki. Hónapokkal ezelőtt beszéltük meg, hogy majd egyszer átjön hozzánk kávézni, én sütök sütit és egy finom csésze fekete fölött hányjuk-vetjük meg az utca sorsát.
Aztán valahogy soha nem lett belőle semmi. Eddig. Ez persze nem azt jelenti, hogy soha nem is fogom meginvitálni, csak valahogy tartok tőle.
Mert Dirksné olyan snájdig. Nem tudom elképzelni, hogy bármikor holmi slampos otthonkában lessem meg. Legutóbb, amikor munkából értem haza, éppen a bejárati ajtót takarította – őszintén szólva, nekem magamtól eszembe nem jutott volna egy olyan bejárati ajtót pucolni, amiben az ember simán látja magát (nem üveges ajtóról beszélünk, egyszerűen a zománcfestékben). Elmesélte, hogy a hétvégén látogatói érkeznek. Mire én, gondolva, ÁHÁ, én itt most be tudok szállni a gondolatmenetbe, mondtam, hogy ha messziről jönnek vendégek, bizony illik megpucolni a bejárati ajtót (aha…!). Amire mondta, hogy ő hetente minimum egyszer kipucolja a rézkilncset és a postaládát (ott én picit összementem, mert én jó esetben is maximum egyszer takarítom ki a házat, és akkor a bejárati ajtóról még nem is beszéltünk…). Gyorsan be is menekültem a lakásba.
Ilyen előzményekkel hogyan is hívhatnám meg lazán, félvállról egy kávéra? Mi van, ha rosszul csinálom? Mi van, ha van egy nap, amikor abszolút nem illik meghívni az ember 92 éves szomszédját kávéra? Vagy mi van, ha van egy nap, kizárólag egy nap, amikor fent említett szomszédnénit illik meghívni?
Mi van, ha a meghívásra is csak a hét egyetlen napja alkalmas? (Például kávémeghívásokra kizárólag a szerda délután, vacsorameghívásokra pedig mondjuk csak a kedd délelőtt?). Mi van, ha nem nekem, hanem a ház urának illik meghívni a vendéget? Mi van, ha a férfinek nem illik beleavatkozni egy ilyen bonyolult társas műveletbe? Azt mondjuk egy életre megtanultam, hogy az ember nem libben csakúgy át lakásfelújítás közben, vasárnap délután, tökig porosan, agyig festékesen, forrónaciban, szakadt pólóban bemutatkozni újdonsült szomszédasszonyához, aki a 20. század első felében tanulta az etikettet, közelről élte meg a II. Világháborút, mitöbb 46 óta lakik az utcában.
Egy biztos. A hétvégén remek leckét kaptunk Dirksnétől a kertvárosi etikett egy fontos fejezetéből.
Mindezt nem másnak, mint a Mikulásnak köszönhetjük.
Csütörtökön csajos buliban voltam. A szokásos csütörtöki csajos estét toldottuk meg, Judit barátnőm 30. szülinapjának tiszteletére. Jó előre elhatároztuk, hogy péntekre mind szabit veszünk ki és jól elmegyünk bulizni. Csak mi, csajok.
Amikor péntek reggel éjszaka hazaértem a mulatságból, egy csomagot találtam az asztalon. Először azt hittem, Pasi lepett meg, de amint megpillantottam a képeslapot, rajta a girbe-gurba kézírással, tudtam, hogy a csomag nem jöhetett mástól, mint Dirksnétől. Még akkor is, ha úgy írta alá: “Mikulás és Fekete Péter”.
Egy kis akvarell kép volt benne, erdeti, nem nyomtatott és két csokibetű. A csokibetű itt a Mikulás elengedhetetlen kelléke. Mindenki ad és/ vagy kap legalább egyet Mikulásra. Jó esetben a keresztneve kezdőbetűjét. Azért mondom, hogy jó esetben, mert én 10-ből 9-szer S-t kapok. Valamiért a Zsuzsi minden hollandnál kiveri a biztosítékot. A nevemet az alábbi módon szokták írni azok, akik napi szinten látják leírva: Zsuszi, Szuzi, Szuszi, Szuzsi, (aztán az elvetemültebbek) Suzie, Suzy, Susy, esetleg Sushi. Dirksné a Suze variációt választotta, (persze nem veszem tőle rossznéven, szerintem még sosem látta leírva a nevemet), így ismét S betűt kaptam. (Nem panaszkodni akarok, de Pasi apukája még hat év után is S betűt ajándékozott idén.)
Jó, nem is ez a lényeg. A lényeg a gesztus! Teljesen elérzékenyültem tőle. Elképzelhető persze, hogy ez a csajos buliban elfogyasztott koktélok mennyiségének volt betudható.
Abban a pillanatban beindult a pánikgépezet az agyamban. MI NEM ADTUNK AJÁNDÉKOT! Most mi lesz?? Most aztán kapálhatjuk a jószomszédságot, most aztán jöhet a világ összes kávémeghívása, ezt a hibát biztos, hogy nem tesszük már jóvá sehogy.
Reggel Pasi elmesélte, hogy, amikor ő, előző este fél 12-kor hazaért, csengettek. Háromszor is. Ő először a nappali ablakán nézett ki és látta, amint Dirksné a maga, 92 éves tempójában “szalad” vissza a saját portájára (mert neki ugye rosszak az ízületei). Gyorsan kiszaladt az ajtóhoz és kinyitotta. A kilincsen egy csomagot talált. Dirksné a saját ajtajából kiabálta neki, hogy a csomag csakis a Mikulástól és Fekete Pétertől érkezhetett.
Itt aztán végképp elérzékenyültem. Éjjel fél 12-ig várt, hogy valaki hazaérjen, hogy odaadhassa a csomagot! Ekkor tudtam, hogy szednünk kell a sátorfánkat, nekünk ebben az utcában maradásunk már nincs! Elbaltáztuk a jövőnket, azzal, hogy megfeledkeztünk a kulcsfiguráról!
Nem is tudtam aludni, hazaérkezésemhez képest négy órával később már azon rágódtam az ágyban, hogy hogyan is korrigálhatnánk kis botlásunkat.
Végül nem jutott semmi értelmes az eszembe. Legalább is semmi, ami 1.) nem gagyi, 2.) nem kockázatos, 3.) nincs még neki, 4.) egy olyan snájdig idős hölgynek való, mint ő. Végül, mivel úgyis ajándékvadászatra kellett mennem a családi mikulásbulihoz, gondoltam, majd találok valamit. A biztonság kedvéért a hátsó bejáraton keresztül otvarogtam el otthonról, nehogy belefussak Dirksnébe. Csak róttam, róttam a köröket. Az, hogy a családi bulira mit viszek, tökre nem izgatott. De Dirksnének? Mit? Pasi a maga módján elintézte annyiva, hogy vegyek neki egy karácsonyi ajtódíszt és egy csokibetűt. Namármost, karácsonyi ajtódíszt??! Mikulásra? Az szerintem abszolút hiba lenne. Pláne, hogy azt is elképzelhetőnek tartom, hogy károcsonyi ajándékot is illik majd adni egymásnak. Nem nyerő. Csokibetű? És milyen betűt vegyek neki? D-t? Mint Dirksné?! Ez megint csak rossz ötlet. A keresztnevét pedig nem tudom. És, ha esetleg még tudnám is, nem vagyok biztos abban, hogy ez nem egyenértékűnek tekintett-e Dirksné letegezésével. (Egyébként tökre nem parázok tőle!)
Pasi ajándékötleteit elvetettem, már éppen tervezgettem, hogy kertvárosi életünk maradék időtartamában kizárólag a hátsó bejáratot fogom használni, nehogy kínos találkozásban legyen részem szomszédnéninkkel, aki figyelmes, mi pedig nem, amikor belefutottam egy csini kis teásdobozba. Finom kis vonalakkal festett virágok és pillangók díszítik. Innentől kezdve a dolog adta magát: vettem még neki egy doboz finom teát, kitaláltam, hogyan csomagolom be, mitöbb, még egy versikét is költöttem hozzá. A versike arról szól, miért később kapott ajándékot tőlünk, mint mi tőle. Mert az úgy volt, hogy a Mikulás egyszer csak rájött, hogy Dirksné ajándékát a Feketepéter hibájából véletlenül a szomszédoknál kézbesítették. Erre sajnos csak egy nappal később jött rá, szerencsére meg tudta kérni a kedves szomszédokat, hogy adják át neki az ajándékot. Annyira büszke voltam magamra, hogy a versikét (ami tényleg versike volt, mitöbb, hollandul még rímelt is) rögtön meg is írtam sms-ben Pasinak, akinek nem tetszett, mert szerinte nem rímelt eléggé. Az sms persze másképp tördelte a sorokat, Pasinak meg amúgy sincs semmi érzéke a szépirodalomhoz, a félrímekhez meg végképp, úgyhogy úgy döntöttem, azt a versikét is mellékelnünk kell.
A dobozt a tea mellett feltöltöttem édességekkel, a csomagot feltunningoltam egy csoki mikulás- és feketepéterfejjel, valamint egy filcangyalkával, majd az egész csomagot egy díszdobozba helyeztem.
Ezzel Dirksné ajándéka hivatalosan is bekerült az általam eddig adományozott legdrágább és legtöbb munkaórát igénybe vett mikulásajándékok körébe.
De nem érdekelt! Olyan lelkesedéssel csomagoltam, vágtam, ragsztottam, hogy mire Pasi hazajött, teljesen ki voltam pirulva (a fűtetlen lakásban, mert még az sem jutott eszembe, hogy bekapcsoljam Tónit!). Ajándékozunk! Valakinek, aki biztosan értékelni fogja az igyekezetet, valakinek, akinek számít, hogy gondolnak rá. Legszívesebben a díszdobozba töltöttem volna az itthon fellelhető összes édességet, de Pasi figyelmeztetett, hogy nem tudhatom, Dirksné nem cukorbeteg-e esetleg.
A csomagot először az ajtaja elé akartuk letenni, becsengetni és elszaladni, amit én, megrögzött aggódóként nem tudtam jóváhagyni.
Mert tegyük fel, hogy Dirksné nem tud lehajolni az ajándékáért, esetleg le tud hajolni, de aztán nem tud felegyenesdni, esetleg le tud hajolni, fel is tudna egyenesedni, de ahhoz mindkét kezével kapaszkodnia kell az ajtófélfában, ami miatt nem tudja felemelni a dobozt. Vagy tegyük fel, hogy nem néz a lába elé és átesik az ajándékon.
Így végül úgy döntöttünk, becsengetünk hozzá és odaadjuk az ajándékot, persze elmagyarázzuk, hogy a Mikulás tévedésből hozzánk kézbesítette a csomagot (ez sem először fordulna elő, mert számtalan levelünket dobta már be a postás Dirksnéhez).
A szívem a torkomban dobogott. Izgatottan szorongattam a csomagot, amíg Pasi csengetett (azt én nem mertem). Vártunk egy pár másodpercet, semmi. Csengetett mégegyszer. Ugynúgy semmi. Végül megfordult a fejemben, hogy talán nem is olyan kivételes dolog, hogy Dirksné csak fél 12-kor adta át a mi ajándékunkat, lehet, hogy minden éjjel akkor jár haza a bingó klubból.
Bekukucskáltam az ablakon, láttam, hogy a tévé be van kapcsolva és láttam némi mozgást is. Megkocogtattuk az ablakot és csengettünk még egyet. Akkor kinyitotta az ajtót. Pasi beszélt, én meg a kezébe nyomtam az ajándékot. Nagyon örült neki.
Olyannyira, hogy vasárnap templomból jövet megállt mégegyszer megköszönni a szép ajándékot. Le volt nyűgözve a kreatív csomagolástól (Pasi a biztonság kedvéért hangsúlyozta, hogy én csomagoltam!).
Biztosítottam, hogy számomra volt megtiszteltetés és teátrálisan megpucoltam az ablakokat az utcafronton, nem ártanak a bónuszpontok.
Most már biztosan meg merem majd hívni kávézni hozzánk. Egyszer. Miután kifényesítettem az ezüst teáskanalainkat.
