Nem kell megijedni, csak egyetlen éjszakáról volt szó! És nem jelentett semmit! És közben végig rá gondoltam!
Oké, talán nem végig, de azért gyakran eszembe jutott. És talán jelentett is valamit az az éjszaka, talán nagyon is sokat.
Egy éjszakára ugyanis tényleg lecseréltem Pasit. Pontosabban, itthon hagytam. Azért, hogy a csajos estét megtoldhassuk a barátnőkkel, Judit 30. szülinapja alkalmából és visszautazhassunk az időben. Egy olyan 8-10 évet, amikor idejöttünk tanulni.
Az ötlet eléggé spontán jött, egy megszokott, nyugis csütörtök esti ücsörgés közben törzshelyünkön, két héttel Judit szülinapja előtt.
Arról beszélgettünk, hogyan akarja ünnepelni ezt a kerek napot, hogy véletlenül pont csütörtökre esik és véletlenül mindhárman tök szívesen kivennénk a pénteket, hogy nyugodt szívvel vethessük magunkat az időutazásba, hiszen egyszer tölti a harmincat az ember.
Mert milyen remek is lenne, ha megint, csak még egyszer csajosan mehetnénk bulizni (nem mintha erre nem kapnánk lehetőséget, de valahogy olyan sűrű a társadalmi életünk, hogy mindig csak beszélünk róla, aztán megint eltelik egy év és megállapítjuk, hogy ismét nem volt csajos buli) és persze a legjobb az lenne, ha, mint annak idjén például egy hétköznap tehetnénk mindezt.
Tessék, itt van még egy vallomás, ha már ilyen őszinték vagyunk: néha rajtunk, csajokon is úrrá lesz a nosztalgia és mi is egy cinkos mosollyal gondolunk vissza a régi szép időkre amikor még volt életünk a munka, pasik, háztartás, gyerektervezés, lakberendezés, törlesztőrészlet, esetleg gyerekek (ez opcionális) mellett.
Nem csoda hát, hogy másnap rögtön el is intéztük a szabit, megteremtve a kihagyhatatlan lehetőséget a féktelen csajos bulihoz.
Utána pedig két hétig lázasan készülődtünk (lelkiekben) a nagy estére.
Mint, amikor először mehettünk bulizni tinikorunkban (én legalább is). Tervezgettük, hogy jól kicsinosítjuk és belevetjük magunkat a pezsgő csütörtök éjszakába, hiszen, amióta dolgozó, önfenntartó, felelősségteljes nők vagyunk, alig volt egy-két olyan alkalom, amikor együtt, facéran mentünk bulizni.
Hétköznap meg aztán meg sem fordul már érett, felnőtt fejünkben az ilyesmi. Nem úgy, mint régen, diák korunkban. Olyankor valahogy könnyebben formálódnak a határok. Hogy egy órával többet, vagy kevesebbet alszik az ember, vagy azt az egy órát, éppen az előadás közben hozza be, tulajdonképpen nem számít.
Most meg, ha úgy adódik, hogy akár péntek este becsúszik egy buli, egy egész héten keresztül várom megint a hétvégét, hogy “végre” kipihenhessem magam.
Ezt a bulit viszont máshogy terveztem. Lelki szemeim előtt láttam, amint három “jónő” bependerül a zsúfolásig telt, felkapott bulihelyekre, mindenhol jól megnéznek bennünket, sőt, nem lesz majd lélegzetvételnyi időnk sem a jelenlévő férfihadak ostromának folyamatos visszaverése közben (mert ugye mégis csak horkol otthon valaki a hitvesi ágyban) arra, hogy csajosan beleszívjünk a színes koktélunkba állított szívószálba, miközben kommentáljuk az előttünk felsorakozó pasicsordát.
Természetesen elméletben minden tökéletesebb, mint gyakorlatban.
Kezdjük talán azzal, hogy Judit véletlenül pont december 5-én, Mikulás szent estéjén született. Az meg ugye nem újdonság, hogy itt a Mikulás estéje nagyjából egyenértékű a mi Szentesténkkel. A legtöbben családi körben ünnepelnek. Ez persze megfordult előre a fejünkben, nade ez itt kérem egy diákváros. Abból kiindulva, hogy a Karácsony mindhárom napját legalább minden második fiatal a kocsmában tölti (ami számomra teljességgel felfoghatatlan, még ennyi év távlatából is) és, hogy csak akad egy-két kóbor diák, vagy hozzánk hasonló zabolátlan dolgozó fiatal, abban azért bíztunk, hogy lesz majd társaságunk.
Tévedtünk. Az utcákat még sosem láttam ilyen kihaltnak, ilyen üresnek. Helyzetünket valószínűleg az sem könnyítette meg, hogy a helyi meteorológusok az évszázad szélviharát helyezték kilátásba, az ország északi részén beszűntették a vasúti közlekedést is, hidakat zártak le és barátságosan felkérték a lakosságot, hogy akinek nincs halaszthatatlan dolga, az talán maradjon otthon. Nekünk viszont halaszthatatlan dolgunk volt, Judit 30. szülinapja! Mi ez, ha nem halaszthatatlan? Mindemellett nem hiába igényeltünk szabit magunknak másnapra. Derekasan álltuk a sarat, télikabátunkat (és fogunkat) összeszorítva küzdöttünk magunkat mind előbbre a 120 km/ órás szélviharban, jégesőben.
11 körül értünk törzshelyünkre. Az egyezség így szólt: törzshelyünkön stílusosan elfogyasztunk egy-két koktélt és utána (de tényleg) belevetjük magunkat az éjszakába.
A hely tökéletesen üres volt. Először azt hittük, zárva vannak, de megpróbáltuk a lehetetlent. Két állandó pultosunk, a Szöszi meg a Bongyori unott képpel támasztotta a bárpultot és meglepetéssel kevert, kitörő lelkesedéssel fogadott bennünket. Végre, már azt hitték, nem jövünk!
Lecuccoltunk, kibontottuk magunkat a télikabát, sapka, sál, kesztyű pulóverek, overál, cicanadrág öleléséből, előbukkantak a rucik, itt-ott a smink is nyomokban. Csak nem Mikulást ünnepeltünk? Jött a kérdés, mire mondtuk, hogy nem, szülinapot, a Juditét. Akkor bizony üljünk csak a pulthoz, úgyis van elég hely. Végül is. Alapvetően nem vagyok (már) az a típus, aki bárpultnál ücsörögve kortyolgatja az italát. Hely mondjuk volt, oda ültünk… Megkérdezték, mit kérünk. Koktélt kértünk, majd nőiesen feltornásztuk magunkat a bárszékekre. Utána csend. Mint, amikor a hetedikes osztálykiránduláson a fiúk a lányok szobájában nyomorognak. Kínos, eröltetett csend.
Elkészültek a koktélok, végre van mivel szöszölni! Aztán jöttek szépen a témák. A pultos fiúk és mi közöttünk, vagy csak csajosan, ahogy a helyzet éppen adta.
Legalább 4 (ha nem 5) éve járunk oda minden csütörtök este. Ennyi idő és egy tökélestesen döglött este (amikor rajtunk kívük egyetlen kóborlélek sem tartózkodik éppen házon kívül) kellett ahhoz, hogy jobban megismerjük egymást és, hogy egyszer és mindenkorra tisztázzuk, nem vagyunk lengyelek, sem oroszok, de még csak szerbek és/vagy horvátok sem. Egyikünket sem hívják Svetlanának és nem azt mondjuk, hogy nazdrovje! Megértették.
Kevertek nekünk még néhány italt, közben már azt is engedélyezték, hogy a saját zenénket játsszuk, végül kikiáltottak bennünket a “legtörzsebb” vendégeiknek. Judit közben néha örömkönnyekkel küszködve kijelentette, hogy ez egy nagyon jó szülinap, mi meg örültünk neki Lucival.
Mint újdonsült régi barátainktól megtudtuk, döglött az egész város. Egész este nyolc vendégük volt (általában alig bírják ketten az iramot a földszinten), az emeleti étterem szerintem ki sem nyitott aznap este.
Így képzeltük a féktelen csajos estét? Nem teljesen. De gyerek volt még az éjszaka és tulajdonképpen nem szórakoztunk rosszul.
Végül úgy döntöttünk, eleget ültünk az üres bárban, szerencsét próbálunk a városban. Megint, mint régen, vihorászva hagytuk el az obkjektumot és töretlen jókedvvel kocogtunk át a főtéren.
Míg rá nem jöttünk, hogy az egész városban összesen két szórakozóhely volt nyitva. Egy, ahol (valószínűleg) jó buli volt, mert az emberek többszáz méter hosszú, tömött sorokban kígyóztak az egység előtt és egy másik, amit mindig kerültem, ha tehettem. Na, oda mentünk be.
A hely Moulin Rouge stílusban van berendezve, tükrök, aranyozott puttók, vörös bársonyszőnyegek, -függönyök, bunkó, nyegle személyzet természetesen és borzalmas zene.
A táncteremben alig lézengett néhány vendég, egy bőrgatyás, bokaedzőcipős csaj éppen a terem közepén mutatta be streetdance gyakorlatát, közben a pulntnál néhány vihorászó kiscsaj döntötte magába az ismeretlen összetevőkből összetákolt édes löttyöket, amit a pultos srác (aki teljes mértékben el volt ájulva magától, mejegyzem, ötletem sincs, hogy mitől) tolt eléjük megállás nélkül. Rajtuk kívül még egy-két, reményvesztett, első ránézésre progmatosnak kinéző, maximum 20 éves srác ücsörgött egy-egy sarokban megbújva.
Az átlagéletkor (bennünket nem számítva) kis jóindulattal is maximum a 20-at közelítette meg – alulról, azt is csak azért, mert egy 50-es fószer betévedt valahogy, valószínűleg a szélvihartól űzve…
Mi pedig akkor szembesültünk először a generációs különbségekkel. A zene először is borzalmas volt. Egyrészt mindent a felismerhetetlenségig eltucutucosítottak, másrészt
egyetlen számot sem játszottak végig, azokat kiváltképp nem, amiket mi is felismertünk véletlenül. A jelenlévőket ez cseppet sem zavarta, önfeledten szórakoztak.
Mi pedig, a három konszolidált jónő, kötött kardigánban, kétségbeesve néztünk egymásra, hogy akkor tulajdonképpen ilyen régen kerültünk-e ki a vérkeringésből.
Egy ifjú hős progmatos odalépett Lucihoz és megkérdezte, mit csinálunk éppen. Gondolom, nem volt jobb ötlete, mert szerintem kimondottan egyértelmű, mit csinál három jónő egy klubban csütörtök este. Luci illedelmesen – és főleg őszintén – válaszolva egyetlen ostromlónknak, jelezte, hogy azért vagyunk ott, hogy a 30. szülinapunkat ünnepejük. Mondanom sem kell, hogy 20 éves barátunk a másodperc töredéke alatt távozott a színről.
Nem sokkal később mi is úgy döntöttünk, hogy elindulunk. Hiába, nem olyan volt az egész, mint régen. Hogy mitől? Amellett, hogy alig volt ember a városban aznap este, valószínűleg az élettapasztalattól. Mert akárhogy is néztem, a felfuvalkodott pultos fiú egyáltalán nem volt nyerő nálam. De vajon 10 éve az lett volna?
Ekkor tette fel Judit a keresztkérdést. Vajon mit gondolnak rólunk a 20 éves kiscsajok, akik gondosan bodorított szőke tincseiket tekergetve, egymást túllicitálva igyekeztek felhívni magukra a pultos fiú figyelmét. Vajon ugyanazt gondolják rólunk, mint, amit mi gondoltunk 10 évvel ezelőtt a hozzánk hasonló, csütörtöki buliba betévedt, dolgozó nőkről (akiknek legalább ugyanannyi joguk van egyet bulizni, mint nekik)? Feltűnési viszketegség? Személyiségzavar? Esetleg masszív irígység, mert egy (majdnem) 30 éves nő (magamból kiindulva legalább is) nőiesebb, határozottabb, jobb kiállású, stílusosabb, mint egy 20 éves.
Hol is van már az a csaj, aki kétségbeesetten néz fel a barátnőire, akik adott szórakozóhely színpadán ropják éppen önfeledten, ő maga pedig nem tud felmászni melléjük, mert túl szoros a farmere?!!
És hová tűntek azok a boldog főiskolás cserediák idők, amikor mást sem csináltunk, mint buliztunk, vagy buliba készültünk?? Ez így, ebben a formában talán enyhe túlzás, bár tény, hogy a cserefélévem utolsó heteiben, amikor már előadások sem voltak, nem igen adódott más prioritás zsúfolt életünkben. Amikor abban az időszakban megismerkedtem második helyi kalandommal, megkérdezte, hogy ugyan mivel ütik el cserediákok az időt Hollandiában. Amire teljes őszinteséggel azt válaszoltam neki: “nos, miután felkelünk, igyekszünk átérni a többiek diákházába, még időben, hogy elérjük az öt órai Tom és Jerry-t a Cartoon Networkön, kávézunk, megnézzük a Bridget Jonest és elkezdünk készülődni a következő bulira.” Bármennyire is ciki bevallani, ez nagyjából tényleg így is zajlott. Talán azzal a különbséggel, hogy hetente csak 3-szor néztünk Bridget Jonest, mert volt, hogy a Gyaloggalopp, vagy a Lakótársat keresünk mellett döntöttünk.
Édes, gondtalan idők! Amikor nem kellett külön szabit kivenni, ha az embernek bulizni támadt kedve. Amikor nem kellet aggódni lakáshitel, karrierépítés, párkapcsolat, házasság (megkéri, vagy nem kéri), gyerekvállalás (igen, vagy nem, ha nem, miért, ha igen, mikor), háztartás és egyéb mumusok miatt.
Aznap este mégis rádöbbentem valamire: hiába több a felelősség, nagyobb a nyomás, tutira nem cserélnék 20 éves önmagammal.
Egy-egy este erejéig jó kicsit visszamenni az időben, bulizni egyet a csajokkal, elnosztalgiázni életünk legszabadabb öt hónapjáról, amikor elkezdtem átalakulni rút kiskacsából a mai énem irányába. Viszont boldog vagyok azzal, amim most van, ahol most tartok. Oké, a munkám lehetne jobb, de talán ott is változik a helyzet hamarosan.
Hát, ezért jelentett olyan sokat az az egy éjszaka.
