Mondom, nálunk mindig történik valami!

Vasárnap délutáni édeskettesünket, és a karácsonyi készülődést például egy igen szokatlan jelenet zavarta meg.

Az úgy volt, hogy Pasi “kimenőt kapott” és elment mulatni országos jóbarátjával. Éjszakára náluk is maradt, mert – mit szépítsük a dolgot – ők ilyenkor nem Bambival szoktak koccintani.

A lelkére kötöttem, hogy csak óvatosan duhajkodjanak bármilyen szintű női felügyelettől mentesen, majd finoman jeleztem, hogy a témára állítottam a barátnőmet, úgyhogy hamarabb fogom tudni, hogy milyen állapotban tértek haza, mint  ő maga.

Megértette. Éjszaka még egy üzenetet is küldött, melyben jelezte, hogy már indulnak is és tényleg tökre visszafogottan rúgtak ki a hámból, mert minden kör barnasör (áhá! Tehát volt több kör, mint egy) között megittak egy “simát” is. A barátnőm mindenesetre nem informált semmiféle incidensről, így bízom Pasi ítélőképességében.

Én reggel nyugodt tempóban felkeltem, megreggeliztem, összerántottam a nappalit az előző esti karácsonyfadíszítés után (amit végül egyedül zongoráztam le, mert Pasi last minute döntött úgy, hogy mégsem tud ellenálni országos jóbarátja invitáló szavainak).

Reggel Recsi (macska) azonnal az agyamra ment, mert egyfolytában a konyhaajtó előtt ült és a kilincset bámulva, idegtépően, ordítva nyávogott, mert ki akart menni a kertbe.

Mivel az elmúlt egy hétben már háromszor kellett átmennünk Hippiékhez (amit őszintén szólva inkább kihagytunk volna), hogy az ő kertjükből szedjük össze házi kedvencünket, kicsit vonakodtam, végül kiengedtem. Kettőt pislogtam és már nem láttam…

Amikor Pasi hazaért, mondtam neki, hogy Recsi megint Hippiék vendégszeretetét élvezi. Ekkor megpróbáltuk visszacsalogatni magunkhoz.

Recsi a legnagyobb ívből tojt az alkotmányra, maximálisan ignorálta az összes könyörgésünket, próbálkozásunkat (konzervvel, zacskóval való zörgés, ciccicelés, stb) és azt is, ahogy, mint valami bohócok, a kedvenc játékát egy botra erősítve rohangáltunk fel-alá a kerítés előtt.

Erre Pasi úgy feldühödött, hogy feltrappolt a hálószobai erkélyre, hogy onnan nézze meg, mit csinál a macsek. Nos, nem csinált semmit. Ült a ginkófa tetején és nézett nagy, értetlen szemekkel Pasira.

Ezek után úgy döntöttünk, itt az ideje, hogy szabadon engedjük és hagyjuk, hadd élje az életét…

Végül háborgó lelkiismeretemmel küszködve nekiláttam az igencsak aktuális takarításnak. Éppen a nappaliban töröltem fel, amikor megláttam egy egyenruhás rendőrt fel-alá korzózni a ház előtt. Néha még a walkie-talkie-jába is beleszólt. Én tátott szájjal bámultam rá, felmosást színlelve. Amikor először megláttam, jeleztem Pasinak, hogy rendőrségi akció zajlik az utcán. Amire Pasi is jól belebámult a járőr arcába, aki a diszkréció legkisebb jelét sem adva bámult ránk vissza. Majd eltűnt a képből.

Egy pár másodpercen belül pedig újra feltűnt. Amikor meglátta, hogy ismét bármilyen szégyenérzet nélkül megbámultuk, megint eltűnt. Ekkor viccesen megjegyeztem Pasinak, hogy ezzel hivatalosan is elszúrta az álruhás akcióját és most biztosan beszól a központba, hogy, “főnök, lebuktunk”. Végül becsengetett. Már a járőr. Pasi mint kötelességtudó, tisztes állampolgár feltpattant, közölte, hogy majd ő intézi a dolgot és ajtót nyitott. Ami miatt kissé feldühödtem, mert ugye engem is érdekelt, hogy mi forgatja fel éppen a kertváros nyugodt életét így, az Advent negyedik vasárnapján. Ő nyitott ajtót, én pedig, mint jól integrált, beszokott kertvárosi polgár, utánaszaladtam, nehogy lemaradjak valamiről.

A rendőr semmit nem mondott, csak megkérdezte, mi vangyunk-e a 38-as szám (a házszámmal közvetlenül a látómezejében…). Mondtuk, hogy mi. Van-e hátsó bejáratunk. Mondtuk, hogy van. Kimehetne-e oda. Mondtuk, hogy ki. Több időt nem is vesztegetett, acélbetétes rendőrbakancsával jól áttrappolt a frissen felmosott nappalin a hátsó bejárathoz. Miközben nyitottuk ki a sufni ajtaját, ami a ház mögötti sikátorra vezet, a walkie-talkie-val figyelmeztette kollégáját, aki az ajtó mögött várakozott, hogy “Charlie, Bravo, Alfa pssst, 2 civil most hagyja el az ingatlant úgyhogy tűzet szűntess! Psssst”

Én, akár egy akciófilmben, rendíthetetlenül meneteltem a rendőr mögött, ha ezt kívánja tőlem a társadalom, túlélek én egy tűzharcot is a köz szolgálata érdekében!

Kinyitottuk az ajtót és egy rendőrnő köszöntött bennünket. Már, úgy módjával, mert éppen el volt foglalva a walkie-talkie-val meg a szemkontakttal, amiből arra következtettem, hogy többen vannak, mint amit eddig láttunk.

“Pssst Charlie, Alfa, Bravo, az ingatlan hátsó része tiszta!… Psssst”

Ekkor úgy tűnt, a rend őrének jut némi ideje arra, hogy felvilágosítson bennünket, mi is történik tulajdonképpen. Ehelyett megkérdezte, hogy nem tért-e valamelyikünk esetleg nem szokványos módon haza. Nem tudtam, hogy mire véljem a kérdést, úghogy elkezdtem magyarázni, hogy Pasi az éjjel országos jóbarátjával volt sörözni, ott is aludt, nem olyan régen jött haza, bár nem tudom, hogy ez mennyire számít “nem szokványosnak” az ő szemszögükből, az enyémből igen szokatlan, mert amióta itt lakunk, még csak kettőt aludtam Pasi nélkül a házban. Kiderült, hogy nem a magánéletünk szokatlan részleteire kiváncsiak, hanem arra, hogy nem mászott-e be valamelyikünk a sufni tetején, esetleg az erkélyen keresztül a házba.

Mindketten teljes bizonyossággal állítottuk, hogy nem, mert mi általában az ajtón keresztül szoktunk közlekedni.

Aztán gondolkodtam egy kicsit. Ez az erkély dolog megmozgatott néhány fogaskereket a rendőrségi rajtaütéstől lebénult agyamban, így mondtam, hogy a házba be nem másztunk, de Pasi egy olyan fél órával ezelőtt tartózkodott az erkélyen, mert a macskánk átszökött a Hippiék a szomszédok kertjébe és a hálószoba erkélyéről pont rá lehet látni, onnan próbáltuk becsalni. Mármint Pasi. A macskát.

“Charlie, Alfa, Bravo pssssst megvan az elkövető! psssst. A tulajdonos maga volt az erkélyen 30-35 perccel ezelőtt!… pssst”

A tulajdonos (Pasi), aki azelőtt néhány perccel ért haza, még kabátban volt, amikor a macskát próbálta visszahódítani Hippiék kertjéből. És a hátsó szomszéd pedig éppen akkor nézett ki az emeleti ablakon, amikor Pasi megpróbált ismét bejutni a házba. Ami azért ment nehezebben, mint általában, mert olyan lendulettel csapta be maga mögött az erkélyajtót, hogy az jól beragadt és, mivel nincs rajta kilincs kívülről, kénytelen volt teljes testével nekifeküdni, az ajtót kívűlről, némi erőszak alkalmazásával kifeszíteni. (Persze szólhatott volna nekem is, de arra a művelet hevében valószínűleg nemes egyszerűseggél még csak nem is gondolt.)

Végül is megértem, ha a szomszéd kétségbe estett Pasi láttán, aki egy fekete bőrdzsekiben, másnapos fejjel, három napos borostával próbált éppen erőszakkal behatolni saját otthonába.

Így, mint kötelességtudó állampolgár, szomszédunk gyorsan tárcsázta a rendőrséget. Akik, mint utóbb kiderült, néhány perccel később kiszálltak a helyszínre. Négy darab rendőrségi kisbusszal és motoros járőrökkel, elzárva az utca és a környék minden lehetséges menekülési útvonalát, megszállva a környéket, felforgatva a kertváros nyugodt életét.

Miután kiderült, hogy téves riasztásról volt szó, elindultunk a sufniból ismét befelé a házba. Ekkor láttam meg, hogy már nem egy, hanem összesen három rendőrjárőr tartózkodik otthonunkban. A hálószoba erkélyén, hogy egészen pontosak legyünk. Ekkor gondoltam magamban, hogy nem csak mi érezzük magunkat otthon a házban az első pillanattól fogva. Mert a hálószoba, na, az mégis csak az intim szféránk. Plusz egy pillanat alatt lefagytam, amikor eszembe jutott, hogy összesen három kupac szennyest és egy feldúlt, félig áthúzott ágyat hagytam a hálószba padlóján, mert éppen mosni készültem, amikor Pasi hazaért. Egy pillanatra nem is amiatt aggódtam, hogy esetleg egy veszélyes betörő, netán sorozatgyilkos, vagy Hasfelmetsző Jack maga tartózkodik otthonunkban, hanem amiatt, hogy vajon mit szólnak a rendőrök az emeleti rumlihoz!

A biztonság kedvéért gyorsan jeleztem, hogy éppen nagymosásban vagyok, amit a rend szigorú őrei meg sem hallottak. Ehelyett megkértek, hogy menjek fel és ellenőrizzem le, hogy minden megvan-e még. Felmentem, körülnéztem. Nem hiányzott sem a gyémántköves gyűrűm, sem a családi arany, de még a svájci kakukkos óránk is megvolt (a világon semmi értéket nem tartunk itthon – mondjuk nincs is – , nincsenek  sem drága ékszereink, sem antik értékeink). Miközben a leltárat készítettem, kinéztem az ablakon (nem titkolom, még a felfordulás közben is érdekelt, nem lett-e Recsi valamilyen fenevad martaléka Hippiék kertjében. Nem lett. Ott ült, ahol egy órával azelőtt is, haláli nyugalomban a ginkófa tetjén). Akkor láttam meg, hogy hátsó szomszédunk otthonában is néhány egyenruhás tag járkál fel-alá. Nagyszerű. Túlbuzgó szomszédunknak köszönhetően a város teljes járőrállománya a mi házunkat tartja megfigyelés alatt…

Lementem és mondtam, hogy minden megvan. Ekkor az összes egyenruhás fogta magát és amilyen lendülettel bevették a házat, olyan gyorsan ki is vonultak onnan. Se puszi, se pá.

Néhány perccel később ismét csengettek. Egy egész család (anyuka, apuka, három gyerek és egy üveg bor) állt az ajtónk előtt. Hátsószomszédék jöttek elnézést kérni a felfordulásért. Valóban minden úgy történt, ahogy gondoltuk: Pasi éppen rángatta az erkélyajtót, amikor apuka kinézett az ablakon. Mivel Pasit (és viselkedését) gyanúsnak ítélték, gyorsan hívták a rendőrséget. Mire észbekaptak, az egész kertváros le volt zárva és a környező lapostetőkről mesterlövészek vették célba házunk minden elképzelhető menekülési útvonalát. Biztosítottuk őket, hogy nem haragszunk, mert tulajdonképpen megnyugtató a tudat, hogy ilyen erős a társadalmi kontroll és, ha bármi baj van, tudjuk, hogy számíthatunk a szomszédainkra.

Hogy Recsivel mi van? Békésen szonyókál mellettem a kanapén, mit sem sejtve abból, hogy az ő kis kalandjának köszönhetően vészjóslóan súgnak össze a kertvárosi háziasszonyok, hogy “ugye mondtam, hogy nem vezet az semmi jóra, ha külföldi költözik az utcába. Ki-be járkál náluk a rendőrség!”