Gondolom, mindenkinek a könyökén jönnek már ki a megható karácsonyi történetek, a fészbúkos fényképek komplett karácsonyi menükől, sütikről, a kis Rezsőke első karácsonyáról (minden elképzelhető szögből és megvilágításban), lánykérésről, várva várt és kevésbé vágyott ajándékokról, most, hogy a karácsonyfát is lebontottuk, a nappalok is egyre hosszabbak már, majdnem tavasz van, rügybe borultak a meggyfák (nálunk az utcában amúgy tényleg virágzik egy meggyfa, még most, este is 12 fok van, nem csak a lakásban, hanem kint is), lezjalottak az ünnepek, kollektíve meghíztunk (fejenként legalább 5 kilót), gondoltam, én is beállok a sorba és utolsóként kullogva beavatlak benneteket a mi karácsonyi elmebajunk minden piszkos kis részletébe.

Kezdjük azzal, hogy tökre nem tudtam rápörögni az ünnepekre. Tavaly például még mézeskalácsot is sütöttem. Amennyiben ez nem elég meggyőző, még azt is elárulom, hogy ki is díszítettem őket. Ahogy illik, tojáshabbal, meg minden.

Idén erre nem került sor. Mitöbb, karácsonyfát is már csak akkor vettünk, amikor 95%-kal le voltak értékelve, mert másnap úgyis mentek a darálóba. Itt megjegyezném egyébként, hogy attól eltekintve, hogy egy nevetséges összegért sikerült beszereznünk eddigi pályafutásunk legszebb karácsonyfáját, nem értem, miért gyilkolunk ki – mi, emberek, úgy általában – egész fenyőerdőket, ha utána 1.) egy életunt áruházi eladó a grabancuknál fogja hajigálja őket oldalra, még annak tudatában is, hogy azok a szerencsétlen fák, bármilyen kicsi is már az esélye, emberek otthonait teszik meghitté és boldoggá; 2.) már karácsony előtt fél nappal több, mint a felét be fogják darálni.

Persze én sem vagyok jobb, mert vásárlásommal ösztönzöm teljes fenyvesek kimészárlását, sajnos jövőre is. Abban persze nem vagyok biztos, hogy a műfenyő jobb megoldás lenne, mert azt is el tudom képzelni, hogy azokat meg létminimum alatt tengődő nők, esetleg gyerekek rakják össze valahol Kínában (itt a viccet maximálisan mellőzve!).

De most nagyon elkalandoztam a lényegtől, ott tartottam, hogy nem voltam éppen karácsonyi hangulatban, amihez nagy valószínűséggel az időjárási viszonyok is hozzájárultak, hiszen a karácsonyt megelőző héten jobb idő volt, mint egy átlagos márciusi napon. Az ünnep fényét valószínűleg rendőrség társaságában töltött utolsó adventi vasárnap sem emelte.

Meg úgy egyáltalán, logisztikailag sem volt az egész készülődés a legjobban kivitelezve. Pláne, hogy 24-én még dolgoznom kellett, mert az itt nem ünnepnap, de még csak nem is “ledolgozós”.

Páyafutásom során egyébként most dolgoztam először december 24-én és el is döntöttem, hogy több ilyen nem lesz.

Mert hogyan is zajlott nálunk otthon régen mindig a karácsonyi készülődés? Az ajándékvadászat nálunk sem volt más, mint más rendes háztartásokban, utolsó utáni pillanatban történt mindez. Ez saját háztartásomban is így zajlott idén (de erre majd kitérek részletesebben). Ami más volt nálunk, mint, amit régen megszoktam, az alábbi pontokban szedném össze. Pontosabban mi nem volt náunk idén.

Nem volt például szaloncukor a fánkon. Ez egy nagy szívfájdalom volt, de ez van. Nem gyártottam éjszakába nyúlóan süteményeket, pláne nem édes ÉS sós süteményeket, pláne nem 5 fajtát mindkettőből. Nem volt se töltöttkáposzta, se halászlé. Nem volt továbbá karácsonyi nagytakarítás. Nem pucoltam ablakot (bár azt néhány hete megtettem, igaz csak ott, ahol Dirksné látja), nem tisztítottam szőnyeget (igaz, nincs is szőnyegünk sehol), nem mostam függönyt (bár Hollandiában szerencsére nincs is nagyon függöny a házban), nem pucoltam ki a konyhát, de még a pincét sem tettem rendbe. Ágyneműt mondjuk mostam. Na!

Amikor arról panaszkodtam, hogy micsoda kudarcba fulladt a karácsonyi készülődés, volt, aki említést tett arról, hogy nem sikerült befejeznie a nagytakarítást.

Nálunk tehát a nagytakarítás elkezdéséig sem fajult a helyzet.

Mitöbb, utolsó utáni pillanatban kezdtem ajándékok után rohangálni is. Ebben persze részben közrejátszott az is, hogy isteni érzékkel tudjuk elsz*rni az időt mi ketten, másrészt, hogy a munka mellett tényleg alig volt időnk, amit elsz*arhattunk volna.

Pasi egyébként tök lelkesen ajánlotta fel a segítségét az utolsó lehetséges napon, akkor, amikor szerettem volna beszerezni az ő ajándékát is. Először nem akartam neki szólni arról, hogy utolsó pillanatban ótvarkodtam be a városba pánikbeszerezni, de felhívott és megkérdezte, hol vagyok, én meg nem tudok hazudni, úgyhogy megmondtam, hogy hol. Erre odajött. Nekem meg még csak esélyem sem volt megvenni, amit akartam. Mindegy, felajánlotta a segítségét ajándékbeszerzésben, ami persze tök jól jött, tekintve, hogy nekem az övét kellett volna megvennem abban az egy boltban, ami aznap nem nyitott ki.

Oké, essünk túl a talin, az egész haditerv a fejemben megkomponálva, percre pontosan lebontva.

Pasi nagylelkűen felajánlotta, hogy kimegy a Media Marktba. Gondoltam, őt sem látom júniusig. Mindegy, belementem, a szükség nagy úr. Megbeszéltük, hogy 1,5 óra múlva jön vissza értem, hogy együtt tudjunk bevásárolni a karácsonyi menühöz.

Bármennyire is szeretem és bízom meg benne, ezt nem vagyok hajlandó rábízni.

Gyűlölöm, ha kevés a kaja (vagy, ha valakinek azt kell mondania, hogy ő már nem éhes, pedig kopog a szeme, mert az utolsó falatot senki nem akarja kivenni). Azt persze meg kell hagyni, hogy már rengeteget fejlődtem, mert már nem járok szorosan a nyomában, amikor a házimunka valamelyik megtisztelő feladatát vállalja magára. Eleinte követtem minden mozdulatát és ingerülten mutattam rá minden porszemre, ami felett átsiklott a figyelme, rosszabb esetben (amikor nem figyelt) átszaladtam a lakáson porszívóval még egyszer, ami alapvetően ugyanannyi időt vett igénybe, mintha saját magam, segítség nélkül takarítottam volna.

Rájöttem, hogy 1.) elég régóta „nevelem“ már ahhoz, hogy tudja, hogyan kell takarítani, 2.) soha nem fogom elérni az áhított nirvana állapotát, ha nem hagyom, hogy levegye édes terheim egy részét a vállamról. Így egy kis kosz igazán hidegen hagy már. Szinte nem is zavar, hogy sarkokban, bútorok alatt/ mögött itt-ott, kisebb csomókban, szabad szemmel gyakorlatilag alig látható méretű porcicák figyelnek, vagy, hogy nincs már egyetlen fehér bugyim sem, mert Pasi idő szűkében mindent összemos mindennel. Legalább csinálja, úgy vagyok vele.

De az ünnepi alkalmak előtti nagybevásárlás feletti felügyelet az nekem jár, abból nem engedek. Az, hogy mi mit eszünk, nagyjából hidegen hagy. Már igazán kiváló fogásokat tudok összedobni a Pasi által rendszeresen beszerzett virsli-darálthús-üvegtészta-paradicsomszósz kombóból. Közönségnek főzni viszont az egyik legnagyobb stresszforrás, ott mindennek úgy kell történnie, ahogyan én azt – éjszaka, alvás helyett – kigondoltam.

Az megvan egyébként, hogy éjszaka alvás helyett átvesszük fejben az elkövetkező napok forgatókönyvét? Mit kell még elintézni munkában, kinek kell még ajándékot venni, mit kell még kimosni/ kitakarítani, hová rejtsük szeretteink ajándékait, mit süssünk-főzzünk az ünnepek alatt és főleg mikor szerezzük be az összes hozzávalót mindehhez??! Miközben pasink vígan horkol mellettünk, mert úgyis lesz valahogy. Max. eszünk virslit…

Mire végigrágjuk magunkat az összes tennivalón, a pánik maximálisan úrrá lesz testünkön, jön a szívdobogás, a hőhullámok és – még ha sikerülne is lenyugtatnunk magunkat, különböző meditációs és légzéstechnikákkal visszaállítanunk pulzusunkat egy élhető szintre – , képtelenség elaludni – a felkelő nap első sugaraitól (és a horkolástól természetesen).

A fentiek ismeretében talán nem is meglepő, hogy teljes kétségbeesésemben igyekeztem minden egyénileg kivitelezhető tevékenységet lezongorázni abban a másfél órában, amit Pasitól kaptam.

Végül sikerült találnom egy boltot, ahol megszereztem a Catan telepesit, vettem ajándékot a család és barátok összes gyerekének (mert azt még apokalipszis esetén sem bíznám szívesen Pasira, ki tudja mivel állna elő), még arra is sikerült időt szakítanom, hogy rendes csomagolóanyagot vásároljak, mert utálok boltban csomagolt ajándékot adni. Idő szűkében nem volt pardon, lazán keltem át a piroson a zebrán, életemet és saját testi épségemet kockáztatva loholtam, hogy még éppen a megbeszélt másfél óra utolsó pillanataiban essek be Pasi kedvenc boltjába, hogy a társasjáték mellé beszerezzek neki még egy inget/ pólót/ övet/ sálat, valamit, ami igazán személyessé tehetné az ajándékot. A boltba csapzottan, tökig izzadtan, fülemen, farkamon szatyorral estem be, ahol legnagyobb meglepetésemre egy ismerősbe botlottam, Pasiba magába.

„Te már vissza is értél a Media Marktból??“

„Nem, még el sem indultam…”

„Nem mondod, hogy másfél órája itt vagy?!”

„Nem, voltam már másik boltban is!”

Nagyszerű, amíg én lejárom a lábamat, saját mentális egészségemet kockáztatom, hogy a karácsonyi időszakban esedékes 25 vendégségben se égjen le a pofám, hogy üres kézzel esünk be, addig ő vígan soppingolt, hogy a fent említett 25 karácsonyi vendégségbe újabbnál újabb toalettben érkezhessen…

Mindemellett a Media Markt már majdnem zárt. Tudom, hogy tök gáz, és karácsonykor nem illik hisztizni, de abban a pillanatban megint úrrá lett rajtam egy hőhullám, ami persze lehet, hogy a málhával való féktelen rohanás miatt volt. Pasinak mindenesetre egyértelművé vált, hogy idő szűke van, még azt sem kérdezte meg, hogy én mit kerestem ott. Úgyhogy gyorsan elhagytuk az objektumot és rohantunk tovább az autóhoz.

Pasi tőle megszokott stílusban, mint egy ámokfutó, száguldott következő úticélunk felé.

Jeleztem neki, hogy ha nem sajnált másfél órát ara, hogy báli kimenőt válogasson magának (miközben akár a Media Marktot is letudhatta volna), talán nem azon a két és fél percen fog múlni az ünnepek sikere, amit cseppet sem felelősségteljes vezetési stílusával spórolhatunk meg. Viszont, ha így folytatja, nekünk felmentésünk lesz és nem kell majd ajándékot vennünk senkinek, hanem mi kapunk majd bonbont meg virágot a kórházban – a (páros) gipszágyunk mellé.

Végül épségben megérkeztünk. Sajnos ott derült ki, hogy nem mi voltunk az egyetlenek, akik digitális fotókeretet készültek ajándékozni, legalább is a megfizethető fajtát. Így, miután egy olyan 20 percre feltartottuk a sort magunk mögött a pénztárnál, pánikszerűen távoztunk. Egy másik elektronikai áruházba akartunk átvergődni. Miután Pasi konkrétan rámtolatott a parkolóban, mert már nem látott az idegtől, úgy döntöttünk (döntöttem), hogy magunk és környezetünk épsége érdekében a vásárlásprojektet berekesztjük. Mármint az ajándékvásárlásét.

Mert ekkor következett a kajavásárlási kálvária. A szupermarketben amúgy rájöttem, hogy a mi paránk egyesek pánikrohamainak poros nyomába sem ért. Sprintelő nagyik, verekedő idegenek, ordító gyerekek (és férjek) kellemes gyűrűjében igyekeztünk beszerezni mindent, ami a karácsonyi agymenéshez szükséges és, amit másfél nappal karácsony előtt lehetett még kapni. Életemben nem vásároltam még ilyen gyorsan, a fulladásos pánikroham éppen kezdett eluralkodni rajtam, amikor (nagyjából) mindent beszereztünk.

Fél 11-re már itthon is voltunk. Nem is volt más dolgunk, mint fáradtan elnyúlni az ágyban megtörni 1 kg diót (mert már dióbelet sem lehetett kapni) és megsütni két tortát.

Végül is nagy baj nem történt, tulajdonképpen csak egy ujjamat égettem le az éjszakai sütkérezés közben, azon pedig már ki sem akadtam, hogy véletlenül puffasztott rizses fehércsokit vettem az Eszterházy torta tetejére.

Aki pedig a Pasival való kapcsolatom miatt aggódna, annak nyugodt szívvel elmondhatom, hogy karácsony másnapjára nyoma sem volt már a feszültségnek, vígan Catanoztunk, legalább egy negyed órát, miután mindketten elaludtunk. Állva.

Nem gond, van egy évünk rápihenni a következőre. És kidolgozni a listát arról, hogy mit fogunk máshogy csinálni. Valószínűleg éjszaka. Alvás helyett.