Lótuszülés, Namaste!…ennyit tudtam nagyjából a jógáról. Meg azt, hogy jót tesz az embernek. Testnek és léleknek. Mindig is kiváncsi voltam, hogy milyen is jógázni, de eddig valahogy soha nem volt hozzá szerencsém.

Mígnem Judit barátnőm meg nem kérdezte, hogy lenne-e kedvem elmenni vele egy órára kipróbálni. Semmi kötöttség, egy próba, ha nem tetszik, nem kell járni. A stúdió a házunktól 5 percre van gyalog, ideális.

Judit lezongorázta az első köröket e-mailben az oktatóval, hétfő este 8-kor vár bennünket, mert akkor kevesen vannak, olyankor jó becsatlakozni.

Nem vagyok híve az edzőtermeknek. Soha nem is jártam (1-2 alkalomnál többször). Egyrészt kisebbségi komplexusom van, másrészt szerintem tök hülye látvány lehetek bíborvörös fejjel a szobabringán. Ezért nem is jártam soha. Órákon voltam egyszer-kétszer, bár ott is gyorsan alábbhagyott a lelkesedésem, amikor az alakformáló óra “popsi” epizódja alatt az edzőhölgy, mint valami fegyőr cirkált a fuldokló nők között és, ha valaki véletlenül kihagyott egy ritmust (hogy levegőhöz jusson), arra lesujtott a ménkű “necsajjjáá!!” felkiáltás formájában. Ilyenkor van a filmekben az a jelenet, amikor a félig elsötétített helyiségben 4-5 nagyteljesítményű reflektort irányítanak az áldozatra, esetleg szirénák jelzik, hogy a terem leghátsó sarkában (amit megjegyzem, az ember általában nagy gonddal választ ki óra elején – “itt jó lesz, nem vagyok annyira szem előtt”) valaki éppen valamivel kevésbé szuperintenzíven vesz részt a popsiformáló edzésnek álcázott inkvizícióban.

Hétfő délután elkezdtem izgulni gondolkodni. Semmi, de semmi tapasztalatom nincs a jógaetikettben. Ha úgy tetszik, jógaszűz vagyok. Mit kell vinni? Mit kell csinálni a hajammal? És egyáltalán, miben illik megjelenni egy jógaórán? A filmekben, sorozatokban (pl. Szex és New York) minden olyan egyszerűnek tűnik. A jelenetben szereplő hölgyek (mert a filmekben általában hölgyek jógáznak – Pasit legalább is nem tudom elképzelni hasonló helyzetben) a világ legnagyobb lazaságával vakargatják a bal fülcimpájukat a jobb nagylábujjukkal, miközben éppen az élet nagy dolgait hányják-vetik meg “suttogva” a csendtől kongó teremben, netán éppen a jógaoktatót szemelték ki aznapi partnerünek, míg a többi jógázót ez mit sem zavarja a lazulásban.

Kérdéseimre Judit a jógastúdió weboldalával válaszolt, “itt megtalálsz mindent”. Elkezdtem olvasni a házirendet.

Első pont: “érkezz tiszta kézzel és lábbal, mert a gyakorlatokat mezítláb végezzük. Hozz magaddal egy törölközőt, mert az óra előtti lábmosásnál szükséged lesz rá.” Mezítláb?? Oké, ha nagyon megeröltetem magam, eddig azért terjedt még a jógaismeretem. Soha nem láttam még mamuszban/ prémes csizmában/ edzőcipőben jógázó ember fényképét.

Jogos a pont. Azt viszont nem tudtam elképzelni, hogyan is fog kinézni az óra előtti lábmosás. Ez egy rituálé? Van egy nagy lavór, esetleg medence, ahol az ember lágy, meditációs dallamok közben hivatott lábat mosni? És milyen vízben? A Himalájából, valami szent forrásból hozzák marmonkannában a szent vizet? Mert én irtózom a közösködéstől.

Második pont: “öltözz kényelmesen. Viselj például egy pólót, vagy trikót és egy sportolásra alkalmas nadrágot. (Ha lehet, ne trottyosat).” Hmm. Több opció lehetséges: Vannak nagyon csinos futógatyáim. De az ember mégsem futógatyában megy jógázni. Az olyan snassz. Olyan, mintha zsizsegős melegítőben mennél bodypumpra. Van egy egész csini melegítőgatyám. Nemrég vettem, mert a múltkorában már olyan hideg volt, hogy fáztam a fent említett csini futógayáimban kocogni. De mégis melegítőgatya. Az beillhet trottyosnak is akár. Vannak leggingseim. De az olyan arrogáns. “Hello, jöttem életem első jógaórájára és máris egzotikusabban vagyok öltözve, mint az oktató…”

Harmadik pont: “lehetőség szerint ne egyél az óra előtt két órával.” Ezzel tudok élni. Tény, hogy az óra csak 8-kor kezdődött…

Negyedik pont: “Kapcsold ki a mobilodat!” Jogos. Nincs vita.

Ötödik pont: “az óra alatt ne igyál. Ha nap közben elég folyadékot (vizet, vagy koffeinmentes teát, gyógyteát) fogyasztassz, jól fogod bírni az órát. Utána érdemes inni, hogy a méreganyagok könnyebben távozhassanak a szervezetedből.” Nem téma. Minden nap 2 liter kávét vizet iszok meg melóban, erre nagyon figyelek.

 Hatodik pont: “Terhes vagy? Feltétlenül jelezd az oktatónak!” Nem vagyok. Asszem.

Hetedik pont: “Jelezd előre az oktatónak, ha bármilyen sérülésed van.” Nincs. Végre egy pont, amiben maximálisan biztos vagyok!

Nyolcadik pont: “Próbálj meg óra előtt 10 perccel megjelenni, hogy legyen időd átöltözni és lábat mosni.” Már megint a lábmosás! Amikor már éppen kezdtem túltenni magam ezen a parán. Újabb szívdobogás.

Miért kell az emberre pontokba szedve ráhozni a sikítófrászt?! Mindegy. Úgy fest, csak én vagyok ilyen körülményes, mert, ha hihetek az interneten végzett kutatásomnak, nem én vagyok az egyetlen, aki (fejben már) játszadozik a jógázás gondolatával.

Hazaértem munkából és elkezdtem fejben rágyúrni a jógára. Először is, az önmegtartóztatással. Miután fél hétkor értem haza, kajálni már nem volt időm. Így végignéztem áhítozva, amint Pasi vacsorát főz magának.

Amikor már nehezen bírtam, felmentem kiválogatni a toalettemet. Végül – Pasi tanácsára – a melegítőgatya mellett döntöttem. Aztán, hogy elüssem az időt, gondoltam, elkezdek itthon bemosakodni.

Közben üzentem Juditnak, hogy 7:45-re megyek, találkozzunk az ajtó előtt. Ez is valami csajdolog. Mint ahogyan a falkában vécérejárás. Könnyebb elindulni, kisebb a gát(lás).

Már majdnem odaértem, amikor olvastam Judit üzenetét. Ő nem tud jönni. Akkor már a jógastúdió előtt szobroztam. A közönség meg egyre csak csordogált. Minden, a környéken elhaladó személyről 100%-os pontossággal tudtam megállapítani, hogy jógára mennek-e vagy sem. Egymás után érkeztek a hölgyek. Aztán az urak. U R A K?? Pasik is jógáznak?? Mármint, tudom én, hogy igen, de a nyugati társadalmakban is?? Hezitáltam még egy fél percig, hogy Judit nélkül be merjek-e menni. Nem a pasik miatt. Csak úgy egyáltalán. Aztán rájöttem, hogy nem lehetek ennyire nyuszi!? Ezek az emberek egyrészt nem fognak megenni, de valószínűleg még rituálisan feláldozni sem (mint jógaszűzet a lábmosó mednce partján például).

Beléptem. Kedvesen fogadott az oktató. A jelentkezésünket ugyan nem kapta meg, legalább is nem emlékezett rá, de maradjak nyugodtan. Maradtam. A mobilomat teátrálisan kikapcsoltam, még az előtértben!

Rábízott egy idősebb úrra, aki éppen akkor lépett be. Mondta, hogy kövessem őt, ő ismeri a járást. Követtem. Fel a lépcsőn, az öltözőhöz. Igen. Öltöző. Egyesszámban. Koedukált. Nem gond, én nem jövök zavarba másoktól, rajtam meg már úgyis a jógacucc volt.

Az öltöző előtti közlekedőben utólért az oktató és mondta, hogy balra találom az öltözőt. Ő pedig elindult jobbra. Én meg, mint az ő báránykája, hűségesen utána. Mire mondta, hogy ezek a mosdók, és már nyitott is be. Én még mindig követni készültem. Valamiért azt gondoltam, hogy ott folyik ez a rituális tisztálkodás, mert hallottam a vizet folyni (és valószínű, mert ez a lábmosás dolog minden agysejtemet lefoglalta éppen). Rámnézett mégegyszer és nyomatékosabban közölte, hogy az ott a mosdó. Miután még mindig nem vettem a lapot, megkérdezte, hogy vele akartam-e esetleg tartani pisilni. Jaaaaa! Hogy ez a mosdó. Igen, ez a mosdó. Gyorsan megfordultam és beléptem az öltözőbe. Ahol előbb említett úriember éppen egyszál kisgatyában feszített. Nem azért, nem vagyok én prűd, vagy ilyesmi, de egy 70 év körüli kisgatyás férfi látványa nem hoz éppen lázba, még jóga előtt sem. Mondjuk nem is azért mentem, hogy őt nézegessem.

Az öltözőben viszont megoldódott a lábmosás rejtélye! Egy fürdőkben is gyakran látott koncepció: se lavór, se kád, se marmonkanna, mezei csapvizes lábmosó! (Nyilván, ha ezt tudom, nem parázom át az egész estét…). Szóval, mint aki otthon van, tök lazán elintéztem a dolgot, majd lefáradtam a terembe.

Az óra előtt mintegy 10 perccel már majdnem teltház volt. Leginkább fiatal, korombeli nők, néhány fiatalabb pasi meg a kisgatyás bácsi. A tapasztaltabbja már óra előtt megkezdte a gyakorlatsort. Nagyon komoly fejjel persze. Én meg ültem ött törökülésben a jógaszőnyegen, mint akit odaf*stak. Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy nem lenne-e illendőbb lótuszülésben helyetfoglalni, de végül arra jutottam, hogy az talán túlzás egy hozzám hasonló zöldfülűtől.

Megérkezett az oktató. Szerencsére nem kellett bemutatkoznom a csoport előtt, egyből munkához láttunk. Nem fogom részletezni, hogy miket csináltunk, nem azért, mert az nem lényeges, de a felére nem is emlékszem. (Mellesleg: aki olyan filmjeleneteket talál ki, ahol csajok jógázás közben beszélik meg az életüket, vagy stírölik a pasikat, az sem volt még sosem jógán! Én annak örültem, ha éppen tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány!)

Gyakoroltuk a lógó fejű kutya pózt. Ezt laiuksoknak (figyeljük azért, én, mint fő bennfentes) úgy írnám le egyszerűen, hogy négykézláb ereszkedik az ember és kidönti a hátsóját, miközben a tenyere és a talpa teljesen a szőnyegen marad. A láb nyújtott, a karokat pedig kifelé nyitjuk.

Egy jógaóra kellett ahhoz, hogy végleg bebizonyosodjon, abszolút semmi irányérzékem nincs. Ez eddig, mindennapi életemben pusztán a jobbra-balra, húzni-tolni, anód-katód dilemmákban nyilvánult meg. Itt, amikor azt mondták, kifelé nyissunk, én tutira befelé feszítettem. Egy idő után már a fel-le között sem láttam olyan nagy különbséget.

A póz egyébként egyszerűnek néz ki (gyakorlottabb jógázóknak valószínűleg az is), de nem az. Mivel kezdő csoport voltunk, volt egy rész, ahol segíteni kellett egymásnak ebben a kutyapózban. A mellettem lévő csaj egyből meg  is kérdezte, segítsen-e (gondolom, elég szerencsétlen látványt nyújtottam), mondtam, hogy oké. Egymás segítése abból állt, hogy míg egy delikvens nyégykézláb, lógó fejjel, egyenes lábbal, kifelé fordított karral próbálte felfelé tolni a tomporát, addig a másiknak derék magasságában hátrafelé kellett tolni az éppen a gyakorlatot végző párját. Segített, alig szakadt el néhány szalagom, cseréltünk.

Ő tolt (mármint a farát), én nyomtam (mármint a csajt). Az oktató hirtelen odalépett hozzám és jelezte, hogy csak a derkát nyomjam, a hátát ne! Elég komolynak tűnt a figyelmeztetés, kicsit meg is ijedtem. Háborgó lelkiismeretem valószínűleg csak a jövőhéten fog majd megnyugodni, ha ott lesz az a lány és biztosan tudni fogom, hogy nem taszítottam a mélybe , a gerincsérv szakadékának széléről.

Az oktató egyszer megkérdezte, mit érzünk, mire én – elsőként válaszolva az egész csoportból – bekiabáltam, hogy görcsöt a lábujjaimban. Nem tudom, hogy erre volt-e kiváncsi, de tény, hogy az én hozzászólásomra többen is bólogatva helyeseltek.

Szóval volt kutya, meg valami deszka féle póz, guggoltunk, sarkon ültünk, felálltunk, lélegeztünk, majd az egészet egy formagyakorlatba öntöttük. Másfél órán keresztül. Végül meditáltunk egyet. Azt nem mondom, hogy olyan nagyon el tudtam lazulni, de az valószínűleg csak az izomremegéstől volt, ami a karom és a lábam felett vette át az uralmat.

Namaste-namaste. (Ez csalódás volt, egész úton gyakoroltam, hogy meggyőző legyen a kiejtésem és egész idő alatt csak egyszer kellett mondani.)

Az óra után felmentünk az öltözőbe. Még mindig nem zavar, hogy koedukált, bár tudtam volna hanyagolni a bácsi kisgatyás farát az arcomból cipőhúzás közben.

Maradék méltóságomat mentve, pánikszerűen magamra kapkodtam a pulóveremet és a kabátomat és lementem a közösségi helyiségbe. Az oktató mindenkinek töltött egy pohár vizet, aminek borzasztóan megörültem. Volna. Ha marad még annyi erő a karomban, hogy a számhoz is tudjam emelni a poharat.

Hazaérkezve pedig lelkesen meséltem az óráról, miközben jóízűen bevágtam a Pasi által készített házi hamburgert.

Így egy órából ítélve, nekem tetszett az egész. Úgy döntöttem, el fogok járni. Az meg, hogy ma reggel két kézzel kellett tartanom a szempillaspirált és még mindig nem tudom felakasztani a kabátomat a fogasra igazán részletkérdés. Biztos vagyok abban, hogy egy idő után a lényegre is tudok majd koncentrálni és megismerem a testemet. Addig meg elegánsan a szék karfájára terítem a kabátomat.