Kezdhetnénk azzal a szenzációhajhász klisével, hogy “szívszorító történet”, vagy “sokkoló/ megdöbbentő képek egy ártatlan, élete csúcspontján járó fiatal férfi tragikus balesetéről”. De inkább ne kezdjük. Sőt, adjunk hálát annak, hogy nem kell így kezdeni a sztorit.

Inkább kezdjük azzal, amit már Ti is tudhattok innen, hogy Pasi hogyan közlekedik. Így hirtelen csak egy szó ugrik be a stílusáról, a szó pedig nem más, mint az ámokfutó. 

Jó, ez ebben a formában talán nem igaz, ez így talán ki van kicsit sarkítva.

Közelítsük meg inkább egy másik irányból a dolgot: melyik szó nem illik Pasi közlelkedési stílusára? Na, itt azért több is bevillan, úgy, mint óvatos, körültekintő, megfontolt, előzékeny, türelmes. Így kapásból talán ennyi. A legtöbb egyébként maximálisan illik rá az élet egyéb helyzeteiben.

Eddig, vagyis, amíg a belvárosban laktunk (és őt illette meg az autó használatának kizárólagos joga), inkább csak az autós közlekedési stílusával sokkolt naponta.

Jó, nem azt mondom, hogy totál közveszélyes és el kellene venni a jogsiját, de azért határozottan nem ajánlanám idegileg kimerült és idősebb, vérkeringés tekintetében veszélyeztetett utasoknak a vele való furikázást, mert garantáltan egy bazinagy burnout lesz a dologból.

Most, hogy elköltöztünk és megkaptam az autót – kizárólag hétköznapi használatra persze! – (legutóbb ünnepélyesen átnyújtotta nekem a távirányítós slusszkulcsot, sőt, még a benzinkutas pontgyűjtőkártyáját IS) és kerékpárral kezdett járni, hirtelen megszaporodtak az ősz hajszálaim.

Néha elcsípem reggelente az utolsó közös jelzőlámpánknál, ahogy nullkézzel (a kormányt nem tartva, zsebre dugott kézzel) átvág a piroson, az átkelőhelynél rendesen várakozó iskolás gyerekek hadán utat törve magának, vagy, amint hátratekintés nélkül fordul le balra nagy ívben a környék legforgalmasabb utcáján, mert neki éppen ott van dolga.

Ezen előéletünk tudatában talán nem is meglepő, ha megfagy bennem a vér, amikor hazaérkezvén még nem találom itthon. Akkor meg pláne, ha tudom, hogy már legalább egy órája végeznie kellett munkában és/vagy nem veszi fel a telefonját. Tudom én, régen is hazatalált mindenki telefonos segítség nélkül, amikor még telefon sem volt a világon, nem, hogy mobilok és GPS-es nyomkövető applikációk. De mégis, ha Pasi nincs itthon az eredetileg várt időpontban, fejben már elkészítem a katasztrófatervet: kit hívok fel, hogy érdeklődjek ott van-e, ha nem találom, milyen sorrendben fogom tárcsázni a kórházakat és, amennyiben azzal sem járnék sikerrel, mikor értesítem a főnökömet, hogy  nem megyek dolgozni másnap, mert Pasinak nyoma veszett, talán cserbenhagyásos gázolás áldozata lett valahol.

Már látom magam előtt, amint könnyes szemmel nyilatkozom a helyi Fókusznak (Hollandia Szíve), azt ecsetelve, hogy Pasinak nincs ellensége és az elrabás eshetőségét teljességgel kizártnak tartom. Fejben összeszedem, milyen pasis relikviákat mutogatok meg a tévéműsorban, amik segítenek előkeríteni az én eltűnt életem szerelmét.

Általában ezen gondolatmenet közepén szokott ő teljes lelki nyugalommal belépni a hátsó bejáraton és megkérdezni, milyen volt a napom.

Tudom, a parázásban hajazok a legdurvább klinikai esetekre, de mit tehetnék, én már csak ilyen vagyok, az meg, hogy Pasi ilyen fontos nekem, szerintem csak jó dolog.

Történt egy ideje, hogy izgalmas napom volt. Állásinterjúra mentem (igen, megint, majd arról is mesélek), második körre, a nagy fejesekkel, akkor már azért elég sok állt, vagy bukott a dolgon. Mivel nem volt más lehetőség, nap közben kértem magamnak néhány órás kimenőt, mondván, hogy Pasival megyünk pénzügyi tanácsadóhoz. Tudom, nem szép dolog a hazudozás, de inkább ezt mondom, mint, hogy körzeti orvoshoz/ fogorvoshoz/ nőgyógyászhoz/ mammográfiára megyek.

Az interjú remek hangulatban, kötetlenül zajlott, az egyetlen tény, ami egész idő alatt feszélyezett, az volt, hogy már két órája ott ültem és csevegtem “fesztelenül”, mert ki fogja elhinni, hogy van akár egy pénzügyi tanácsadó ezen a planétán, aki többet nyög ki két szónál.

A szűk két és fél óra elteltével kocsiba vágtam magam és, mint, aki jól végezte dolgát, munkába visszaérkezve megint a számítógép mögé ültem, megnyugtatva aggódó munkatársaimat, hogy egyelőre nem fenyeget bennünket csődeljárás.

Majd – mivel nem volt időm és alkalmam az interjú után telefonálni neki, – írtam Pasinak egy e-mailt, hogy jól leszívódtam agyilag. Amire visszaírta, hogy szedjem össze magam (avagy legyek férfi), ő is nehezen ébredt reggel és délutánra teljes erőbedobással képes dolgozni megint. Szóval elfelejtette, hová is mentem én aznap délután. Amikor virágnyelven jeleztem neki, hogy szerintem jól ment a beszélgetés, leesett neki, hogy elfelejtett valamit.

Végül, gondolom, hogy bűntudatát enyhítse és, hogy elterelje a figyelmet sértettségemről, írt még egy e-mailt, amiben ez állt: “Történt valami ma reggel, de majd este mesélem el!”

És akkor tudtam, a válaszom ez volt: “Mi történt? Elütött egy autó? Vagy valakit, akit ismerek, elütött egy autó? Vagy valakit, akit ismerek és fontos nekem, elütött egy autó??”

A válasz a következő e-mailben az alábbi kép volt:

 

Először megrémültem, és felkiáltottam az irodában: “Pasit elütötte egy autó!”

Amire a munkatársaim egytől egyig úgy reagáltak, hogy “Ma délután, miután eljöttetek a pénzügyi tanácsadótól?? És jól van??”

Basztikuuuliiiiii!  “Őőőőh, igen…” De nem is ez a lényeg! Pasit elgázolták, én pedig mit sem sejtettem a dologról!

Rögtön az utcánk sarkán, mert onnan kikarikázva (gondolom, nullkézzel…) ő nem látta a kukásautó takarásából az autót, az autós meg őt nem.

Aztán tovább kérdezgettem. “De neked lett valami bajod?? És a biciklidnek???” (Ez, belátom, kissé önző kérdés volt…).

Akkor nyugodtam csak meg, amikor elmondta, hogy se neki, se a bicklinek, se a szerencsétlenül járt női gázoló autójának  nem lett baja (amit persze a mai napig nem tudhatunk biztosan, mert, amint rájött, hogy neki kutya baja sincs, egy pillanat alatt elhagyta a baleseti helyszínt, arra nem is gondolva, hogy esetleg az autóban is eshetett némi kár)  és az esés után, a legkeményebb holland bicajbajnokok stílusában taposta ki a nyolcast a kerékből, egyengette vissza a kormányt, pattant fel a bicajra és hajtott tovább.

Ekkor néztem meg jobban a rajzot (ami ki más művészi kacsójából is származhatna, mint az én informatikusoméból), amin törvényszéki orvosszakértőket meghazudtoló pontossággal szemlélteti, hogy mi is történt pontosan, beleértve ebbe az olyan részleteket, mint az autó és szemeteskocsi életszerű, arányos ábrázolását (feltűntetve a haladási irányt is), a bicikli minden részletét, (dupla váz, első csomagtartó és a kormány hiánya), az oly’ kifejező önarcképét és a vasvillaszerű ujjait.

Ekkor felröhögtem. A tudat, a megkönnyebbülés, hogy mindezt maga tudta rekonstruálni, elvett azért a dolog éléből.  És mit szépítsük, elég röhejes is a kép, de főleg, hogy elképzelem, amint órákon keresztül, picit kilógó nyelvvel dolgozik rajta paintben (miközben én ugye eszem a kefét, hogy mi a fene is történhetett vele…).

Rögtön ki is nyomtattam a remekművet és felragasztottam az asztalom fölé. Így mindig, ha ránézek, emlékszem arra a napra, amikor “Pasit baleset érte”.

Az e-mailekben annyit még elárult, hogy egy hatalmas horzsolás van a sípcsontján. Amikor hazaértem, felpakolt lábbal ült a kanapén. Szaladtam hozzá, hogy megnézzem a sérülését. Már az gyanús volt, hogy olyan könnyen fel tudta húzni a szűk nadrágszárat, hogy megmutathassa hősi közelharcban szerzett sebesülését. Majd azt mondta, “itt a horzsolás”. Mire én: “hol??” Ő: “Iiiihííítt!” Becsület szavamra mondom, szabad szemmel nem látszott semmi. (Szerencsére!)

Elhaló hangon megkérdezte, mit eszünk aznap este, majd hozzátette, szívesen segítene, de az ő állapotában sajnos nem tud a konyhában állni. A nyomatékosság érdekében még két lábra állt és bicegett egy kört a fotel körül. Én pedig bólogattam és megnyugtattam, nem bánom, ha pihenteti a fájós lábát.

Hiába na, egy kis dráma Pasi életébe is belefér. Így legalább biztosan tudom, hogy hősi rivallásából azért érdemes néha gyököt vonni. Mint a focipályán a teljes agóniában fetrengő játékosok, olykor Oscart érdemlő alakításából is…

A kép innen. 

 Facebook oldalam segítségével hollandiai életem minden részletéről képben maradhatsz! 🙂