Azt mondják, minden zsáknak van valahol egy foltja.
Hogy honnan tudom, hogy Pasi az én foltom (vagy zsákom– ahogy tetszik)?
Több bizonyítékom is van erre.
Például, hogy mindketten, picit talán túlságosan is, szeretjük a hasunkat, de rettegünk az elhízástól, így remekül tudunk együtt fogyókúrázni is (vagyis heteken keresztül gyilkolni egymást egy-egy éhezősebb napon).
Mindketten imádjuk a zenét, szeretünk bulizni és remek táncosok vagyunk. Amikor megtudtuk, hogy véglegesítenek a munkahelyemen például, egész este bömbölt a zene itthon és léggitároztunk, fejet ráztunk, táncoltunk. Eltáncoltuk például a Dirty Dancing legendás jelenetét, ami kívülről valószínűleg nem pont úgy nézett ki, mint én azt elképzelem, de mi (én) remekül szórakoztunk.
Én tudok gitározni és, hát, Pasi egyáltalán nem is egy picit. 2 éve gitárt kapott ugyan a születésnapjára, mert akkor éppen azt fontolgatta, hogy átképzi magát informatikusból rocksztárnak, végül persze csak én használom (gyönyörű darab és nagyon szépen szól, meg kell hagyni). Az utóbbi időben pedig szerintem olyannyira hanyagolja fentebb említett törekvéseit, hogy nem, hogy rá sem nézett a gitárra, de szerintem azt sem tudná megmondani, hogy hol van. Mondtam is neki, hogy szerintem nem olyan jó ötlet feltűntetni a “gitározást” mint hobbit az önéletrajzán, de erre annyit válaszolt, hogy legalább érdekesebbnek tűnik a személyisége egy ilyen egzotikus hobbi megjelölése által.
Mondanom sem kell, hogy végül nem vette ki ezt a hobbit és el is ment interjúzni, mitöbb, fel is vették (ennek tiszteletére ismét egy estét táncoltunk át a nappalinkban – fent leírtakhoz kísértetiesen hasonló forgatókönyvvel). Május 1-jén kezd az új helyen, múlt pénteken pedig már hivatalos is volt az első péntek délutáni italozásra az új cégnél, ahol leendő főnöke kábé így mutatta be mindnekinek: “Ő az új rendszermérnökünk. Május elsején kezd nálunk. És gitározik!” Mint kiderült ugyanis, a cégnél mindenki játszik valamilyen hangszeren, mitöbb, majdnem mindenkinek van egy zenekara is. Mondták neki, hogy legközelebb vigye a gitárját is, a többiek is viszik az ő hangszerüket és akkor dzsemmelhetnek egy kicsit. Én meg röhögtem egy jót, mert elképzeltem, amint Pasi egy félórás beállás után elpintyegi a Metallica Nothing else matters című öröközldjének első három hangját. Végül valami ürüggyel kibújt a felelősség alól. Arra azért kiváncsi vagyok, hogyan reagál majd, ha felkérik csapatkapitánynak a céges fallabda bajnokságra (az volt az önéletrajzán a másik hobbija ugyanis).
Mindketten utáljuk továbbá a rongyrázást, a house zenét, az énekes-tehetségkutató műsorokat és a hisztis csajokat. És mindketten a zsemle alját szeretjük (ez mondjuk okoz néha problémát).
De, hogy mi a tuti bizonyíték arra, hogy Pasi meg én úgy vagyunk, mint a borsó meg a héja?
A gyerek bennünk. Nem az a gyerek, aminek egyszer remélhetőleg majd a szülei leszünk, hanem a gyerek, akit magunkban hordozunk. Pasinak pont annyira maradt élénk a gyerekkori fantáziája, mint nekem ugyanis. És erre vasárnap döbbentem rá. Akkor voltunk a tesójáéknál.
Ott történt, hogy Pasi, míg mosolyogva nézte, amint kis unokahúgunk boldogan motorozgat a kis katicás járművével, felajánlotta tesójának, hogy feltunningolja a kismotort az egyik nem használt fúrógépe motorjával. A másfél éves gyereknek. A szülők (mint minden jóérzésű, felelősségteljes felnőtt ember tenné) természetesen illedelmesen visszautasították Pasi nagylelkű ajánlatát. Fejben nyilván tudtam, hogy nem volt nyerő az ötlete, de valahol elkezdett foglalkoztatni a gondolat. Hogyan lehet kivitelezni a dolgot pontosan, hová kerülne a motor, milyen gyorsan lehetne vele menni (és főleg, hány kilót bírna el egy olyan motor). Végül eszembe jutott az én gyerekkorom egy meghatározó álma. Én akkor ugyanis arról álmodoztam, hogy beszerzek egy dodzsemet, amit átalakítok (hogy ezen törekvésemet milyen műszaki ismeretekre alapoztam akkor, nem tudom), úgy, hogy az utcai felsővezetékről nyerek áramot, és azzal járok iskolába. Nyilván azzal sem számoltam, hogy mire összegyűjtöm a zsebpénzemből a dodzsemre valót, valószínűleg már rég nem általános iskolába járok. Idővel átalakult az álmom, akkor már beértem volna egy benzines fűnyíróval is (mármint olyannal, amire rá lehet ülni és kormánya is van).
Pasi vasárnapi ötlete által eszembe jutottak ezek a gyermeki vágyak. Persze egyikből sem lett semmi. De hiába telt el legalább 20 év azóta, be kell ismernem, hogy még mindig kiváló ötletnek tartom mindkettőt.
Ki tudja, ha egyszer odáig fajul a helyzet, hogy nekünk is lesz gyerekünk, hamarabb fog száguldozni mindenféle házilag összebuherált eszközön, mint a saját lábán. Bár ebben még nem vagyok teljesen biztos.
Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Facebook oldalam segítségével életünk minden részletéről képben maradhatsz !
