Az illúzió
Nem olyan rég épp egy csütörtöki estéről baktattunk haza Judit barátnőmmel és a sarkon, ahol elválnak útjaink, szokásunkhoz híven, leálltunk trécselni még egy jó időre. Nem tudom, mi ez a nőknél, de képesek vagyunk például egy együtt töltött nap után még órákat telefonálni egymással, vagy, mint mi azt tenni szoktuk, még legalább egy órát trécselni az utcasarkon, a hidegben, esőben, szélben, holott azelőtt is egy egész estén keresztül az életünket szedtük szét és raktuk össze megint.
Ahogy ott álltunk – talán éjfél is elmúlt már -, amikor egy rakás, enyhén illuminát, egyébként meglehetőst konszolidált, felelőssegteljes anyuka csődült ki viháncolva a sarki vendéglátóipari egységből.
Mellettünk állva – nők jó szokásához híven -, trécseltek még egy sort (igaz, valamivel magasabb hangerővel, mint mi) miközben az elől-hátul kisülésekkel felszerelt kerékpárjaikat bontották ki a láncok, lakatok, zárak alól. Itt-ott kacaj, egymásnak hálálkodás a kellemes estéért, egy “azt az utolsó pohár bort már nem kellett volna meginnom”, egy “jesszusom, éjfél elmúlt, holnap reggel edzése van a gyereknek”, egy “te, adjál már egy slukkot a cigidből”, majd “úristen, ha férjem ezt látná!”. Végül, mint egy hangos madárraj az őszi szürkületben, szanaszét röppentek a gyerekek transzportálására kiválóan alkalmas kerékpárjaikon.
Mi meg ottmaradtunk a nagy csendben és megállapítottuk, hogy van még remény, ha nekünk is lesz gyerekünk (bevallom, ez visszatérő téma a csütörtöki szeánszokon, meg a hétfői jógaórán, a keddi e-mailekben, a szerdai telefonbeszélgetések és a pénteki sms-ezés soràn is), nem kell majd teljesen feladnunk a megszokott kényelmes kisasszonyéletünket. Belefér azért még 1-1 csajos este a gyerekektől besűrült mindennapokba, ha nem is hetente (ne akarjuk magunkat ilúziókba ringatni!), de 2 hetente, havonta egyszer talán.
Mert azt azért mégis a hülye is tudja, hogy egy gyerek nagy változást hoz az ember életébe. De nem kell attól az ember lányának feladnia a gyerek(ek) érkezése előtti életét. Mint látjuk, ezek az anyukák is milyen remekül szórakoztak, talán nekik is a csütörtök abarátnős estéjük.
Ezen felfedezésünk örömére ellejtettünk még egy örömtáncot a sarki vendéglátóipari egység előtt és mosolyogva váltak el útjaink egymástól. Mindketten arra gondoltunk boldogan, hogy ez a dilemma is megoldódott.
A valóság
Míg nem, e-mailt kaptam egy gyakorló anyukától, éjjeli egykor. (Ő maga úgy fogalmazott) “Egy narkolepsziás anya vallomásai”.
“Isten éltessen névnapod alkalmából!
Köszönöm, Ivi! Elolvastam, nagyon tetszett! Elküldöm majd a bejegyzésben említett anyukának 🙂
Még így is többet tudsz, mint én 😉
A vélemények megoszlanak, de szerintem, ha csak a negatív oldalát hallom a dolognak is akarnék gyereket 🙂
Valóban nem rózsaszín álom gyerekkel az élet, de már akkor sem cserélném vissza a régi minimál felelősséggel járó régi életemre.
És rettenetesen jó, ha kap az ember egy nap, netán egy gyerekmentes hétvégét. 🙂
Akartam egy linket csatolni a kommentemhez, de ez a fránya cafeblog nem engedi. 😛
Mi szerencsére nagyon jó keresztszülőket választottunk, és a család is vevő bármikor egy-egy Zsófis hétvégére 🙂 Akkor nálunk otthon nyugi van és egy picit fellélegezhetünk (írom én ezt egy gyerekes anyukaként, több gyerekes megoldásról nem tudok nyilatkozni).