Múlt héten céges tréningen voltam. Vasárnap estétől péntek délutánig. A kerekerdő közepén, a civilizált világtól távol, oké, egy konferenciaközpontban, bár ez az időbeosztásunk szempontjából nem volt lényeges, akár egy tornateremben is elhelyezhettek volna bennünket (én a magam részéről egy sarokba beállítva is simán tudtam volna aludni egy-egy hosszabb nap végén…). Elég húzós volt, reggeltől estig töltötték tölcsérrel a tudományt az agyunkba.

Szerencsére a szervezők igyekeztek úgy megkomponálni a programot, hogy ne merítsük ki teljesen az egész éves agyi kapacitásunkat, ezért szerda délutánra csapatépítést találtak ki nekünk.

A két szervező, két pasi természetesen, igyekezett minél titokzatosabbra venni a figurát. “Neeeem, nem, nem mondhatjuk el, hogy hová megyünk, azt sem, hogy mit fogunk csinálni!” És nagy vigyor. Végül megadtak egy címet, ahová négy autóval érekztünk.

A távolból úgy nézett ki az úticél, mint egy nagy istálló. Rögtön össze is csináltam magam, mert elképzeltem, amint megpróbálom magam feltornászni egy ló hátára a ruhatáramban fellelhető legszűkebb farmeremben. Nem lett volna szerencsés. Főleg, mert magamat ismerve biztos voltam abban is, hogy amint sikerül átlendítem a lábamat a nyereg felett, valószínűleg bokától tokáig hasadt volna a gatya rajtam.

Behajtottunk a kapun és még nagyobb meglepetésemre az alábbi látvány fogadott:

Nyilván, hiszen pasik szervezték a programot. Végül is, már annak örültem, hogy nem paint ballozni vittek bennünket…

Hadd mutassam be a képen látható járműveket. Ők kérem a Twizy-k. (Nyugalom, én sem tudtam, hogy létezik ilyen!) Ezek a kis fenevadak teljesen elektromosak, automaták és akár 80-85 km/ órás sebességgel is képesek “száguldani”. Körülbelül akkorák, mint egy Twingo. Félbevágva. Két ülés van bennük, egy elől, egy hátul. A hátsó és az első ülés között pont annyi hely van, hogy egy átlagos testalkatú, átlagon felüli hajlékonysággal megáldott személy akár már egy félnapos munka árán be is tudja hajtogatni magát a vezető mögé (kis gyakorlattal az előbb említett tevékenység ideje akár néhány órára is redukálható, bár a kiszállásról inkább nem beszélnék).

Mivel senki nem tett utalást a szükségességére, a 14 emberből kettőnél volt jogosítvány. Természetesen a két szervezőnél. Így jobb híján mindenki egy jogosítvány számát adta meg, annak egy-egy random számjegyét megváltoztatva. Cseppet sem átlátszó, de a szükség ugye nagy úr.

Nevezzetek beszarinak, de én nem mentem bele csalásba, inkább “önzetlenül” lemondtam a Twizy-ben, a volán mögött töltött tapasztalatról. Nem kell az nekem, hogy közokirathamisítás miatt kitoloncoljanak az országból!

A tréningen résztvevő 10 férfi viszont totálisan felvillanyozódott a járművek láttán. Pláne, mivel 7 db állt készenlétben, tehát nem csak, hogy vezetni fogjuk (fogják) őket, hanem bizony verseny lesz. Azt meg tudjuk, hogy a férfiaknak ez lételemük. Az autóval való versengés.

Nem is akármilyen versengés! A dolog lényege az volt, hogy a duókból egy vezet, a másik navigál. Egy összesen 50 km-es távon két pontot kellett megtalálnunk, ahol feladatokat kellett végrehajtanunk. Felhívták a figyelmünket arra, hogy a gyorsaság mellett természetesen a taktika sem utolsó szempont. Továbbá ne is számítsunk rá, hogy ezekkel a járművekkel úgy tudunk majd előzni, mint egy rendes személyautóval. Hurrá.

Mivel tök nem volt kedvem beégetni magam vadidegenek előtt, úgy döntöttem, hogy már korai fázisban megkezdem a taktikázást és felkiáltottam, hogy én szívesen megyek egy pasival, mert úgysem szeretnék vezetni. Nyilván 10 pasi rohant le egyszerre, mert hát kinek van akkora mákja, hogy végig ő vezethet anélkül, hogy el kellene tennie láb alól a partnerét! Hosszas castingolás után (taktikusan!) Informatikus Kolléga mellett döntöttem. Hiába na, az informatikusok a gyengém. Bár ez az informatikus nem AZ az informatikus. Ez az informatikus a Szafarin beazonosított második típusba tartozik. (A rend kedvéért: Pasi első típusú!).   Mindent jobban tud mindenkinél, ahogy Pasi mondaná, nem csak a feje, hanem a szeme is kocka alakú, legalább három mobilt, de minimum két laptopot hord magánál (nyaraláskor IS!), mindent arra hivatott tokban tárol és persze minden információt átvált kilobájtba (pl. hánykor van a reggeli, mikorra kell készen lennie a projektnek, hány éve dolgozik a cégnél, stb.).  Hogy miért döntöttem mellette mégis? Ez egyszerű: Informatikus Kollégának van egy vadiúj, kanárisárga Porsche Caymanja. Hát ki más lehetne a sebesség megszállott szerelmese, ha nem ő?? Gondoltam magamban, a választásom már önmagában a győzelemmel egyenlő. Gyakorlatilag felesleges elindulni, a versenyt úgyis kizárólag a sportautós, “enyhe” kapuzárási pánikkal megáldott Informatikus Kolléga nyerheti meg!

Egy felelőtlenül rövid oktatást követően (“ez a gáz, ez a fék, így teszed hátramenetbe, ha eltévednél és véletlenül a semmi közepén találnád magad, és végképp nincs jobb ötleted, ezen a számon érheted el a központunkat, akik szükség esetén értetek küldik a mentőhelikoptert halleluja!“) kb. 3 perces különbségekkel indították útra a csapatokat. Megjegyzem, hogy a sofőrnek valóban van-e jogosítványa, senkit nem érdekelt, annak ellenére, hogy a verseny közúton folyt…

Elindultunk mi is. Az, hogy az előttünk induló összes csapat csikorgó és füstölgő gumival hagyta el az objektumot, mi pedig hang nélkül, önmagában még nem ébresztett bennem semmiféle kételyt.

Szépen haladtunk, bár feltűnt, hogy Informatikus Kolléga inkább a beszédre koncentrált, mint a sebességre. Az első kb. 5 km-en minden részletet megtudtam az életéről. Például, hogy azért nincs mosogatógépük, mert tök sok áramot fogyaszt (van mondjuk egy Porschéja, ami legalább háromszor annyit zabál, mint a mi 15 éves autónk), három kávéfőzőjük van, a barátnőjét (aki programozó – ugye megmondtam!) 19 éves kora óta (tehát kb. 25 éve) ismeri, nincs gyerekük, van viszont két macskájuk, sportlövészkedik, az édesapja 75 éves, tavaly óta fészbúkozik. De leginkább azt, hogy borzasztóan szeret enni. Gyakorlatilag attól a pillanattól fogva, hogy elindultunk, a kajálásról beszélt. Harmadik napja voltunk már távol otthontól, reggel, délben, este étteremben ettünk (én két nap után házi kajáról álmodoztam), ő pedig ujjongva mondta, hogy tökre várja már, hogy hazaérjünk. Már majdnem helyeseltem, hogy én is (mert tök hiányzik Pasi, a saját ágyam, a macska, a ház, stb.), amikor őszinte örömmel újságolta, hogy szombaton ugyanis vacsorázni megy (étterembe) a barátnőjével… Nos, igen.

Informatikus Kollégával kapcsolatban egy másik apró részlet is feltűnt akkorra, mégpedig, hogy harmadik napja ugyanaz a póló volt rajta. Ezt valahol, az agyam egyik hátsó szegletében már az esemény előtt is furcsállottam, bár önmagában még nem lett volna probléma, addig, amíg nem egy fél autónyi légteret kellett megosztanom vele.

Rögtön az első kanyar egy erdei útra vitt bennünket. Hirtelen istállószag szivárgott be az autóba. Gondoltam, ez a természetben megesik, bár kicsit furcsának találtam, tekintve, hogy az erdő kellős közepén viszonylag kevés istállót szoktak építeni. Végül arra jutottam, hogy három napja hordott póló-, vagy istállószag, tulajdonképpen nem számít, amikor hirtelen az istállószag forrását is sikerült beazonosítanom: egy trágyaszállító traktor haladt előttünk gyök kettővel. Magánélete ecsetelése közben, Informatikus Kolléga kifejtette, hogy ő bizony nem fogja megelőzni a traktort, mert az egyrészt felelőtlenség lenne, másrészt ez a verseny nem a sebességről szól, harmadrészt meg láttam-e azt a sast, ami áthúzott a tisztás felett… Ekkor azért sejtettem, hogy nem mi fogunk pályarekordot dönteni.

A trágyaszállító traktor szerencsére a táv felénél (kb. 25 km után) már más irányba is kanyarodott, mint amerre nekünk kellett haladnunk, így – gondoltam én – Informatikus Kolléga végre beletaposhat. Nem tette. Helyette tovább elemezte a szombati vacsora részleteit, és azt, hogy tulajdonképpen nagyon szép az a környék, milyen kár lenne, ha csak agyatlanul átszáguldanánk rajta, hiszen ez a verseny nem a sebességről szól.

Én csendben helyeseltem hátulról, a kakasülőről, bár a nyakam gyakorlatilag megmerevedett már, mert a Twizy-nek van az az áldásos tulajdonsága, hogy az oldalsó ablakai felcipzározható fólia betétek és az ajtók sem zárnak tökéletesen, gyakorlatilag egyáltalán nem (mindkét oldalon egy kb. 10 cm-es rés éktelenkedik), aminek köszönhetően a hátul ülő utasra zavartalanul ömölhet a menetszél fejtől lefelé. (Ezt azért fontos megemlíteni, mert a fentebb ecsetelt szaghatások szempontjából a huzat nem lényeges, a levegő orrmagasságban sajnos kevésbé cirkulál…)

Egy kisebb tévelygést és egy országúton kivitelezett, kifogástalan ipszilonkanyart követően (ami megjegyzem, nem az én hibámból történt, tekintve, hogy én időben szóltam, csak Kolléga merült bele az angol és az argentín bélszínek közötti különbségek ecsetelésébe túlságosan), egy levegővételből három másik Twizy előzött be bennünket.  Ekkor hirtelen kiszaladt a számon, hogy “afrancba, hát nem megelőztek?!”, amire Kolléga válasza: “nem baj, ez a verseny nem a sebességről szól!”.

Hirtelen láttam magamat kívülről, amint teljes önkívületben elkezdem rángatni az ülését hátulról, hogy “akkor szerinted mégis miről???”, de végül csak nyeltem egyet és előástam a táskámból egy sálat, mert rájöttem, hogy a vírusos torkgyulladás utóéletét tekintve nem szerencsés március elején egy gyakorlatilag nyitott autóban, évszakhoz képest hiányos öltözékben furikázni.

Lassan elértük az első pontot, ahol ugye egy feladat várt bennünket. Megtaláltuk a parkolót, én teljes transzban igyekeztem kiszabadítani magamat a kakasülőről, Kollégának még mindig nem az idő volt a legfontosabb, ezért a legnagyobb lelki nyugalommal vakarászta ki magát a kocsiból. Utána én is gyorsan kiestem, mert beleakadt a lábam a biztonsági övbe kiszálltam, hogy minél gyorsabban megkezdhessük a feladatot. Gondoltam én. Csakhogy Informatikus Kolléga, akinek még mindig nem az idő volt a legfontosabb, először jól elvakarászott a parkolóban, majd még háromszor fordult vissza, mert egyszer a kocsiban felejtette a kulcsot, aztán rájött, hogy kabát nélkül mégis hideg van, majd eszébe jutott, hogy elfejtette bezárni az ajtót (ami szerintem olyan mindegy, tekintve, hogy az oldalsó ablakot kívülről is le lehet cipzárazni, de hát rend a lelke mindennek…).

Végül mindkét feladatot rekordidő alatt teljesítettük. Negatív rekordidő alatt. Mert míg én rohangáltam, mint pók a falon, Kolléga a lehető legkomótosabban bogarászta az erdő aljnövényzetét, vagy tartott kiselőadást a régi vízimalmok mechanikájáról. Tök érdekes, nem azért, de ott kérem versenyszituáció volt éppen. Jó, kis jóindulattal is maximum a Flúgos futammal ért fel, de akkor is, a verseny az verseny!

A második feladványhoz érkezve egyébként még 4 másik Twizy is állt a parkolóban (a 7-ből), tehát nem álltunk olyan gatyául. Távozásunkkor mi voltunk az egyetlenek. (Ami persze logikus, mert rajtunk kívül valószínűleg senki más nem tanulmányozta órákon keresztül a vízimalom mechanikáját…) Akkor azért felkiáltottam, hogy nem igaz, hogy már mindenki továbbált, amire ismét azt a választ kaptam, hogy ez a verseny nem a sebességről szól és hát különben se aggódjak, mert még csak negyed hat van, a vacsora meg úgyis csak hétkor kezdődik, hát mégis mit csinálnánk addig…?

Mondtam, hogy például beülhetnénk egy meleg, szélvédett helyre elfogyasztani mondjuk egy rumos kakaót, mert már belém fagyott a szufla. Ekkor azért vette a célzást, megiramodott az autó irányába. De hol a kulcs?

Néhány, a verseny szempontjából értékes perc alatt kurkászta végig magát és az elképzelhető összes zsebet az összes ruhadarbján, végül megtalálta a kabátja utolsó utáni belsőzsebében. Végre elindulhattunk. Attól a ponttól kezdve már csak néhány kilométert kellett megtennünk.

Amikor megérkeztünk, már az egész csapat visszaért (azok is, akik legutolsóként indultak el a telepről).

Az eredményhirdetés közben persze nem mulasztottak el földbe döngölni bennünket, őszintén szólva picit talán jogosan is. Utólag talán mégis jobban örültem volna egy kis lovas ügetésnek, ha szűk a farmer, ha nem…

Az egészben a legszebb az, hogy még ezelőtt a kis kaland előtt megkérdeztem Informatikus Kollégát, hogy péntek délután, a tréning után haza tudna-e hozni, úgysem ültem még Porschéban életemben, ez egy soha vissza nem térő alkalom lenne. Ő természetesen boldogan mondott igent a dologra. A “verseny” után támadt bennem némi kétség, de nem szerettem volna megbántani, ezért inkább küldtem Pasinak egy üzenetet, hogy vasárnap éjszaka előtt ne várjon haza…

A következő posztban a kanárisárga Porsche Caymanban tett utazásomról mesélek majd.

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra!  Facebook oldalam segítségével minden történésről képben maradhatsz! 🙂