Sokáig motoszkált a fejemben, hogy az, ahogyan nálunk zajlanak a ház körüli tevékenységek, határozottan emlékeztet valamire. Csak nem tudtam rájönni arra, hogy pontosan mire is.

Ott van például a konyhaprojekt: Pasinak nem tetszik a régi munkalap. Jó, ami azt illetni, valóban kicsit régimódi darab, de nekem nem ez lenne az első számú, azonnal kivitelezendő ház körüli munka, amit így ripsz-ropsz feltétlenül szükségesnek ítélek. Pasi viszont, ha egyszer valamit a fejébe vesz, nem veri ki azt abból semmi.

Hatalmas lelkesedéssel látott hozzá a beetetéshez. Amit a mai napig bőszen tagad. Már, hogy beetetésről volt szó.

Szóval Pasi majd’ 8 hónapja nyafog, hogy ronda az a munkalap a konyhában (mintha olyan rohadt sokat kellene bámulnia…), ki kéne cserélni. Egy ideig le tudtam szerelni azzal, hogy koncentráljunk inkább a létfontosságú teendőkre. Miután már befejeztük a lambériázást, kifestettünk mindent, lepadlóztuk a hálószobánkat és lomtalanítottunk a sufniban (megjegyzem, egy szerda éjjel (!!!), mert Pasi már “képtelen volt tovább várni”), nem maradt több taktikám, be kellett adnom a derekamat és meghallgatni Pasi tervét, ami nagyjából így hangzott:

“Nem nagy ügy az egész, veszünk egy alap munkalapot, levágom méretre, kivágom a mosogató és a tűzhely helyét, levesszük a régit, feltesszük az újat, észre sem fogod venni!”

Gondoltam, ha ilyen egyszerű az egész, tulajdonképpen miért is ne… Ha tényleg csak levesszük a régit, feltesszük az újat, tulajdonképpen megér az egész egy kis erőfeszítést. Gondoltam, Pasi régi motoros a barkécsolás terén, nem fogom csak úgy kétségbe vonni a hozzáértését, rábízom magam az ő józan ítélőképességére. Elindultunk, megvettük, házhosz szállították. Ekkor (igen, ekkor) elkezdett méricskélni, gondolkodni. Megint csak egy későeste, amikor már inkább mentem volna aludni, mint sem, hogy világmegváltó konyhaátalakítási terveket szövögessek, előállt az első és addig egyetlen akadály prezentálásával. Ahhoz, hogy le tudjuk szerelni a régi munkalapot, ki kell venni a (beépített) hűtőt a helyéről. DE ne aggódjak, mert ez nem lesz probléma. És é nem aggódtam. Tovább tanulmányozta a terepet, hamar jött is a következő kihívás: a főzőlap vezetékeit nem tudja leszerelni ezért a régi munkalap arra hivatott nyílásán kell kiügyeskedni azt, de ez sem probléma. További rövid tanulmányozás után arra a következtetésre jutott, hogy minden bizonnyal a mosogatógépet is ki kell cibálni a helyéről. Ekkor azért néztem egy nagyot és önmagamhoz képest szerintem teljes higgadtsággal kérdeztem, hogy marad-e esetleg valami a helyén, tekintve, hogy én ebből ugye semmit sem fogok észrevenni. Na de  én sem tegnap ismertem meg Pasit, tudtam, hogy számára nincs olyan, hogy lehetetlen. Azt azért finoman jeleztem, hogy nem tartom valószínűnek, hogy ezt mi ketten képesek leszünk majd kivitelezni. Persze egyet se aggódjak, erős lány vagyok én, éppen ezért szeret annyira. (Bókolni mindig is rettentő jól tudott…)

Az egyetlen szerencsém az volt, hogy a munkalap projekt szent napján Pasi apukájának (talán valami jelenés hatására) eszébe jutott, hogy átjön hozzánk bandázni. Itt is fogtuk szegényt egy egész napra, mert hát finoman szólva is kevesek voltunk ketten a feladathoz.

Szerencsére Pasi apukájában is éppen akkora tettvágy buzog, mint a fiában, úgyhogy gyorsan neki is láttak a feladatnak. Engem meg elküldtek barkácsboltba (talán inkább valami ürüggyel, amivel távol tudtak tartani a tett színhelyétől, hogy ne rögtön kapjak sikítófrászt, csak eset után). Mire visszaértem, ez a látvány fogadott:

Ahhoz képest, hogy “semmit nem fogok észrevenni az egészből”, szerintem ez egy picikét nagyobb változás, mint amit első nekifutásra “semmiség”-ként tudok értékelni. Persze a hiba nyilván az én készülékemben van.

A – szerintem – teljesen jogos kérdésemre, hogy pontosan mi is történt a csempével, készségesen adtak választ. Az új munkalap valamivel vastagabb és mélyebb is, mint a régi. Az előző tulajdonos pedig a konyha köré csempézett, így sajnos esélytelen lett volna csak úgy behelyezni a az új munkalapot. Ja, és kell egy új mosogató is.

Erre mondtam, hogy oké, én elhúztam egy hétre tréningre mire visszaérek, melegen ajánlom hogy be legyen fejezve minden.

Hazaérkezvén már egy sokkal barátságosabb lép fogadott, bár készen még nem volt…

Gyorsan levéstünk még ezt-azt, újravakoltunk, aztán jöhettek az új csempék (amiket műgonddal választottam ki a tréningről, a Pasi által átküldött fényképek alapján. Éljen a technika!)

A csempézés tiszteletére Pasi legidősebb bátyja jött nekünk segíteni, akinek közreműködésével az egész tevékenység ismét egy új dimenzóba került át: az életveszélyes kategóriába. A dolog ugye ott kezdődött, hogy Pasi, még a fapiaci lakás felújításakor vásárolt egy ilyen csempevágó gépet (egy összesen fél nm-es helyiség burkolásához, ami az arányok szempontjából enyhe túlzásként is értelmezhető, na de hányan mondhatják el, hogy van egy csempevágójuk raktáron a sufniban), ami gyakorlatilag egy csempe és burkolólap vágására alkalmas ördögi szerkezet körfűrész . Az első csempe rögtön felrepült a levegőbe – fél centire Pasi feje mellett -, mint utóbb kiderült, a gép hátulján kezdett el fűrészelni. Mert az ugye egyik pasinak sem tűnt fel, hogy a kapcsolónak a gép elején illik elhelyzkednie, mintsem, hogy a bekapcsolásához egy körfűrész felett kelljen áthajolni (ami kikapcsolat állapotban ugye nem tűnik veszélyesnek, de…) Ekkor rájöttek, hogy védőfelszerelés kell. Pasi gyorsan lekapta a fejemről a szemüvegemet (mínusz 3-as!) és azt használta védőszemüvegként. Szerintem ő kábé pont annyit látott szemüveggel, mint én szemüveg nélkül… Mondtam neki, hogy ennyi erővel le is köthette volna a szemét egy vastagabb sállal.

Hogy milyen isteni csoda folytán sikerült neki 1.) minden csempét egyenesre vágnia, 2.) önmagában és/vagy másban nem tennie kárt és megtartania mind a 10 ujját, őszintén szólva nem tudom, de végül rájöttem, hogy tök élvezte a dolgot. És szerintem – többek között – az izgalom miatt. 

Aztán tovább gondolkodtam. Egyesek síugratnak, vagy ejtőernyőznek, sziklát másznak, mélytengeri búvárkodnak. Mások, mint pl. Pasi is, az otthonhoz a legközelebb keresik az izgalmakat. Vagyis számára ez az extrém sport.

Ez a sejtésem egyébként a napokban teljességgel beigazolódott. Mondjuk úgy, hogy Pasi a barkácsolásból csinál extrém sportot.

Az extrém sport, a Wikipedia szerint “olyan szabadidős tevékenység, amihez általában a megszokottól jelentősen eltérő helyszín és felszerelés szükséges. Érdekességét a szokatlan élmények, az erőfeszítés, az izgalmak jelentik, végzése sokszor veszélyes, ezért gondos előkészület, speciális felszerelés, jól megválasztott környezet és segítők szükségesek hozzá. ”

Pasi szerint: “én felemelem (!!) az elromlott mosógépet, te alátolsz (!!) egy műanyag dobozt (ami vagy elbírja a súlyát, vagy nem) a biztonság kedvéért aláügyeskedsz még két (!!) lécet (közben vagy ráejtem az egészet a kezedre, vagy nem), majd elindítunk egy mosást és otthagyjuk a konstrukciót őrizetlenül. (Vagy leborul, vagy nem)… ”

Tulajdonképpen a megszokottól jelentősen eltérő, van benne erőfeszítés, az élmény határozottan “szokatlan” és kellőképpen veszélyes is. Izgalom mondjuk valahogy mindig csak az én részemről szokott lenni…

Persze nem lenne szép tőlem elhallgatni azt, hogy gyönyörű lett a konyhám és végül, minden viszontagság és minden egyes sokkélmény ellenére is azt mondom, hogy maximálisan megért minden izgalmat!

Amint vállalható állapotba kerül, fel is teszek egy ilyen volt- ilyen lett képmontázst a Fapiac Facebook oldalára! Ha érdekel, látogass el oda is! 🙂