Legutóbb ígértem, hogy elmesélem majd, hogyan utaztam Informatikus Kolléga kanárisárga sportautójában.

Az a bizonyos Porsche egyébként már egy fogalom cégen belül. Amikor Informatikus Kolléga lecserélte az előző, kimondottan nem sokkoló autóját (egy Minit) erre a bizonyos kanárisárga Porschére, volt ám felfordulás a cégnél! A vélemények megoszlottak. Volt, aki teljesen el volt ájulva attól, hogy egy ilyen gépszörny áll a parkolónkban, még a fészbúkra is kiposztolta a fényképet (a más kanárisága tollával való ékeskedés tipikus esete), mások meg csak legyintettek egyet és két szóval elintézték a dolgot: kapuzárási pánik. Nem azért, mert rosszindulató vagyok, de ezzel a színnel szerintem még a legnagyobb jóindulattal is minimum egy feltűnési viszketegséggel címkézhető a választás.

Azt soha nem fogom elfeljteni, amikor egy délelőtt véletlenül kinéztem az ablakon (egyébként soha nem szoktam kifelé bambulni munka helyett!) és megláttam, hogy az egész informatikai osztály teljes létszámban kivonult, hogy az új gépjármű csodájára járjon.

Mit csodájára járjon? Az összes pasi az autón található összes ajtót, ablakot, tetőt kinyitotta, becsukta, minden kallantyút megszemlélt közelről és egytől egyig beült a volán mögé (titokban brummogott is picit talán). A legszebb látvány persze az volt, amikor egy 2 méter és 9 centiméter magas kolléga hajtogatta be magát  úgy, hogy a volán a két térde közé esett, a két térde meg a fülét érte. Amikor már egy órája nem tudtunk elérni senkit (mert közben persze összeomlott a rendszer), fontolóra vettem, hogy kimegyek és szólok nekik. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg akkor sem tűnnék fel nekik, ha hiányos öltözékben felfekszem fent említett jármű motorháztetőjére… Így végül csak csináltam róluk egy fényképet.

Szóval engem hatalmas megtiszteltetés ért a múlt héten! Mert most komolyan! Hány ember mondhatja el, hogy ült, sőt utazott egy kanárisárga Porsche Caymanban? De tényleg! Nem is csak úgy, egy kört az épület körül. Nem, rögtön egy 140 km-es táv erejéig, keskeny erdei utaktól kezdve autópályán át a fekvőrendőrökkel telenyomott kertvárosi utcákig mindenféle utakon! Az azért nem kutya!

A tréningen 14-en vettünk részt, mindenki különlegesnek számított, a maga módján (én pl. említettem a blogot, amivel nyilván rögtön a legkülönlegesebb résztvevők egyikévé váltam, mert kocogni, meg keresztrejtvényt fejteni mindenki tud), de a legkülönlegesebb Informatikus Kolléga volt. Nem telt el úgy nap, hogy valaki ne tett volna említést a Porschéról. A legtöbb megjegyzés persze a színére érkezett, de ez őt nem tántorította el, hiszen senki nem tud úgy elmenni a büszkesége mellett, hogy az ne égjen bele örökre a retinájába ne tűnjön fel neki, hogy valami egészen szokatlannal áll szemben.

Szóval egy ilyen beszélgetés közben Kolléga gyakorlatilag felajánlotta, hogy szívesen hazahosz, úgyis közel lakunk egymáshoz. Én meg igent mondtam, mert egyrészt nem akartam megbántani, másrészt ugye csak kiváncsi voltam, milyen is egy valódi sportautóban utazni, harmadrészt, nem volt jobb megoldás. A mérleg nyelvét a csapatépítő kiruccanás után főleg a harmadik pontban taglalt indok billentette el a Porsche javára. Mert akkor már tudtam, hogy ez az út sokáig fog tartani. Informatikus Kolléga ugyanis, annak ellenére, hogy ilyen autója van, finoman szólva nem a sebesség megszállotja.

Kedd délután megegyeztem tehát Informatikus Kollégával, hogy pénteken majd hazahoz. A szerdai tapasztalatok után a hét második felében inkább bölcsen hallgattam a megállapodásról, gondolván hátha elfelejti (így én esetleg gyorsabban érek haza, mint vele, ha kell, akár autóstoppal).

Nem így lett. A pénteki vizsga után megkérdezte, hogy indulhatunk-e. És olyan boldog volt, nem volt szívem azt mondani, hogy inkább mással mennék. Mire kiértem a teremből, a sárga Porsche már farral a kijárat felé volt parkolva. (Hiába dukált volna úgy, a motor nem járt, mert az üzemanyag ugye pénzbe kerül, nem pazaroljuk.) Én az alábbi felszereléssel indultam útnak (ami az odaúton mintegy eltűnt az ezeréves Fordunk csomagtartójában): egy db. kisbőrönd (tényleg kicsi, akkora, amit a legszigorúbb fapados légitársaság is elfogad kézipoggyászként), egy db. laptoptáska (oké, az dugig megtömve, mert egyrészt nem fér el minden a kisbőröndben, másrészt csomó cuccot kaptunk a tréningen, pl. három könyvet és két gyűrűsmappát), valamint egy db. válltáska (szintén jól megtöltve).

Természetesen alapból az autó hátuljához gurítottam a bőröndömet, a csomagtartó meg nyilván elől van. Tudtam én ezt, de a szokás hatalma ugye. Szóval újramálháztam és elügyeskedtem mindent a csomagtartóig (Kolléga annyira el volt foglalva az autójával – alig észrevehetően pucolt le gyorsan egy-egy ujjlenyomatot a kabátja ujjával – , hogy hirtelen kikopott belőle a lovagiasság). Szóval kinyílt a csomagtartó és én megláttam azt, amire már olyan kiváncsi voltam: mekkora is egy ilyen autó csomagtartója. Nos, vicc nélkül állíthatom, hogy nem nagy. A kézipoggyász méretű bőröndöm és a laptoptáskám épp, hogy belefért, a kézitáskámat az utastérben a lábaim közé helyeztem el. Hogy Kolléga milyen rekeszbe helyezte el az ő cuccait, fogalmam sincs, de állítólag van több, erre alkalmas titkos zug a kocsiban. Azt mondjuk nem mutatta meg.

Itt jegyezném meg természetesen, hogy ha a pasid bármi áron igyekszik rávenni arra, hogy beszerezzetek egy ilyen autót, érdemes átgondolni, hogy mennyire okos dolog ez, pláne, ha 1.) szívesen utaztok, kirándultok,  2.) ha gyereketek van, esetleg a közeljövőben terveztek: ekkora csomagtartóval maximum fél napos kiruccanásokat lehet tenni, maximum egy hűtőtáskával, mert akár egy éjszakára való csomag már tuti nem fér el benne, azt meg végképp felejtsd el, hogy a gyerek minden cucca: téli-nyári ruhatár, babakocsi, járóka, kiskád stb. valaha is beleférne egy ilyenbe. Arról nem beszélve, hogy csak jó sok okoskodás árán tudsz bepréselni egy gyerekülést hátra, ahol a motor van (tehát zaj, tehát a gyerek minden utat végig fog üvölteni). Ezt csak azért tudom, mert a tréningen részt vett egy hölgy is, akit viszont bepalizott a férje. A feleség szerint nála viszonylag korán jelentkezett a kapuzárási pánik. (Vagy egyszerűen csak szereti a gyors verdákat…)

A téma egyébként többször is terítékre került beszélgetések során is. Az egyik munkatársam mesélte, hogy az ő apukája is éveken keresztül (nagyjából a 45-öt betöltve) beszélt arról, hogy venni kellene egy sportautót. Végül, mire eléggé beért a kapuzárási pánikja, vett is egy kabriót. Akkorra persze eltelt némi idő, ki is hullott néhény hajszála. Mostanra tehát megvan az autó, csak amikor nem süt a nap, fázik a feje, amikor meg süt, leég. Tehát inkább nem használja…

Nekem persze semmi nem szegte kedvemet, gyorsan beültem a kocsiba, ami mondjuk nem is kabrió.  Szerencsére nem ilyen felfelé nyíló ajtaja van, mert az végképp ciki lett volna. Ez mondjuk biztosan csak az én hülyeségem, de azok az autók szerintem max. filmekben mutatnak jól, a valós életben végtelenül eltúlzottnak találom őket.

Beültem és hálát adtam a sorsnak, hogy nem szoknya volt rajtam, mert ülni nem lehet benne, maximum feküdni, az autóba meg nem beülsz, hanem le, mert az ülés nagyjából boka magasságában van. Ezt egyébként meg is jegyeztem, mire Kolléga elárulta, hogy ez az autó a bakancslistáján szerepelt, egy világkörüli út és egy drága karóra mellett (a világkörüli útra végül nem jutott el, mondjuk, az autó árát tekintve nem is csodálom), az pedig,  hogy éppen most vette meg az autót és nem mondjuk 20 évvel később, az azért van, mert például egy csípőprotézissel viszonylag nehezen tudna ki- és beszállni. Jogos a pont, bár meg kell hagyni, hogy az ő pocakjával, 43 évesen, csípőprotézis nélkül sem ment kimondottan olajozottan a folyamat. Erre természetesen nem hívtam fel külön a figyelmét.

A motor felbőgött (meg kell hagyni, tényleg elég hatásos a hangja) és elindultunk. Az első, kereken 22 km/h-ás sebességgel megtett 5 km után megkérdezte, milyen érzés egy ilyen autóban ülni. Tényleg nem akartam kedvét szegni azzal a válasszal, hogy egyelőre akár egy Trabantban is ülhettem volna, sebesség szempontjából tulajdonképpen mindegy, úgyhogy elkezdtem magasztalani a kocsi belsejét, mert az tényleg szép. Különleges. Határozottan elegánsabb, mint a mi 14 éves Focusunkban (jó, tudom, a kettőt összehasonlítani szinte már szentségtörés). A bőr ülések meg bőrrel bevont minden, a csodaszép analóg óra, ami stopperként is funkcionálhat, a millió kar, kijelző és fakk, tényleg, le a kalappal. Egy ilyen autóban ülni, sőt egy ilyet birtokolni tényleg nem akármilyen élmény.

Ennek örömére Kolléga gyorsan szemléltette is az összes külnleges fícsört, mint például a kesztyűtartón elhelyezett fémcsík megnyomásával elővarázsolható pohártartót. Tőlem meg várta, hogy majd mondom, hogy hú meg há, én viszont fejben leragadtam ott, hogy a fent említett pohártartó “kipattintása” közben azt mondta, hogy például ezért is vette meg az autót. Nekem meg ugye autók tekintetében van annyira gyakorlatias a nőagyam, hogy meghökkenjek azon, hogy komolyan egy ilyen pohártartó miatt vett-e meg egy autót, ami többe kerül, mint az én 3 évnyi teljes jövedelmem…

Azért mondtam, hogy értem. (Persze nem értem…)

Miután minden különlegességet végigvettünk az autóban, végre kiértünk az autópályára. A motor ismét felbőgött, fél másodperc alatt gyorsultunk 0-ról 130-a, gondoltam magamban, talán mégis hazaérek július előtt, amikor is, kb 150 méter után satufék, én pedig diszkréten felkenődtem a szélvédőre. Ezek után szépen visszasoroltunk a külső sávba, a nyugdíjas és/vagy bizonytalan női vezetők, kihajtott veteránautók és Wartburgok közé. Mögé. Mert ugye a szabályok rá is vonatkoznak. Maximálisan egyetértek vele, bár a szabályok azt mondják, hogy 130-cal mehet, akkor meg szerintem a 102 egy eléggé óvatos sebesség. Persze nem az én autómról van szó… Kolléga talán gondolta, ezzel megmutatta, mit is tud a gép, ő bizonyított, innentől kezdve érjem csak be annyival, hogy ülhettem a kocsiban.

Miután újrarendeztem a frizurámat és túltettem magam a halálközeli élményen, ismét képes voltam a kommunikációra.

Nem bírtam ki, hogy rá ne kérdezzek, mégis milyen késztetésből választotta ezt a törvénytelen színt (persze nem pont így kérdeztem, a biztonság kedvéért úgy szólt a kérdés, hogy a sárga szín is a bakancslistáján volt-e). Azt mondta, hogy az nem feltétlenül az első számú prefrenciája volt (áhá, szóval le volt értékelve, mert lássuk be, ennyi idővel a 80-as évek után tényleg nem ez a legtrendibb árnyalat), de mindenképpen szeretett volna egy feltűnő színt. Mit is fűzhetnék ehhez, feltűnőnek tényleg feltűnő…

Tényleg nem szeretnék panaszkodni, de az ülésben nem találtam a helyemet, vagy becsúsztam a kesztyűtartó alá, vagy vigyázzba vágva, mint, aki karót nyelt, próbáltam magam támogatni. Néha “lazán” rákönyököltem az ajtóra, a kezemmel pedig megtámasztottam a fejemet, mert különben begörcsölt volna a nyakam. Az egész úton az a néhány másodperc volt kényelmes, amíg a sebesség belenyomott az ülésbe gyorsuláskor. Amiből volt még egy pár. Pontosan, mint az első alkalommal, 100-150 méternyi féktelen száguldás után satufékkel lezárva. Utána pedig mindig csobogtunk gyök kettővel a külső sávban, a péntek délutáni csúcsforgalom mögött.

Persze biztosan az én véleményem sarkos, de szerintem, ha az ember alatt ennyi lóerő van, igazán kakaskodhat picit. Persze nem azt mondom, hogy feltétlenül veszélyeztetnie kell a saját maga és mások testi épségét, de egy kis agresszív magamutogatás igazán belefér. Szerintem. Például tényleg tök nem várja el tőle senki, hogy besorolásnál MINDENKIT maga elé engedjen. Szerintem. Mert az az autó tényleg tud menni.  Ezt persze végül többször meg is mutatta, de minden egyes alkalommal szigorúan csak akkor, amikor maximum 100 métert tudott megtenni gyorsan (mert előttünk mondjuk egy lassabb jármű haladt), hogy utána gyorsan satufékezhessen. Amikor ezredjére kenődtem fel a szuper exclúzív pohártartóra, majdnem kitört belőlem a kérdés, hogy mi is ebben a poén. Szerintem vagy menjen gyorsan, vagy ne vegyen ilyen autót.

Amikor éppen nem éreztem úgy, hogy kidobom a taccsot a gyorsulás-satufék-gyorsulás-satufék formagyakorlat miatt és ismét gyök kettővel csobogtunk az autópályán, ahol meg kell, hogy jegyezzem, néha igen kellemetlenül éreztem magam, mert gyakorlatilag minden, munkából hazafelé igyekező víz-, gáz- és villanyszerelő úgy érezte, be kell bizonyítania, hogy az ő rohadó karosszérájú, ezeréves minibusza bizony képes tartani az iramot velünk, megkérdeztem, hogy nem bánja-e, hogy van egy ilyen gyors autója és megelőzik a biciklisek nem használja ki maximálisan (természetesen a törvényesség határain belül!) a lóerők nyújtotta lehetőséget.

Ismét kifejtette, hogy számára nem az a fontos, hogy mindig észveszejtő gyorsasággal száguldjon, hanem az, hogy rövid idő alatt felgyorsuljon. Majd újból gázt adott. És satufékezett egyet…

 

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra!  Facebook oldalam segítségével minden történésről képben maradhatsz!