Szerencsés vagyok. Azért, mert engem nem a pénztelenség kényszerített arra, hogy Hollandiába költözzek. Én ezt akartam. Attól a pillanattól fogva, hogy becsukódott mögöttem a főiskola kisbuszának az ajtaja, ami egy kínkeserves, madjnem 24 órás út után a holland főiskola előtt szép sorjában kitett bennünket. Akkor még nem tudtam, hogy itt fogok letelepedni, mint ahogyan azt sem, hogy  lesz Pasi, hogy házat veszek majd itt, és lesznek a tervek. Akkor még vonakodtam. Miért éppen Hollandia? Miért nem Anglia, ahol annyira szerettem volna tanulni. Azért választottam a Külkeren azt a szakot, amelyiket, mert azt ígérték, Angliába mehetünk majd tanulni. Amikor kiderült, hogy változtak a tervek és az angol helyett egy holland főiskolára “deportálnak” majd bennünket, dühös voltam és csalódott. Mégis mi a fészkes fenét kezdenék én Hollandiában a tulipánok, fapapucsok és tehenekkel, birkákkal tűzdelt zöld legelők között? Addig, egészen addig gondolkodtam így, amíg ki nem tett bennünket a kisbusz és amíg fel nem vettük a szállásunk kulcsát. A főiskolától a diákházig egy alig pár száz méteres séta vitt engem és még vagy 5 másik diáktársamat. Nem tudtuk, milyen helyen lakunk majd, így első utunk a helyi katonai akadémia kampuszára vezetett, ahol csodálkozva konstatáltuk, hogy igen nagy biztonságban őrzik itt a cserediákokat, a géppuskás, terepruhás kadétok közreműködésével. A kimerültségtől vihogva vonszoltuk magunk után a bőröndöket át a szögesdrótokon és az aknamezőkön, és még jobban vihogtunk, amikor kiderült, hogy a mi szállásunk egy sarokkal távolabb van…

Addig, egészen addig tartott ki bennem a kétely, utána már tudtam, jó helyen vagyok itt. Ez az érzés pedig nem változott, sőt, egyre csak erősödött az itt töltött cserefélévem, majd az azt követő szakmai gyakorlatom alatt (amit véres verítékkel jártam ki a nagykövetségnél, nekem mindegy volt, csak visszajöhessek).

Nem tudom, mi ez. Szerelmes lettem. Hollandiába. A hollandokba. Valamiért ide húzott a szívem és soha többé nem találtam a helyemet otthon. A cserefélévet követő időszakban, amikor otthon “kellett” lennem, akkor is valahogy mindig hollandokkal ismerkedtem meg. A villamosmegállóban, a metrón, a közértben, bulizás közben. Egyszer egy barátnőm röhögve kiabálta, hogy “nem igaz, egy percre hagylak magadra és rögtön három hollanddal ismerkedsz össze!”.

Nem tudom, mi ez. Vonzalom. Kedvelem a hollandokat, a józanságukat, a tartózkodó, mégis közvetlen stílusukat. Még a rossz tulajdonságaik is szórakoztatnak. Anyukám azt mondja, nekem ez a stílus fekszik. Talán ez a helyzet. Nem tudom. Tény, hogy szeretek itt, mindig is szerettem.

Diplomázás után, amikor illett volna eldönteni, hogy mit is akarok kezdeni az életemmel, én döntöttem. Visszajövök. Ha törik, ha szakad, én itt fogok szerencsét próbálni. Istenem, milyen naiv voltam! Azt gondoltam, egyszerű lesz. Nem mérlegeltem sokáig. Csak csináltam, cselekedtem. Otthonról intéztem magamnak szállást és csak mentem, mentem, törtem a falat. A tesóm régen mindig azt mondta, olyan vagyok, mint egy faltörő kos. Olyan vagyok. Mindig. Ha beleszakadok, akkor is.

A Facebookon kérdeztétek, milyen volt magam mögött hagyni családot, barátokat. Akkor nem volt vészes. Csak csináltam. A faltöréssel voltam elfoglalva. Semmi más nem motoszkált a fejemben. Csak a költözés és az az érzés, amit itt tapasztaltam meg először. A szabadságé. Mint bikát a vörös posztó, megvadított. Nem gondolkodtam sokáig. Sőt, egyáltalán nem gondolkodtam. Pedig otthon sem voltam bezárva. Mindig azt csinálhattam, amihez kedvem volt. Önálló nem voltam talán. Koromhoz képest éretlen. Talán ezért kellett annyira leszakadnom. Talán ezért akartam ezt annyira. Tényleg nem tudom.

A vágy és az álmaim kergetése letompította bennem azt a belső hangot, ami azt súgta, ez akár necces is lehet majd. Egyszer. Nem gondoltam bele, nem akartam. Amire nem gondolunk, az meg nem létezik. Nem gondoltam bele abba, hogy ezzel elkötelezem magam valami mellett, amitől nem illik megfutamodni. És persze abba sem gondoltam bele, hogy a sok, ajándékba kapott élmény mellett még többtől fosztom meg magam önszántamból. Családi eseményektől: születésnapoktól, házassági évfordulóktól, karácsonyoktól, keresztelőktől, esküvőktől, évzáróktól, az unokaöcsém hegedűfellépésétől és unokahúgom, szerepléseitől, az ő kis tornabemutatóitól. És persze az akkor olyan eltéphetetlennek tűnő barátságok utolsó selyemszálaitól…

Minden, nem a családom körében töltött esemény alkalmával elfog valami megmagyarázhatatlanul szomorú érzés. Hiány. És bűntudat, hogy miért nem vagyok velük, amíg lehet. És remény, hogy ők ugye nem fogják azt hinni, hogy cserben hagytam őket. Hogy önző módon a saját boldogságomat hajkurásztam és lefalcoltam. Kiléptem. Persze nem léptem ki. Ugyanannyira szeretem őket, mint azelőtt. Pontosan ugyanannyira aggódom értük (talán még jobban). Csak messzebbről. Az elméletem, hogy Hollandia nem a világ vége és bármikor hazamehetek, ha úgy tartja kedvem, megdőlt akkor, amikor elkezdtem dolgozni. Persze, amikor nagyon kell, amikor nincs más lehetőség, gyorsan otthon tudok lenni. De akkor is közöttünk van majdnem 2000 km. Mások a mindennapok és a mindennapi gondok is. A családom szerencsére megértő, érdeklődő. Nagyon is tisztában vannak azzal, mi van velem, tudják, mi tesz boldoggá, mint ahogyan azt is, mi bánt. És tudják, hogy én itt vagyok boldog, amit pedig elfogadnak. Ezért nagyon hálás vagyok nekik.

Emigrálni, egy másik országba költözni a mai világban már nem lenne olyan nagy dolog. Hány fiatal (és kevésbé fiatal) veszi nyakába a világot és kezd új életet egy másik országban, vagy akár kontinensen? Van, aki szinte magabiztosabban mozog Európa, vagy a világ legnagyobb repterein, mint egy buszpályaudvaron, vagy vasútállomáson. A repülőjegyek elérhető árba kerültek (amennyiben az ember gondosan, hónapokkal előre tervez, vagy egyszerűen csak mázlija van) és ott az internet, az e-mail, a Skype, a WhatsApp, ami átlendít egy-egy nem várt, nehezen viselt honvágy olykor kibírhatatlan kínján.

A honvágyon, ami engem is gyötör néha, pedig én szabad akaratomból jöttem ide, 22 éves álmodozó (szinte még) kamaszként, a boldogságot keresve, amit megtaláltam. Mégis néha, mint egy influenza, váratlanul tör rám és napokig rá sem jövök, hogy mi bajom. Pedig felismerhetném már 7 év után, az első gyanús jelből, amikor nincs kedvem megszólalni, csak vagyok, családi fényképeket nézegetek és bámulok magam elé. Milyen egyértelmű és mégis meglep minden alkalommal! Amikor pedig végre felismerem, üdvözlöm magamban, azt mondom, “heló, hát itt vagy megint?!”, erre egyetlen gyógyszer létezik, saját magam felpofozása: a “te akartad annyira!”. Ezt szoktam mondogatni magamnak. Meg azt, hogy “megmondták, hogy ez lesz, csak te nem hallgattál senkire, úgyhogy szedd össze magad és viseld méltósággal az egészet!”.

Ilyenkor gondolkodom el azon, milyen lehet annak a több ezer embernek, akik kényszerből vannak egy országban, amit nem szeretnek, ahol nem akarnak lenni. Ahol az emberek mentalitása olyan más, ahol lenéznek azért, ahonnan jössz, vagy azért, amit csinálsz. Ahol arra kényszerülsz, hogy a saját, szerető és biztonságos környezetedtől több ezer kilométerre várd azokat a napokat, amik egy szempillantás alatt véget érnek és menni kell megint. Búcsúzkodni és újból vágni a centit a következő látogatásig. Ahol még a csapvíznek is más az íze, mint otthon… Ha ilyet látok reptereken, a búcsúzkodó, sírdogáló családokat, gyerekeket, akik nem tudnak leszakadni apáról, akinek mennie kell megint, összeszorul a szívem. Mert ők nem úgy élnek, mint én. Náluk ez ideiglenes, még akkor is, ha eltart évekig, évtizedekig. Nincs más választásuk, mint kora reggeltől késő estig dolgozni, aztán egyedül nyugovóra térni, egyedül, család, barátok nélkül. Ezt talán még megosztani sem tudják senkivel, mert nem beszélik a nyelvet. Nem költenek szórakozásra, kirándulásra. Nekik tényleg csak a hazalátogatástól hazalátogatásig terjed az időszámítás, mert kell a pénz. Én is szoktam sírni a reptéren, persze nekem könnyebb, az én keresztem kisebb, mennék is meg maradnék is (még). Nekem itt (is) van az otthonom, én otthonról is haza érkezem.

Én szerencsés vagyok, mert én itt otthonra leltem, abban az országban, ahová annyira vágytam, ahol kiteljesedhettem, ahol előbújt belőlem a régóta keresgélt önmagam, ahol megtaláltam a szerelmet, a boldogságot. Van egy jó munkám, ahol végre megbecsülnek, látják bennem az akarást és már azt is el merik hinni, hogy nem vagyok hülyébb, mint egy holland. Magabiztos lettem. És pofátlan. Néha pofátlanul cinikus, így védem meg magam, ha kell. És ez segít. Kiállok magamért, megállom a helyem. Néha meglep, mennyire nyers tudok lenni, ha kell. Merek az lenni, aki vagyok, akinek ez nem tetszik, annak nem kell kínoznia magát a társaságommal. (Szerencsére nem magányosodtam el még teljesen…)

A tartós siker egyik titkos, legbombabiztosabb aduásza viszont Pasi. Amennyiben ez nem lett volna még egyértelmű… Biztosan vannak közöttünk olyan szerencsések, akik az otthonhoz közelebb találják meg a tökéletes társat. És vannak olyanok is, akiknek a társa nem feltétlenül tökéletes, de az adott szórásból a legjobb választás. Én e téren nem értem be kevesebbel, nekem a tökéletes kellett.

Tudom, biztosan tudom, hogy nem lehetnék boldogabb másutt, mással. Még a boldogságomért fizetett, olykor magas ár mellett sem.

Megtanultam a nyelvet, szinte második anyanyelvemmé vált. Néha hollandul gondolkodom, sőt, hollandul káromkodok. Bizonyos dolgokban azonosultam is valamennyire a hollandokkal. Leszámítva a biciklizést és a nyers hering iránt táplált őszinte rajongást. Nekem is rosszul esik, ha valaki (az én meglátásom szerint) igazságtalanul kritizálja őket és kiállok mellettük. Persze, hogy vannak dolgok, amik számomra érthetetlenek és soha nem fogom megszokni, de az én életmódom ezzel jár és ezt elfogadom.

Ettől függetlenül nem lettem kevésbé magyar sem. Érdekel, mi van otthon, a nyelvet sem szeretném elfeljeteni, büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, büszke vagyok a gyökereimre is. Én itthonról megyek haza. Mert itt van az otthonom, hiszen itt élek, és itt is fogok élni még egy jó darabig. Talán mindig. Valahol mégis két tűz között. Ez a legnehezebb. Érdekes, hogy ezt annyi itt töltött év után tavaly sikerült kimondanom először. Egy számomra vadidegen embernek, a családom füle hallatára. Olyan volt az egész, mint egy gyónás. Könnyítettem a lelkemen, a családom meg feloldozott. És megkönnyebbültem. Végigbőgtem akkor az estét. Mert döntöttem én, már régen döntöttem, de addig, amíg az ember ezt nem mondja ki, a döntés nem érvényes, még akkor sem, ha mindenki tudja már. Pedig én döntöttem. Akkor, amikor kitett a minibusz a főiskola előtt…

Hát, ilyen eljönni otthonról. Nem mindig könnyű, de határozottan megvan a napos oldala. És én szerencsére azt látom gyakrabban. Ott vagyok, ahol lenni akartam. Úgy halad előre az életem, ahogyan én azt akartam. (Oké, leszámítva egy-két dolgot talán…)

Boldog vagyok. Lehet, nem a nap 24 órájában, de minden nap. Az azért elég jó, nem?

És gondoljatok bele, egy ilyen kattanás nélkül nem lenne egy blog, ahol a macskának neve, sőt saját véleménye van, életem párját meg csak úgy emlegetem, hogy “Pasi”…

 

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra!  Facebook oldalam segítségével hollandiai életem minden részletéről képben maradhatsz !