A holland társadalmi életben kiemelt jelentősége van a születésnapoknak. Persze mondhatnánk, hogy hol nem, de azt be kell vallanom, hogy ahogyan ezt a hollandok csinálják, annak tényleg igen komoly etikettje van és jaj annak, aki esetleg eltér ettől.
Először is, a születésnap mindenkié. Én otthon inkább ahhoz szoktam, hogy az ember a születésnapját családdal, barátokkal ünnepli, vagyis nem feltétlenül köti a nagyvilág orrára, hogy mikor is van a születésnapja. A külvilág számára ott a névnap, amit ugye nehezebben tud elsumákolni az ember, max., ha azt mondja, nem aznap tartja.
A hollandok nem ünnepelnek névnapot. Születésnapot viszont annál inkább. Nem csinálnak belőle privát bulit. Olyannyira nem, hogy nálunk pl. a cégnél a menza tévéképernyőjén (ahol általában céggel kapcsolatos, igen fontos infók pörögnek, úgy, mint a részvények árfolyama, a következő néhány hétben érkező VIP vendégek neve, az elmúlt hetek, hónapok statisztikái, a következő össznépi míting időpontja, hány nap telt el a raktárban anélkül, hogy bárki kilőtte volna a saját szemét tűzőgéppel – amerikai cég, a biztonság mindenek felett) egy külön oldalt szentelnek születésnapjukat az elkövetkező 2 hétben ünneplő munkatársaknak. Vagyis, ha nem kínálgatsz a szülinapodon, neked annyi. Eltitkolni nem lehet, titkosítást kérni a titkárnőtől egészen egyszerűen nem illik. Amennyiben ez nem lenne elég, rettentő figyelmes munkatársak rogyásig feldíszítik az íróasztalodat, hogy a véletlenül arra kavirnyáló, számodra totálisan idegen munkatársak figyelmét sem kerülhesse el az, amit az ember néha szívesen titokban tartana (néha még önmaga előtt is), vagyis, hogy születésnapja van. Ekkor, minden addigi teendőjüket pillanatok alatt elfelejtve, hanyatt-homlok vágnak át a téren, hogy feltegyék azt a kérdést, amit aznap már százszor hallottál: “születésnapod van?”. SZERINTED? És akkor jön a három puszi (mert a hollandok három puszit adnak), esetleg egy kézcsók a raktár egyik dzsigolójától, Dimitrisztől, aki görög és akkora, mint a kutya ülve. (Dimitrisz egyébként az év 364 egyéb napján is előszeretettel üdvözöl egy “hendipuszi”-val, így, ha a raktárban van dolgom, általában laposkúszásban, egy-egy targonca mögött rejtőzködve igyekszem megközelíteni célállomásomat.)
Aztán jön a család. A hollandok rém rendszerezett emberek. Ha a holland barátnőimmel próbálok megbeszélni egy találkozót – egy-két hónappal előre (!!) – , azonnal előkerülnek a táskából a határidőnaplók nem az enyém, nekem olyanom szerintem nincs is (az utóbbi időben okostelefonok) és a dolog így néz ki: “26-a, kedd?”, “nem, az nekem nem jó, 28-a, csütörtök?”, “nem, akkor van időpontom a fogorvoshoz. ” “Akkor attól tartok, mégis csak júniusban tudunk találkozni legközelebb…” Én meg ülök és várok, hogy mikor találnak egy rést az egy évvel előre betáblázott időbeosztásukban és, amennyiben sikerül találniuk egy időpontot, megjegyzem azt és elmegyek.
A család is szereti jó előre tudni, hogy mikor kell számolniuk a születésnapommal. Én meg mindig elfelejtek mindenkit, időben értesíteni. Ez persze relatív, mert, ha én mondjuk kedden megálmodom, hogy szombatra hívom össze a bandát, az szerintem még tök belefér, szerintük nem.
Ha nem lenne elég tortúra, hogy az ember minimum háromszor lehelli ki a lelkét a születésnapja miatt, mert ugye a napját megelőző egész éjszaka eltelik azzal, hogy lesüt 350 muffint a kollégáknak, aztán még egy, amikor tortát süt meg mindenféle finomsággal készül a családi bulira, aztán kitalálja, hogy tart még egy bulit a barátoknak – hasonló forgatókönyvvel -, aztán elköltözik a belvárosból a kertvárosba. A születésnap kap tehát még egy dimenziót: a szomszédokét.
Dirksné ugyanis meginvitált bennünket az ő születésnapjára. Napokig hánykolódtam álmatlanul éjszaka. Mikorra menjünk. Mit vigyünk. Mit vegyünk fel. Meddig illik maradni. Mindemellett persze végtelenül jólesett a gesztus! És remekül éreztük magunkat. Dirksné nem aprózta el a dolgot: volt egy buli a szomszédoknak, és három a családjának. Sokan vannak, na.
Aztán tovább gondolkodtam. Persze, hogy szeretném én is meghívni őt az enyémre. De hogyan. És mikor. Mennyi idővel illik előre szólni nehogy túl későn szóljak. Vagy túl korán, ő meg elfelejtse a dolgot (mégis 92 éves). Dirksné persze nem felejt. És mit csináljak Hippiékkel? Velük nem vagyunk valami bizalmas viszonyban. Jó, persze nem bánnám, én szívesen meghívom őket, de mi van, ha ők is meghívnak bennünket? Vagy mi van, ha ez ellenkezik az ő elveikkel? (Mit tudom én, kicsit fura népek…)
Néhány hónappal ezelőtt átmentem Dirksnéhez. Beáztattuk a fürdőszobánkat és a konyhát – egy mozdulattal (nem tudom, mire a többesszám, PASI beáztatta). Én meg rettegtem, hogy Dirksné is kapott belőle. Amikor először próbálkoztam, nem nyitott ajtót. Amikor később próbálkoztam, már otthon volt. (92 éves, de állítom, hogy több programja van, mint nekem!) Tényleg csak azért mentem, hogy megnézzem, minden rendben van-e, nem ázott-e be ő is. Nem ázott be. Ellenben ott fogott egy olyan 3-4 órára. Beszélgettünk, fényképeket mutogatott, mesélt a gyerekkoráról, kérdezgetett engem az enyémről. Aztán rém furfangosan megkérdezte, hogy a magyarok tényleg nem ünneplik-e a születésnapjukat. Mert együtt jár tornára (ja, mert tornázni is jár!) egy hölggyel, akinek a fia Magyarországon él és ő mondta ezt. Kifejtettem neki, hogy hogy is van ez. Ebből persze gyorsan rá tudott kanyarodni a témára, hogy az én születésnapom mikor is van. Mondtam, hogy április 14-én. És tudtam, biztos voltam benne, hogy nem fogja elfelejteni.
Most meg közeleg a születésnapom és, mivel az ember így néhény nappal a 30 előtt nagy iramban elkezd számot vetni az életével igen sűrű lesz a program előtte és utána is, elkezdtem fejben logisztikázni, hogy hogyan is kellene kivitelezni ezt az ünneplés dolgot. Mert olyan itt nincs, hogy nem trombitálod össze a népet a születésnapodra. Pláne nem a harmincadikra. Érdekes módon nem azon pörögtem, hogy hogyan és mikor ünneplek baráti és családi körben, hanem, hogy mikor szóljak Dirksnének.
Természetesen ebben is megelőzött. Péntek reggel, mielőtt elindultam volna munkába, egy borítékot találtam a postaládában. Rajta girbe-gurba kézírással: “A születésnapos Zsuzsinak”. Tudtam, kitől jött. Remegő kézzel téptem fel a borítékot, amiben az idei év első születésnapi képeslapjára leltem. Dirksnétől. Mosolyogtam, majd gyorsan elsápadtam. Azt hiszi, 4-én van a születésnapom. De nekem csak 14-én van. Most mit csináljak? Hogyan mondjam meg neki, hogy 10 napot tévedett (és egyáltalán: nekem bőven elég egyszer betölteni a 30-at, már így is szét vagyok csúszva a gondolattól, és olyan jó volt, hogy még 10 napig nem kellett rá gondolnom!). Megmondjam neki egyáltalán?? Egész nap ezen kattogtam munkában. Aztán jöttek az ötletek: mi lenne, ha egyáltalán nem mondanám meg neki. Ha úgy csinálnék, mintha. Rendezek egy külön zsúrt, csak Dirksnének. De akkor meg minden évben kétszer van szülinapom. És hogyan magyarázom meg neki, hogy két héttel később tele a kert családdal és barátokkal és én önfeledten vonatozok a kerti grill körül egy szülinapi csákóval a fejemen?
Nem, tiszta vizet kell öntenem a pohárba! Nézegettem a képeslapot, amit bedobott. Több órán keresztül.
Aztán elgondolkodtam a kert témájú lapon. Talán nem csak a születésnapomra üzent! Kert és locsolókanna! Édes Istenem! Nem egy kódolt üzenet akart ez lenni, hogy itt lenne az ideje annak, hogy rendbe tegyük az előkertet??? Lehet, hogy azt gondolja, hogy igénytelenek vagyunk? Jó, a buxus tényleg kezd egy kicsit szétfolyni, de mindig elfeljtjük elhozni Pasi apukájától a lombvágó ollót… Nem először fordulna elő, hogy burkoltan a tudtunkra adja, hogy EZ a kertváros nem AZ a kertváros, ahol az emberek csak úgy hagyják a természetet, hadd tegye a dolgát. A Hippiéket leszámítva ugye. Mondjuk őket nem is kedveli túlzottan.
Oké! Új terv. Átmegyek, megköszönöm a lapot, finoman rávezetem arra, hogy nekem csak 10 nap múlva lesz a születésnapom és 19-én szombaton ünneplem, ahová természetesen őt is nagy szeretettel várom (mint sztárvendéget), majd elkérem a kertésze telefonszámát lombvágó ollóját és már ott sem vagyok. Úgy ítéltem, ez bombabiztos terv.
Tegnap reggeli után elkezdtem készülődni a látogatásra. Megmostam, beszárítottam a hajamat, sminkeltem, előkerestem legcsinosabb, Chanel stílusú (!) blézeremet, kipucoltam a cipőmet, fújtam kettőt a kedvenc parfümömből legurítottam egy felest és átkocogtam Dirksnéhez. Gyorsan nyitott ajtót. Mondtam neki, hogy nagyon szépen köszönöm a képes… “lapot“. Fejezte be ő a mondatomat. Annyira meglepődtem és nagyon kedvesnek tetszik lenni, hogy be tetszett dobni egy lapot a… “születésnapom alkalmából”. Fejezte be megint a mondatomat. Te jó ég, ő annyira izgatott és büszke magára, hogy megjegyezte, hogy írt, hogy felköszöntött, hogy még a mondataimat is befejezi! Hogy a fészkes fenébe mondom meg neki, hogy dátumot vétett?? Szerencsére nem nekem kellett szóba hoznom a dolgot.
“Nagyon szívesen! Még csütörtök késő este dobtam be, hogy időben legyek! Ugye jól emlékeztem?” – kérdezte, egy hatalmas, dirksnés mosollyal. Háááááááááááát, őőőőő, szóval, háááááááát… nem. “NEM???” Nem teljesen. De majdnem! Csak 10 napot tetszett tévedni, de nem baj, így legalább hosszabb ideig élvezhetem a szülinaposságot! (Közben meg magamban: te hallod, amit mondasz?? Nem baj? Egy egész napon keresztül stresszeltél a dolog miatt! És komolyan: “ÉLVEZHETEM”? Harminc leszel, nem 18!)
“Oh, akkor kijavítom a naptáramban…”
A továbbiakban elmondtam neki, mik a terveim az ünneplést illetően, hogy természetesen őt is szeretettel várom TIZENkilencedikén, SZOMBATON (nehogy beállítson szerda esta, miközben rongyos melegítőben, zsíros hajjal verem a laptopot) és hogy lenne még valami.
És akkor előhozakodtam a lombvágós kérdéssel, amire természetesen lelkesen és önzetlenül a kezembe nyomta az említett szerszámot (és még 25 másikat is, mert ez meg a rések között szedi ki a gazt, ezzel a pázsitot tudod lenyírni, ezzel pedig szépen fel lehet lazítani a virágoskert földjét).
Tehát jól értelmeztem a kódolt üzenetet… Végül csak megoldódott a dolog, Dirksné javította az adminisztrációt, meghívtam a szülinapi bulimra és még az előkertünket is puccba vágtuk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: