…amikor rájössz, hogy baromságot mondtál, vagy véletlenül rányitottál valakire a fürdőszobában, vagy rossz embernek küldtél el egy e-mailt (lehetőség szerint annak, akiről némi rosszindulattal pletykáltál is benne), vagy, hogy vécéről jövet betűrted a szoknyádat is a bugyidba (ez valós eseményeken alapuló megállapítás, mentségemre legyen mondva, hogy kábé 8 éves voltam, de az élmény a mai napig elevenen él bennem), vagy egy nőgyógyászati vizsgálatkor a várt középkorú, pocakos, enyhén kopaszodó doki helyett egy korodbeli, igen jóvágású, fiatal férfi libben be a rendelőbe, nyújt kezet és közli, ma ő helyettesíti idősebb kollégáját. Egyszóval, amikor legszívesebben eltűntetnéd magad a föld felszínéről.

Mind vagyunk ezzel így néha. Ki gyakrabban, ki kevésbé gyakran. Én utoljára például tegnap…

A dolog akkor kezdődött, amikor néhány hete sminkeltem reggel. Ebben persze nincsen semmi fura. Az ember sminkel reggel, nincsen ebben semmi ciki a világon, igaz?
Viszont közben nem csípődik be a háta, a szerencsésebbeknek legalább is. Nekem igen. Napokig úgy csoszogtam, mintha a valós koromnál minimum háromszor lennék idősebb, a helyváltoztatás borzalmasan nehezen ment, egy-egy  tüsszentesről meg jobb, ha nem is beszélünk… Önmagában még ez sem ad okot arra, hogy legszívesebben elbujdokoljunk.
Szülői és baráti unszolásra bejelentkeztem egy csontkovácshoz. Luci barátnőm (emlékszünk még? Aki hobbiból mólókon lóg) ajánotta az övét, Shaunt. Aki – szerinte – bitangjó pasi, már-már olyannyira, hogy az zavarbaejtő. Én valahogy mindig úgy voltam vele, hogy a bitangjó pasiknak is élniük kell valamiből, és különben is párkapcsolatban élek, felőlem lehet a csontkovács maga Ryan Gosling is (ááááú!), neki ez a dolga, nem fogok én ezen kattogni, elmegyek, meggyúr, kiropogtat, mindenkinek jobb lesz ez így.

El is mentem. Időben érkeztem, leültem a rendelő várójában – várakozni ugye. És csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó lesz nekem frissen, kiropogtatva.
Mígnem elsuhant az üvegfal mögött egy kb. 2 méteres, szakállas (a gyengém, nem tehetek róla), sudár bitangjó pasi. Egyből felismertem, mert Luci már mutatott róla képet – tudom, ez viszonylag túllő a célon, de, amikor először beszélt róla, olyannyira sokkban volt, hogy mi is tudni akartuk, ki fia-borja is ez a Shaun. Akkor amúgy megállapítottam, hogy annyira nem nagy szám. Csak sajnos ő azon emberek egyike, aki – mit szépítsük a dolgot – a valóságban sokkal bitangabb pasi, mint képen (félreértés ne essék, a múlt hét óta semmilyen változás nem állt be a családi állapotomban, Pasi még mindig életem szerelme, de vannak azért olyan bitangsági faktorral rendelkező jópasik, akiktől a legboldogabb párkapcsolatban élő nők szíve is legálisan hagy ki egyet-kettőt). Nekem eddig ilyenhez csak a filmvásznon volt szerencsém… Ő viszont egy olyan típusú pasi, akinek egy bókjától minden nő minimum Miss Univerese-nek érzi magát.

Gyorsan előkotortam a táskámból egy kis szájfényt, zsebtüköt, menetirányba állítottam a sérómat, diszkréten ellenőriztem, elég friss-e a leheletem és vártam tovább.

Az ajtó kinyílt, Shaun bedugta a fejét és szólított: “Suzanna!”. Míg máskor ingerülten javítom ki a tévedéseket (mert én helyes magyarsággal is hivatalosan csak Zsuzsa vagyok és nem Zsuzsanna), most, mint akit puskából lőttek ki a játszósarokban vígan tüsténkedő gyerekeken átgázolva, várandós anyukákat mintegy félretaszítva pattantam fel és  szememet lesütve rebegtem el, én lennék az és részemről a szerencse.

A rendelőbe érve leültetett. Én zavaromban majdnem melléültem, szerencsére egy szempillantás alatt korrigáltam a bakit. Kikérdezett, mi a panaszom, mióta, egyébként hátfájós vagyok-e, esetleg szokott-e fájni a fejem. Naná, hogy szokott. Ez mondjuk tényleg így van. Miután mindenről jó alaposan kikérdezett, megkért, hogy vetkőzzek le, csak a fehérnemű (!!!) maradjon (ezt gondolom azért tette hozzá ilyen nyomatékosan, mert nem lepne meg, ha lett már volna olyan páciense, aki a vetkőzésre való felszólítást szó szerint értelmezte…).

Én lazaságot színlelve elkezdtem vetkőzni, mintha minden nap ezt csinálnám: zavarbaejtően jóképű (és nem mellesleg vadidegen) pasik előtt dobálom le a cuccaimat magamról – fehérneműig (és a kongó üresség meg “tejóég” mellett csak egy kérdés járt a fejemben: “most akkor a zokni az fehérnemű??”). Shaun közben mindenféle kérdésekkel bombázott, gondolom, hogy oldja a feszültséget: hol dolgozom, mit csinálok, mi a legismertebb gyógyszerünk. Amellett, hogy maximum tőmondatokban mertem válaszolni, gondoltam magamban, király: van egy közös témánk, a gyógyszeripar. El is dicsekedtem neki, hogy mi gyártjuk az egyik legismertebb reuma gyógyszert. Nyilván nem ismerte, így picit elakadt a beszélgetés.

Végül előmerészkedtem a paraván mögül. Bevallom férfiasan, a “minden bitangjó pasinak élnie kell valamiből” elméletem egy pillanat alatt távozott a fejemből a méltóságommal együtt.

Amennyiben egy pillanatra is megfordult a fejemben, hogy ennél cikibb már nem lehet, rájöttem, lehet ezt még tetézni, Shaun ugynis megkért, hogy forduljak meg (nyilván, hogy leellenőrizze, nincs-e gerincferdülésem). Majd mondta, hogy akkor csinálnom kellene egy-két egyszerű formagyakorlatot. Hogy rögtön a közepébe vágjunk, megkért, hogy érintsem meg a lábujjamat (az ujjammal). Nyújott lábbal. Egy szál “fehérneműben”. Miközben ő úgy néz ki, mint egy filmsztár. Gyorsan kirohantam sikítva a világból teljesítettem a kérést, majd reméltem, ezzel túl is vagyunk a nehezén. Nos, tévedtem. Mert ezek után még forognom kellett, nyújtott karral, előre is, hátra is, és, mint hab a tortán, végezhettem még egy-két kitörést és guggolást. Értitek? Bugyiban…

Aztán megvizsgált. Tetőtől talpig, minden ízületemet, vállat, könyököt, térdet, bokát. (Ekkor képzeletben azért megveregettem a saját vállamat, hogy nem sumákoltam el a szőrtelenítést.)

Ezek után már a légyott könnyebb része következett: amikor leültetett a masszázsasztalra, hogy elmagyarázza, mi a baj velem. Az anatómiába most nem mennék bele, őszintén szólva nem is tudnék, mivel a diagnózis felére nem emlékszem, mert azzal voltam elfoglalva, hogy minél feszesebb hassal diszkrétebben üljek (még mindig “fehérneműben”). Végül jött az, amiért mentem tulajdonképpen, a ropogtatás. Oldalra fektettett, majd amikor azt mondta, hogy lazítsak, rámfeküdt és roppantott egyet jobbról, egyet balról és kész is voltunk. Most mondanám én, hogy tök jól kiropogtatott, mert tényleg, bár tény, hogy a hatás valamivel katarktikusabb lehetett volna, ha nem végig a hasamat próbálom behúzni (mert egy nő a csontkovácsnál is nő!).

Én magamban csak azon tépelődtem, hogy lehetne-e az egész még cikibb, amikor is kiderült, hogy lehet. A kezelés végeztével ugyanis azt mondta, a jó eredmény érdekében kellene egy-két gyakorlatot is végeznem itthon. Majd fogta magát és a maga 2 méterével feltérdelt a másfél méter hosszú masszázsasztalra és elkezdett cicahátazni. (A klasszikus homorítás-domborítás mozdulatsort szemléltetve.) Én ott álltam egy szál neglizsében és próbáltam addig harapni a számat, amíg fáj, mert nem akartam neurotikus vihogásban kitörni. Mert hát képzeljünk el egy bitangjó pasit, amint éppen homorít-domborít egy akkora masszázsasztalon, amire még négykézláb sem tudja felhajtogatni magát. A jókedvem egészen addig ki is tartott, amíg ő le nem keveredett az asztalról és azt nem mondta, “most te!”. MIVAN??? Nem volt elég a bugyiban dzsiggelés, a lábujjérintés, a kitörések, guggolások, még cicahátaljak is neki egy darab fehérneműszettben??? Próbáltam kibújni a megtisztelő feladat alól és mondtam, hogy az ő demonstrációja is igen szemléletes volt, de sajnos nem engedett.  Így a maradék méltóságomon futva még felkapaszkodtam az asztalra és sikeresen bebizonyítottam, hogy nagyon figyeltem.

Végül elmondta, hogy ha megfájdul a fejem a kezelést követően, az csak jó jel, ha így van, mindenképpen jelezzem a következő alkalommal, mert akkor tudja, hogy jó pontot kezelt. Mert lesz következő alkalom. Pénteken. Már alig várom.

Miután végeztünk és én totális pánikban hagytam el az objektumot (szerencsére felöltöztem előtte), bevágtam magam a kocsiba (gondoltam, az majdnem egyenértékű az elbujdoklással) és sikítva hívtam fel Lucit, hogy számonkérjem, mégis mit tett ő velem. Ő meg csak röhögött és biztosított arról, hogy meg fogom szokni. Sőt, elég gyakorlás után még a szemébe is merek majd nézni.

Egy biztos. A fejem tényleg fájt a kezelés után. Mondjuk nem is csoda, mert eset után még egy fél órán keresztül vertem a homlokomat a  kormányba egy csendes mellékutcában leparkolt autóban és kiabátam, hogy “ezt nem hiszem el!“…?

 

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és szeretnél elsőkézből értesülni a Fapiac legújabb bejegyzéseiről, csatlakozz a blog Facebook oldalához is! 

 

képek innen és innen.