Pénteken ismét a csontkovácsnál jártam! Kijelenthetjük, hogy kapcsolatom Shaunnal átlépett egy újabb dimenzióba. A katasztrofálisba. Mélyrepüléssel.

A dolog ott kezdődött ugye, hogy hétfőn, még sokkos állapotban belementem egy újabb kezelésbe (jó, mondjuk nem nagyon kellett győzködni).

Meg is beszéltük a péntek 3 órát, mint ideális alkalmat egy hosszú és stresszes hét lezárásaként. Minden nap röhögtem még néhány órát, amikor bevillant az ő alig 2 méteres, sudár testalkata, amint a masszázsasztalon cicahátazik. És napi több órát szántam a masszív  önsajnálatra is, amikor bevillant az én képem, kívülről, amint hát, hiányos öltözékben, behúzott hassal próbálom bebizonyítani, hogy ha úgy tűnik is, hogy totális mamlasz vagyok, a hátamat helyesen homorítani-domborítani még én is tudom.

Szóval péntek 3-ra volt időpontom, csakhogy Pasi (a galád) közölte, hogy neki kell az autó pénteken, mert ügyfélhez megy. Én tényleg megpróbáltam mindent: nem tudna-e a céges kocsival menni, nem tudná-e áttenni a találkozót (a cég egyébként legnagyobb ügyfelével) mondjuk jövő hétre, amikor én úgysem vagyok itthon, mert nekem IDŐPONTOM van, de nem tudta. Így pedig nem tudtam volna 3-ra elmenni a csontkovácshoz, a város másik felébe úgy, hogy munkából indulok. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy kiveszek egy fél nap szabit, de az azért mégis túlzás lenne… Így telefonáltam és elmondtam (könnyekkel küszködve), hogy mivel nincs más lehetőségem, le kell mondanom az időpontot. A főnök vette fel a telefont és adott egy másik időpontot, péntek este hatra. Én mondtam, hogy én a világért sem zavarnék bele Shaun magánéletébe, de ő erősködött, így nem tehettem mást, mint hogy elfogadjam a nagylelkű ajánlatot.

Odafele menet még gyakoroltam magamban a laza monológot, melyben mély hálámnak és tiszteletemnek adnék hangot, hogy saját szabadidejét nem sajnálva, hajlandó volt rám áldozni a drága péntek estéjét, amikor valószínűleg szívesebben lóg a kocsmában haverokkal, vagy butul otthon feltett lábbal a tévé előtt.

Odaértem és az ajtó zárva volt. Felhívtan gyorsan Lucit, aki tudta, hogy megyek és úgy vette fel a telefont, hogy “az ajtó?“. Hiába, na, öreg motoros ő már a csontkovácshoz járásban. Felhívta a figyelmemet az ajtó mellett elhelyezett hatalmas kaputelefonra, amit gyakorlatilag csak a vak nem lát (és persze én…).

Ráfeküdtem. Már a csengőre, nem a csontkovácsra! Egy hang kiszólt: “hallo?”, mire én “hallo, őh, Zsuzsi vagyok”, mire a válasz: “ki?”, “Zsuzsi, hatra van időpontom”, mire a hang: “áh, Suzy, gyere be!”. És az ajtó kinyílt. Nekem második nekifutásra sikerült is bemennem rajta. Én nem tudom, hogy miért, de mindig, amikor éppen lazaságot próbálok színlelni, minden ajtó felmondja szolgálatot!
Szóval beküzdöttem magam az igen bonyolult fotocellás ajtón, leültem a váróban. A rendelőben egyébként több háziorvos praktizál (már, amikor az ember ugye munkaidőben érkezik), a váró közös. Csend volt. Shaun rendelőjéből halk, zavart női viháncolás hallatszott ki (áhá, gondoltam magamban, szóval így hangzik az is, amikor én próbálok laza lenni!). Az időpont elhúzódott, így leemeltem és (elejétől végéig, részletesen) kitanulmányoztam az “Alexnek asztmája van” című, igen színvonalas oktató gyermekirodalmi remeket. Amikor ezzel végeztem és Viháncka még mindig a rendelőben terpeszkedett, leemeltem egy nagy köteg tetejéről az Elle főzős magazinját. Éppen belemerültem a quinoa receptekbe, amikor Viháncka, haját és ruháját idegesen igazgatva elhagyta a rendelőt és azt mondta (tudjuk ugye, lazaságot színlelve), “akkor a jövő héten”. Shaun, mint a múltkor,  ismét bedugta a fejét a váró ajtaján, én pedig tudtam, hogy ez az én időm, most kell előadni a laza monológomat, amit egész úton gyakoroltam. Felpattantam, mondtam, hogy hello, ránéztem és ennyi jött ki a számon: “bocsi!“. Ő nézett rám bután, hogy mégis mi ért. Közelebb jött, kezet nyújtott, mármint, hogy üdvözöljön. Kezet fogtam vele és azt mondtam: “Szia. Zsuzsi vagyok. Ja! Ezt már tudod (!!!!!!!)”. A nyomaték kedvéért még pördültem egyet a saját tengelyem körül. Most komolyan másodjára mutatkoztam be neki egy hét leforgása alatt??! Komolyan! Ez nekem a “laza“??!

Végül csak elkezdtem volna összeszedni az összes (nem létező) koordinációmat, és egy lazának szánt mozdulattal visszadobtam az Elle-t az összes női magazin elmúlt hat teljes évadából gondosan felépítt stóc tetejére, még el is találtam volna elsőre, mire az egy szempillantás alatt leborult, az összes magazin becsúszott a váróban elhelyezett kanapé alá. Míg ott meghitten szedegettük a magazinokat, csak sikerült kiküzdenem magamból, hogy sajnálom, hogy tovább kellett maradnia miattam, nehogy azt gondolja, hogy én ragaszkodtam ehhez az időponthoz. Mire az újságokat felszedtük, már végeztem is a mondókámmal, ami tervezettnél némileg hosszabra és főleg összefüggéstelenebbre sikerult. Ő pedig úgy reagált, hogy ne aggódjak, a FELESÉGE nagyon megértő, biztos nem fog rá haragudni.

Oké, szóval csak annyira tűnök reménytelen esetnek, hogy elő kelljen hozakodni a feleséges aduásszal.  Pedig becsszó nem akarok én tőle a világon semmit, van nekem Pasi, akit imádok, de előtte valamiért egyetlen puszta mozdulatom egy szempillantás alatt katasztrófába torkollik – szerencsére nem csak nekem! Erre gyorsan tiszta vizet öntöttem a pohárba és mondtam, hogy a barátomnak (hezitáltam a férjem, vagy vőlegényem megnevezések között is, de én ugye nem vagyok hazudós) kellett az autó, ezért nem tudtam korábban jönni. Mondta, hogy TÉNYLEG nem baj csak nem fognám-e végre be a számat.

Majd kért, hogy vetkőzzek megint. Én meg vetkőzzem. Már sokkal rutinosabban, mint elsőre. Már nem kerülgetett az ájulás sem. Gyorsan le is kaptam a ruháimat, már éppen ki akartam lépni a porondra, amikor megszólalt a kaputelefon. Mondta, hogy azt még gyorsan felveszi. Mire én mosolyogva, enyhén vörös fejjel visszaléptem az ő monitora biztonságos takarásába. “Hallo?”…. “Ki?” “Áh, gyere be!”. Félelmetesen hasonlított a dolog a mi párbeszédünkhöz… Nem lepne meg, ha valami hozzám hasonló amatőr csengetett volna. A csontkovács elmondta, hogy egy paciens, nem kezelésre jött, csak tanácsadásra. AHAM! Tanácsadásra. Naná!

Gyorsan átgyúrt, próbálta némi kérdéssel oldani a feszültséget, úgy mint “és, vannak terveid a hétvégére?”. Amire én annyit mertam válaszolni, hogy áh, semmi extra. Mert hát végül is tényleg, hót unalmas a hétvégém: este a csajok jönnek át hozzánk (Pasi nincs itthon), hogy a kertben ücsörögve Aperol spritzet igyunk, beszélgessünk, mexikói kaját fendeljünk és Judit zselés körömlakkot aplikáljon fel nekem. Semmi extra. Szombaton is csak egy szerencsétlen ékszerkészítő workshopra megyek, vasárnap pedig már a kollégáimmal ülök egy wellness hotelben, mert megint céges tanfolyamom lesz…. Végül is tényleg, minden hétvégén ezt csinálom, említésre sem méltó…
Illendőségből visszakérdeztem, hogy neki vannak-e tervei, mondta, hogy igen, egy barátja megy át vacsorára. Ennyi, más tulajdinképpen nincs is. Gondoltam, ja, az én hétvégém ehhez képest tényleg dögunalom!

Végeztünk. Felöltöztem, beírtuk május 5-öt következő időpontnak. Kikísért a váróig, ahol a “tanácsadásra” érkező HÖLGY páciens már izgatottan igazgatta a haját és komplett sminkét, majd lazaságot színlelve odaköszönt Shaunnak, hogy hello.

Én meg azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen sajnálom a srácot, mert a saját szépségének lett az áldozata csak ilyen zavart hölgypáciensek jutnak neki. Hát hol van a kihívás, hol egy durva gerincsérv, vagy kificamodott ízület?

Szegény azért tanult hosszú éveken át dögnehéz anatómiát, hogy végül viháncoló háziasszonyok panaszait kezelgesse? Mert arra tényleg kíváncsi lennék, hogy hány férfi, esetleg élsportoló páciense lehet…

 

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és szeretnél elsőkézből értesülni a Fapiac legújabb bejegyzéseiről, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!