Harminc lettem. Se gyerekem nincsen, se férjnél nem vagyok. Ráadásul az elmúlt kb 29 és háromnegyed évben arról álmodoztam, hogy egy fergeteges bulival fogom megünnepelni a három x-et, hogy igazán felejthetetlen legyen.

Ehhez képest már a születésnapom előestéjét mély depresszióban és intenzív önsajnáltban tölthettem, mert éppen akkorra tervezték be a céges tréning második hetét. Hurrá. Nem csak, hogy 30 vagyok, se férjem, se gyerekem, még attól a kis örömtől is megfosztanak, hogy ezt az igen kerek évfordulót otthoni környezetben, szerető családi körben vagy egy igazán fergeteges buliban tölthessem.

Végül persze nem dőlt össze a világ, a szülinapomon többször is ért kellemes meglepetés, több körben köszöntöttek fel barátok, kolégák és természetesen Judit, Luci és Pasi, akik meglepiből eljöttek a szállodába, lufikkal, tortával, pezsgővel felszerelkezve, hogy mentsék, ami menthető. Mint kiderült, még a munkatársaim is be voltak avatva a dologba.

Teljesen el voltam érzékenyülve. A születésnapom estéjén még azt is meg mertem kockáztatni, hogy ez volt életem legszebb, legemélekezetesebb, legjobb születésnapja. Ha akkor tudtam volna, hogy a meglepetésáradatnak nincs még vége!

A tréningről hazatértem, egyben, szerencsésen, ezúttal nem Porschéval, mert Informatikus Kolléga kijelentette, hogy ő ugyan nem égeti magát a lufikkal, amiket semmi esetre sem szerettem volna a szállodára hagyni. Én persze gondoltam magamban, hogy nem tudom, néhány lufi a cikibb, vagy az ő gépjárműve, de végül úgy döntöttem, nem fogok a lelkébe tiporni. Ha nem, hát nem. Hazajöttem mással.

Péntek este már igen elkezdett foglalkoztatni, hogy mit is kapok én a születésnapomra, hiszen mégis 30 lettem és, ugyan többszörösen felköszöntöttek már, elfújhattam összesen kábé 90 gyertyát (amiből harmincat egy szállodai tűzjelző alatt. Nem szerencsés, hacsak nem az a cél, hogy egy 16 főből álló csapat minden tagját némi testmozgásra ösztönözzük, mely a 30 gyertya elfújásából generálódott füst, mappák, füzetek és tankönyvek intenzív legyezésével való eloszlatásában merül ki…), na de, azért mégis, ajándékot még nem kaptam. Szóval észervételeztem ezt Pasinál, aki azt mondta (mint mindig, amikor nincs még ajándék, vagy még ki sem találta, hogy mit kapok), hogy legyek csak türelemmel. Majd mondta, hogy menjünk el vacsorázni, amit nem is bántam, mert az itthoni állapotokban (egy hetes távollétem után) sem kedvem nem volt főzni, sem nem tudtam volna mit, mert csak némi virsli volt itthon meg három szelet itt-ott alig penészes kenyér.

Szóval elmentünk vacsizni, jó volt, jól éreztük magunkat, Pasi többször mondott tósztot a mi elkövetkező közös életünkre, aminek igazából nem nagyon tulajdonítottam túl sok jelentőséget, gondoltam az a desszertbor ártott meg neki, ami az ő elmondása szerint majdnem olyan édes, mint a Tokaji (vagy Tokáj, ahogy ő mondja).

Hazaértünk és vártam a szórást. Mármint az ajándékokét. Erre Pasi a legnagyobb lelki nyugalomban leült a kanapéra és bekapcsolta a tévét. Mondtam neki, hogy igazán köszönöm, hogy hajlandó volt 2 órát szakítani rám az egyébként borzasztóan sűrű péntek estéjéből. Már be is fordultam a sarokba és a durcát is bevágtam VOLNA, ha nem indítja el az alábbi filmet.

Ha valakinek nem esett volna le: Pasi így kérte meg a kezem! Ezúttal nem kamuból…

De ne szaladjunk ennyire előre! Elmondom hogyan is történt a dolog.

A születésnapom előtti pénteken kijelentette, hogy neki kell az autó, mert ügyfélhez megy. Igen, ez az a péntek, amikor én azon pörgettem magam, hogy hogyan is jutok el a csontkovácshoz, illetve azon, hogy hogyan nevezzem meg Pasit, miután végérvényesen barmot csináltam magamból az első percben.

Pasinak tehát “Rotterdamban kellett dolgoznia”  és ha már ott van, este át is ruccan Hágába bulizni egyet az egyik ottani haverjával.

Ő akkor kora reggel, amikor engem kitett a munkahelyemnél, valójában Eindhoven felé vette az irányt, hogy a 8:40-es géppel elrepüljön Budapestre, onnan bérelt autóval tovább csordogáljon Csongrád megyébe, a szüleimhez, hogy őket ott meglepve, ékes magyarsággal megkérje apukámtól a kezemet. A blog Facebook oldalán feltett kérdésemre, miszerint kitalálják-e az olvasók, hogyan is csinálta a dolgot, egy helyes válasz érkezett egyébként (ennek jutalma egy életnagyságú esküvői fotó lesz Pasiról és rólam, vászonra nyomtatva.)

Szóval zökkenőmentesen kiért a repülőtérre, repülőút is megvolt gond nélkül, Budapesten felvette a bérelt kocsit és alig másfél órával később már a szüleim háza előtt dzsiggelt báli kimenőben, egy csokor virággal. Becsengetett, semmi. A szüleim természetesen nem voltak otthon. Soha nincsenek, nem tudom, miből gondolta, hogy ez akkor másképp lesz. Gyorsan keresett némi rejtekhelyet, hogy ha a szüleim véletlenül mégis hazaérnének, nehogy meglássák. Megszerezte tesóm telefonszámát, hogy rajta keresztül megtudja, hol vannak a szüleim. Tesómnak persze egyből leesett, hogy miért is van ő váratlanul a szüleim házánál, úgyhogy gyorsan mondta neki, hogy szerinte anyukám éppen Budapesten van (persze nem volt), de ebben is hasonlítunk egymásra, ha kínálkozik az alkalom, egyikünk sem riad vissza egy kis tréfától. Miután Pasi gyorsan kihordott lábon egy szívinfarktust, elmondta tesómnak látogatása célját, aki nagyjából annyival nyugtázta a dolgot, hogy “na végre!”, majd megnyugtatta, hogy előkeríti a szüleinket.

Alig kellett két órát várnia, amikor eldöntötte, hogy elindul megkeresni őket. Mielőtt elindult volna, letette a ház elé azt a csokor virágot, amit anyukámnak vett. Aztán egyszer csak meglátta anyukám autóját. Akkor pedig úgy döntött, titokban fogja követni hazáig. Így is tett, kivárt még egy kicsit. Anyukám a csokor virággal kavirnyált a lakásban éppen, nem értette, ki tehette azt le, amikor Pasi becsengetett. Anya ajtót nyitott, innentől filmszakadás – mármint szó szerint, mert Pasi azt a karját is kitárta, amiban a kamerát tartotta, hogy megölelje anyukámat… Aki először bepánikolt, hogy mit keres ott Pasi váratlanul, nélkülem. Majd, amikor kiderült, hogy minden rendben velem, elkezdett kiabálni, hogy Laciiiiiiiiiiii (ő lenne apukám).  Betessékelték, ő akkor már alig látott az idegtől. A biztonság kedvéért maga elé tette a telefonját, amibe a fontos mondat volt feljegyezve és, amit egész úton gyakorolt, majd ennyi jött ki: “Szeretném kerni lányotok kezet”.  (Azt borzasztóan sajnálom, hogy erről a részről nem készült felvétel…)

Mivel éppen ezt a momentumot nem dokumentálta, csak nem hivatalos forrásokra (Pasi) tudok támaszkodni, melyek szerint anyukám első reakciója is az volt, hogy “na, végre!”. Anyukám szerint ez nem így történt. Én azt mondom, el tudom képzelni, hogy mégis (tök érthető is amúgy).

Mivel a szoros programba a 2-3 órás holtidő nem volt belekalkulálva, a lánykérést követően jelezte, hogy akkor ő indul is vissza Budapestre. Szerencsére egy kis hurkával (ez az egyik kedvenc kajája, ha tanácstalanul állok a konyhában és kérdezem, mit főzzek, 10-ből 9 alkalommal a hurkára szavaz) meg tudták győzni, hogy maradjon még. Szóval gyors vacsi, amely közben én remek érzékkel tárcsáztam fel a szülői házat és anyukám, aki saját elmondása szerint egyébként nem tud hazudni, a lehető leglazábban cseverészett el velem az időjárásról és érdeklődött hogylétem felől, miközben Pasi gyakorlatilag mellette ült és egyfolytában integett neki, hogy el ne szólja magát.

Itt jegyezném meg, hogy akkor gyakorlatilag már nevezhettem volna vőlegényemnek a csontkovácsnál, mert miközben én egy szál fehérneműben flangíroztam a rendelőjében, Pasi már kétpofára tömte a hurkát, miután a szüleim rég áldásukat adták a frigyre…

Vacsi után elindult ismét Budapest felé, ahol foglalt magának egy szobát, mert másnap reggel már hatkor indult vissza Eindhovenbe, hogy onnan egyenesen Hágába autózhasson és úgy csinálhasson, mintha ott aludt volna. Mert én másnap délután Hágába mentem egy ékszerkészítő workshopra, amit az a barátnőm tartott, akinek a barátjával Pasi, a hivatalos sztori szerint, bulizott Hágában.

Ez így mind nagyon szépen ki volt találva, visszaért épségben Budapestre, elfoglalta a szobát, aludt is egy jót, felébredt időben, sőt, hajnali ötkor még megreggelizte a hurka maradékát, amit anyukám csomagolt neki, kikocogott a reptérre, becsekkolt, felült a repülőre és már majdnem célba ért, amikor nem szállt le a repülő. Hanem körözött a reptér felett. Úgy egy órát. Majd közölték, hogy a köd miatt nem tudna leszállni Eindhovenben, tovább repülnek Németország felé. Ott szálltak le végül. Megint két órát várakozott, ezúttal reptéri buszokra, melyek alig két óra alatt szállították át az átirányított utasokat Hollandiába. Ekkor már kábé délután 2 óra volt. Én egyre mentem a workshopra, szerencsére nem a barátnőmék lakására (ahol úgy tudtam, Pasi tartózkodik), hanem a műtermébe, így a probléma ezen része legalább megoldódott mindenki számára.

Én pedig tudtam, hogy valami készül. A barátnőm rosszul hazudik és a workshop alatt legalább 5-ször vonult el susmusolni, amikor hívta a pasija. Áhá! Gondoltam, itt meglepi lesz. És volt is, a harmincadik születésnapom első tortája. És én ennyivel nyugtáztam a dolgot. Mindenki megnyugodott.

Ettől fogva gyakorlatilag csak egy hétig kellett titokban tartania a dolgot mindenkinek. Senki nem árulta el magát, még apukám sem, aki velem nagyjából azonos fordulatszámon ontja magából a szót.

Arról, hogy valójában mekkora meglepi készült, fogalmam sem volt. Még akkor sem feltétlenül, amikor elkezdődött a film. Amikor kiderült, hogy Pasi Magyarországra ment, már sejtettem, hogy mi készül. A filmen látható mintegy egy perces fekete szünetben varázsolta elő a gyűrűt, amit a kályhába (!!!) rejtett. Igen, a lánykérés több síkon fuccsolhatott volna be, például, ha én azzal várom haza péntek este, hogy “úgy fáztam, begyújtottam a kályhába, romantikus, ugye?”. Vagy például, hogy az út dokumentálásához gyakorlatilag egész úton fél kézzel vezetett, másikkal kamerázott… Vagy, hogy rá találok jönni, hogy tökre nem Hágában volt akkor éjjel és azt hiszem, valaki mással töltötte az éjszakát. Ez szerencsére nem így történt.

Ja, hogy mi volt a válaszom? Pasi igen erős tréfája után, amikor kamuból kérte meg a kezem egy karácsonykor megfogadtam, hogy ha bármikor is élesben lesz lánykérés, én tuti, hogy higgadtan megköszönöm az ajánlatot és kamuból nemet mondok.

Nos, végül bőgve térdeltem le elé én is, hogy meg tudjam ölelni, mert ha valaki ennyit bevállal csak egy lánykérés kedvéért, na az tényleg nagyon kell, hogy szeressen engem, így igazán megérdemel egy őszinte reakciót (mitöbb, még azt is elnézem neki, hogy a filmben, az általa kiválogatott képek 90 %-án ő néz ki jól, én nem…).

Meg hát, annyira meg voltam hatva, hogy eszembe sem jutott a magamnak tett ígéretem. Talán majd az esküvőn…

Ha tetszett a történet és érdekelnek további részletek, a Fapiac blog Facebook oldalához csatlakozva minden eseményről képben maradhatsz. 🙂