Évek óta van egy gyakran, más-más formában visszatérő rémálmom.
Éppen férjhez megyek és már rég jelenésem lenne az oltár előtt, amikor rájövök, valami nem stimmel a ruhámmal. Pl. egy olyat próbálok felküzdeni magamra, ami nem tetszik. Vagy tetszett, amikor kiválasztottam, aztán kiderül, hogy mégis gáz az egész. Volt pl. egy alkalom, amikor magamra húztam a gyönyörű szoknyát, a felső része pedig egy agyonmosott, kinyúlt, megszürkült trikó volt. Vagy éppen igyekeztem kiválasztani a legtökéletesebb darabot, már láttam, amint közelít vele az eladó, amikor hirtelen légitámadás (!) éri Szentest, a próbafülke egyszeriben kinyílik és egy hatalmas csatamező (konkrétan háborús övezet) látványa tárulkozik elém. Aztán vannak a kevésbé sokkoló álmok, melyek végén, épp indulás előtt derül ki, hogy nincs idő sminkre, vagy frizurára, esetleg megfeledkeztem a cipőről és a 20 éves elsőáldozó cipőmet vagyok kénytelen felvenni.

Ezek az álmok általában stresszes időszakban jelentkeztek mindig, pedig őszintén mondom, nem pörgettem magam ennyi ideje ilyen komolyan az esküvő témán. Én ezekben az álmokban az esküvővel kapcsolatos parát pusztán szimbolikusnak ítélem.

Most viszont – annak ellenére, hogy megfogadtam, amennyiben valaha tényleg lesz esküvő, én ezt az ámokfutást kerülni fogom – gyakorlatilag ebben a rémálomban élek. Áprilisban ugyanis eljegyzés volt, szeptemberben esküvő lesz. Mert minek várni még egy évet?

Most már tudom minek: ennyi idővel esemény előtt képtelenség Bob Marley tempójában intézni a dolgokat. Mert ha nem siet az ember, az orra elől rángatják el a legjobb helyszíneket, zenészeket, fotósokat, stb. Itt kérem pörgés van. Meg puncsolás. Nekem kell puncsolnom fotósoknak és zenekaroknak, hogy még én fizessem ki nekik a teljes éves jövedelmem minimum 10, de inkább 15%-át, ha azt akarom, hogy ne a maradékból kelljen válogatnom, mert már csak őket dobja ki a gép.

Rögtön lánykérés után mentünk haza “szabira”, ami egy hatalmas puncsparádévá nőtte ki magát, egyfolytában telefonálgattam, emaileztem és ha nem sikerült volna néha megbeszélni találkozókat barátokkal, valószínűleg be is golyóztunk volna. 5 nap alatt intéztünk el gyakorlatilag mindent, mert otthon lesz az esküvő és a lagzi. Lett helyszín, zene, fotós, dekoros, minden. Még jegyesoktatáson is voltunk a templomban! Pasival, aki egyházi szinten nem beszéli a magyart, bár most megtanult két igen fontos szót, azt, hogy felbonthatatlan és azt, hogy megbocsát.

Mostanra eljutottunk odáig, hogy már tényleg csak a ruha hiányzik…

Csak??!

Egy munkatársam azt mondta, igazán nagyot a temetkezési és az esküvő bizniszben lehet kaszálni, mert ott vannak az emberek kellőképpen sokkos/ módosult tudatállapotban ahhoz, hogy jól lehúzzák őket anyagilag.

Én pedig elhatároztam, nem hagyom, hogy engem is bepalizzanak. Megszületett a fejemben a döntés, ennyit vagyok hajlandó rászánni egy ruhára és nem többet.
Miután pillanatok alatt összedobtuk az esküvő alapjait, elkezdtem visszafogottan ruhákat is nézegetni. Csak nézegetni. Aztán időpontokat is kértem.
Először egy szuperexklúzív szalonba, ahová a csajokkal mentem életem első ruhapróbájára. Miután kikérdezett az eladólány a lánykérés és esküvő minden részletéről, rátértünk az anyagiakra is.
Mi is az én költségvetésem. Majd elkezdtük próbálgatni az általam kigondolt árkategóriában szóba jöhető darabokat. Utáltam mindet, egytől egyig. Egy szempillantás alatt éreztem magam valamelyik ismerős rémálmom kellős közepén. Én, aki elhatároztam, nem fogok bepánikolni és nem fogok engedni az elhatározásomból, egy papírzacskóba lihegve kértem az eladót, ugorjunk feljebb egy kategóriával. És ott volt. A RUHA. Amit megálmodtam, amit rám találtak ki. Felvettem. Jó volt. Barátnőim titkon elmorzsoltak egy-egy könnycseppet és azt találgatták, hogy fog Pasi reagálni, amikor meglát a ruhában (többen is a könnyekre tippeltek, szerintem csak füttyent majd egyet és a nyomatékosság kedvéért, az egész násznép előtt ráhúz majd egy jó nagyot a fenekemre…).

A ruhát megtalálni egyébként nem nagy kunszt. Megfizetni, na az már komolyabb mutatvány. Mert lényegében minden megoldható! Egy közepes méretű afrikai ország éves költségvetéséből már lazán kigazdálkodható egy szolíd kis lagzi. És ha az ember hajlandó többet áldozni a dologra, gyakorlatilag minden belfér. Határ a csillagos ég. De mi van akkor, ha az ember inkább meggondolja, hogy megér-e ennyit az egész? Mi például inkább a házasság miatt házasodunk és nem a lagziért. Nem akarunk fehér galambokat eregetni, sem lufit. A limuzin sem tartozik az 1. számú preferenciáink körébe. Viszont, ha már házasságra adjuk a fejünket, szeretnénk megünnepelni azt. Úgy, ahogy nekünk tetszik, családi és baráti körben. Nem kell a rongyrázás, nem kell a csicsa. Nem kell külön rendelhető fotósarok, pedig állítólag attól még a 90 éves nagymama is viháncoló csitrivé válik. Nem kell a fészbúkra feltölthető fotósorozat, sem a hintó.
Ültünk Buda egyik legpuccosabb környékén a fotóssal, aki jobbnál jobb ötletekkel bombázott bennünket és miközben beszélt, én fejszámoltam szorgalmasan és minden egyes remek ötlet hallatán rándult egy nagyot az összes arcizmom egyszerre. Mert az egész egyrészt rohadtul felesleges, másrészt meg nem mer az ember rögtön nemet mondani, mert akkor azonnal azt az érzést keltik benne, hogy az egész lagzi úgy lesz szar, ahogy van, mert hát mi az a pár százezer forint egy rendes lagzi teljes költségvetéséhez képest…

És mihez kezd az a menyasszony, aki egy ízléses, nem túl habos, abszolút nem abroncsos ruháért képtelen lepengetni annyi pénzt, amennyibe az autója került?

Nos, az a menyasszony felhív egy outletet. Pusztán tájékozódás céljából.
A kontraszt akkora az első szalonhoz képest, hogy azt szinte szavakba sem lehet foglalni! De nem káros, sőt! Mert míg az ember bárkivel (bárki mással) telefonál, az eladók hülyére ajnározzák, csak azért, hogy bedőljön. A pénz meg kifelé. Az ablakon. Amikor ezt a lágy, francia nevű outletet hívtam, egy kibagózott hangú nő ordította le a hajat a fejemről, hogy mégis milyen alapon veszem én a bátorságot, hogy felhívjam, mikor ő csütörtökön szünnapos! Már majdnem sírva tettem le a telefont, amikor “megkönyörült” rajtam és feltett néhány kérdést. Illetve katonásan (csendőrpertuban) elkezdett vallatni.
Végül annyira zavarba jöttem, hogy kértem egy időpontot múlt szombatra. Nem mertem azt mondani neki, hogy hagyjuk az egészet a francba, inkább eladom a fél vesémet és megveszem azt a ruhát, amit próbáltam. Amikor pedig megismételte a dátumot, rájöttem, hogy én akkor a csajokkal fogok lazulni egy hétvégét, de inkább hallgattam és úgy döntöttem, majd utolsó pillanatban mondom le az egészet. Majd azt mondom, szalmonellás lettem, vagy ilyesmi.
Pénteken tudtam, már nem húzhatom sokáig a dolgot, mint a legbátrabb kamikaze, tárcsáztam a számát és úgy döntöttem, azt mondom, már találtam ruhát, így legalább nem fog többet kérdezni. Tévedtem! Hol? Milyen ruhát? Mennyiért? Mikor lesz kész?

Én nem tudom, mi ez a nő, a stílusa, a hangja, de nem lehet neki hazudni! A CIA egészen nyugodtan alkalmazhatná másodállásban élő hazugságdetektorként, mert az tuti, hogy ő a legmegrögzöttebb terroristából is ki tudna szedni bármit!

Végül megpróbáltam legjobb tudásom szerint ködösíteni neki, nem sok sikerrel. Mert neki megvannak az összeköttetései, 40 éve van a szakmában, ő meg tud szerezni bármit, még AZT a bizonyos ruhát is, a bolti ár töredékéért, hát miért mennék én bárki máshoz! Egy órán keresztül darálta nekem a garázsmarketinget. Csak adjam neg neki a ruha márkáját és a modell számát, ő olyan ajánlattal hív vissza, hogy fal adja a másikat. Megadtam. Most meg várom, hogy felhívjon és közben pánikban figyelem az idő múlását, élem meg a több éve visszatérő rémálmom minden elképzelhető variációját és csak az jár a fejemben, hogy egy kibagózott hangú esüvői ruha zugdíler áldozata lettem!

 

Ha tetszett a történet és érdekelnek további részletek, a Fapiac blog Facebook oldalához csatlakozva minden eseményről képben maradhatsz.