Si fueris Rōmae, Rōmānō vīvitō mōre, avagy “ha Rómában vagy, tégy úgy, mint a rómaiak”. A mondás ősrégi. Ha hihetek a wikipediának, a 4. századból való. Egyházi eredetű a sztori, most nem is megyek bele. A legfontosabb, hogy ez idővel a turisták aranyszabályává vált. A lényeg, hogy tiszteljük adott ország szokásait, vegyük fel velük a ritmust és legyünk nyitottak arra, amit ott találunk.
Ki ne emlékezne a 90-es évek elején (persze korábban is, csak arra én nem emlékszem) kis hazánkba látogató német családokra? Hetekre leköltöztek a Balatonra, ki házat bérelt, ki lakókocsival érkezett (utólag természetesen az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy szép számmal akadt köztük holland is, csak akkor én erre még nem voltam ráélesítve).
Engem leginkább a lakókocsis nép nyűgözött le, a sok szőke, szeplős, gyakran fogszabályzós német fiú és lány, akiken mindig műanyag szandál volt (a vízben is) és fürdeni is mindig egy fehér pólóban fürödtek, mert olyan fehér volt a szeplős bőrük, hogy egy pillanat alatt szénné égtek volna még a Balatonban is. (Itt jegyezném meg, hogy a fogszabályzótól és a pólóban való strandolástól eltekintve semmiben nem különböztem kinézetre egy német, vagy holland kislánytól, sokszor németül szóltak hozzám a büfében, vagy a lángosozóban, de ez tulajdonképpen mellékes is.)
És ott voltak a szüleik, a Hildák és Hans-Jürgenek, akik mindig fehér sportzoknival viselték a szandált, rikítós zöld, vagy rózsaszín zsinórral volt a nyakuk köré rögzítve a napszemüveg, bundesliga frizurájuk volt (minden gondosan dauerolva, amire akár a balatoni, német bundesliga frzurára szakosodott fodrászüzletekben is benevezhettek) , minimum egy vesetáska mindig volt náluk és MINDIG csonttá voltak égve, de MINDIG a napon ültek a kihajtogatható, igazán korrekt kempingszófájukon.
Ők voltak azok, akiket közös erővel megmosolyogtunk, mert a parti büfékben rendelt, kisbográcsban szervírozott babgulyás után még rendeltek egy nagy adag marhapörköltet galuskával, mert majd rájönnek, hogy azt képtelenség megenni, aztán persze hősiesen legyűrtek mindent. “Turisták”, néztünk egymásra sokatmondóan a család tagjaival. Mi, akiknek – alföldiek lévén – a létjogosultsága a Balatonon kb. pont annyira volt megalapozott, mint a Hildáké, vagy Hans-Jürgeneké. De mi legalább tudtuk, mi a módi, tudtuk, hogy a balatoni napsugarak elől érdemes menekülni, hogy a babgulyás után max. túróscsuszát, vagy palacsintát rendelünk és különben is. Mi tudtuk, mi a csízió.
Ezen elven vágtunk bele Pasival első olyan közös nyaralásunkba, amikor nem Magyarországra mentünk családot, vagy nem egyéb országba, családdal nyaralni.
Spanyolországban, Malagán vagyunk. Kettesben. Nem feltétlenül kizárólag egyéni indíttatásból, Orsi barátnőm esküvőjére vagyunk hivatalosak. A vőlegénye, Jorge malagai, mint Picasso és Antonio Banderas. Ez utóbbit ma tudtam meg.
Szóval úgy gondoltuk, megérdemlünk egy igazi nyaralást, ha már itt vagyunk, megengedünk magunknak egy kéthetes tartózkodást ezen a gyönyörű helyen.
Hát itt vagyunk és itt élvezzük jól megérdemelt nyári vakánciónkat, melyet tekinthetünk egyfajta előnászútnak is, mert a Pasi fennmaradó 0,88 szabadnapjával egy igazi, éles, (mármint esküvő utáni) nászútra már nincs sok esélyünk idén.
Jorge, aki maga, Orsival együtt csak később érkezett ide, mert ők most Londonban laknak, elküldött Pasinak egy igen részletes e-mailt, melyben hosszasan részletezi, mit kell megnéznünk, hová kell mennünk, mit együnk, mit igyunk, mivel menjünk. Mintha ő maga is itt lenne velünk, fogná a kezünket, adná a jobbnál jobb tippeket, egyszóval hozzájárulna ahhoz, hogy úgy járjunk-keljünk Malagán, mint az igazi helyiek, a lokálpatrióták, akik abszolút nem összetévesztendőek a simán lehúzható, semmihez nem értő, spanyolul nem beszélő turistákkal.
Azzal az egy különbséggel, hogy messziről ordít rólunk, hogy mi bizony turisták vagyunk. Rólam, akinek a tejfehér lábszára gyakorlatilag foszforeszkál a sötétben, pedig már több napot a strandon töltöttünk, de én tapasztalatból tudom, hogy mindenkinek az a legjobb, ha csak 50-es naptejjel, árnyékban “napozok”. És Pasiról, aki az első strandoláskor zebrára égette magát, azzal a kis különbséggel, hogy ő a fekete-fehér helyett vörös-fehér színekben díszeleg. És azért zebra, mert tényleg csíkosra égett, annak ellenére, hogy – az előző évekkel ellentétben – idén használta ugyan a naptejet, csak épp nem feltétlenül rendeltetés szerint.
Idén ugyanis hajtógázas naptejet vásároltam, csakis az ő kedvéért, hogy csak fújni kelljen és egy picit szétmaszatolni, mert Pasi – saját elmondása szerint – nem ér rá kenekedni. Csak azért, hogy végre úgy kezdjünk egy nyaralást, hogy ő nem ég le és ne kelljen neki egészen az utolsó napig a.) alternatív programról gondoskodni, mert nem tud napra menni/ strandolni, b.) árnyékból figyelni, ahogy én lubickolok a habokban, mert ő nem tud napra menni/ strandolni, mert lusta magát lekenni.
Az ötlet remek volt, Pasi használta a naptjet, csak épp nem kente szét, így a néhány fehér csíkot leszámítva hólyagosra égett. Megint.
Nem baj, gondoltuk, a nyaralás nem csak strandolásból áll, elmehetünk pl. várost nézni. Mindenképpen terveztük volna, hát legalább túlesünk rajta rögtön az első napokban.
Van Pasinak egy számomra rettenetesen bosszantó szokása: bárhová megyünk, ő mindenhol adott ország nyelvén karattyol, csapnivaló holland akcentussal, viszont teljes meggyőződéssel saját zsenialitásáról. Ez egy nagyon kedves gesztus tőle, ezt belátom, mert mennyivel kellemesebb érzés az a helyi erőknek, hogy anyanyelvükön szól hozzájuk valaki, főleg egy olyan helyen, ahol alig beszélnek angolul. Mert ő veszi a fáradságot. Idén még egy komplett szótárprogramot is letöltött a telefonjára, amit tényleg rendeltetésszerűen használ. Pl. útbaigazításkor, étteremben, buszon, vonaton, bárhol. Teljes összpontosítással gyakorol félrevonulva, hogy minél hitelesebben hangozzék a kérdés. Ez általában sikerül is, megértik mit szeretne! Mondjuk kár, hogy a kérdésére érkező választ általában már nem értjük. Amit értünk belőle, azt max. 1 fél darab kulcsszóból, esetleg gesztikulációból tippeljük meg.
Engem inkább az zavar, hogy becsípődik nála egy-egy szó és azt ismételgeti egyfolytában. Az idei szerencsés: “cinco de mañana”, vagyis holnap reggel 5-kor. Miért? Nem tudom. Ezzel kel, ezzel fekszik. Ezt ismételgeti reggeli közben, a parton, a lépcsőházban, az étteremben, a boltban. Mindenhol. Nem feltétlenül tudatosan szerintem, mindenesetre ki tud vele borítani.
Majd megjegyzi, hogy ő igazán remekül beszél spanyolul (németül, olaszul, franciául, britisinglisül, épp ahol vagyunk).
Most például azt is meg merte kockáztatni, hogy szerinte az ő AKTÍV spanyol szókincse megközelíti a (kapaszkodjatok meg!) 100 szót is akár. Meg kell hagyni, tényleg remekül elboldogulunk ennyi szóval, amit nem tudunk, azt meg lespanyolosítjuk kicsit az -os szócska hozzáadásával (pl. jegy helyett azt mondjuk, ticketos és megkapjuk, amit akarunk. Még jó, hogy nem akarjuk, hogy turistaként kezeljenek bennünket…).
A fenti turista aranyszabályt követve történt például az is, hogy második nap eldöntöttük, igazán spanyolosan fogunk vacsorázni. Este 10 után kitipegtünk a strandra, ahogy Jorge javasolta, hogy megkóstoljuk azt a halaételt, amit már többször magasztalt nekünk. Egész nap arról álmodoztunk, hogy mi majd jól belakunk chiringuitóból. Ezt nyilván nem saját kútfőből, hanem Jorge részletes útikalauzából gondoltuk ki magunknak.
Egész nap nem ettünk, jártunkban-keltünkben belefutottunk egy-egy strandétterembe, ami előtt, a homokos parton, kimondottan e célra használt kis halászhajókban süti a halásznak kinéző személyzet nyárson a finomabbnál finomabb halakat. Rettentő gusztán nézett ki mind, már tudni véltük, melyik étel a chiringuito, tényleg egész nap ezt mondogattuk egymásnak, hogy majd mi este jól bechiringuitózunk.
A parton eltöltött több órás kutatómunka után beültünk az összes közül a lehető leggagyibb helyre (mondjuk úgy, hogy a legrebbontabba, de mi nem holmi turisták vagyunk, mi értjük a dörgést) és megkaptuk az étlapot. Sehol nem volt rajta chiringuito. De láttuk a hajón, nyárson. Nem értettünk belőle semmit. Hol vannak az előételek, hol vannak a köretek? És hol a chiringuito???
“Una chiringuito por favor” hangzott Pasi szájából a rendelés. (Meg merem kockáztatni, hogy ebben az egy rővid mondatban is több nyelvtani hibát vétett, mint ahány szóból áll…)
A pincér értetlenül nézett vissza ránk, mint aki nem érti, hogy mit akarunk. De kérem, a chiringuitot itt mindenki ismeri! Nekifutottunk még egyszer: “azok a kis halak, chiringuito, még mi magyarázzuk?”
Mire rábökött egy ételre az étlapon: ezek a kishalak. De ezt nem chiringuitónak hívják! De ő garantálja, hogy ezek kishalak. Oké, üsse kavics, legyen az, itt vagyunk még két hétig, majd eszünk chiringuitot másutt. És köret? Mi van hozzá? Ezt a kérdést végképp nem értette. Mire Pasi: saláta, vagy sültkrumpli? Valami? Mivel a pincér nem beszélt angolul, mi meg ugye spanyolul nem (mármint szerintem, Pasi szerint igen), bedobtuk a spanyolosított angolunkat: “fritas?” – gondoltuk sültkrumpli, mire a válasz: “aaaaah, si si fritados!”. Pasi nyugodtan hátradőlt a székében, hogy “naugyemegmondtamhogybeszélekénspanyolul”, de bennem felébredt némi kétség, hogy ez a fritados nem az a fritados, amit mi szeretnénk…
Nem sokkal később érkezett is a pincér egy halom olajban (tehát nem nyárson!) sült icipici csalihallal, hogy akkor itt van, amit rendeltünk. ENNYI?? Ennyi.
Mellettünk a helyi (tehát nem turista) vendégek asztalai roskadoztak a jobbnál jobb grillezett halak, saláták és egyéb köretek súlya alatt, a pincérek toronymagasra halmozták a tányérokat a karjukon, úgy rohangáltak eszük nélkül, hogy győzzék kihordani a rengeteg finomabbnál finomabb fogást, mi meg ott ültünk egy kistányérnyi csalihallal meg egy-egy pohár sörrel és csak csorgattuk a nyálunkat.
Fizettünk, távoztunk és röhögtünk egy jót magunkon.
Másnap, amikor bejártuk a várost, az idegenvezetésből megtudtuk, hogy a chiringuito nem más, mint azon strandéttermek összefogó neve, ahol a homokban, egy kishajóban nyárson sütik a friss halat.
Akkor elővettük Jorge emailjét és tüzetesen elolvastuk az egészet megint. Akkor eszembe jutott, mit is érezhettek a Hildák és Hans-Jürgenek, amikor olyan rendelést adtak le, ami a mi szemünkben nem volt nyerő. Pedig lefogadom, hogy egy komplett haléttermet tutira nem rendeltek vacsorára.