Csütörtök, éjjel 1 óra van. Én még lent matatok, még bepakolok a mosogatógépbe (hogy miért egykor, arra most nem térek ki), ellátom a macskát, Pasi lefekvéshez készül. Egyszer csak leszól: “Baby, hozz egy poharat!”.
Hú, gondoltam, mi lesz, pezsgőt bontunk, hogy megünnepeljük, hogy különösebb incidensek nélkül túléltük a szabi utáni első hetet, hiszen a péntek az tulajdonképpen majdnem hétvége…
Visszaszólok tök szexisen, hogy “talpasat?”, mire a válasz, mindegy, “de gyorszan!” (Itt megfogadom, hogy igyekszem majd kevésbé ugráltatni magyarul, mert nem tetszik a hangnem…)
Gondoltam, nem lesz itt ünneplés, nyilván a megfázását igyekszik valami vitaminkoktéllal kezelni.
Amióta visszajöttünk a nyaralásból ugyanis és ő nagyon beteg (=náthás), csak azt hallgatom, nem gyötör-e a lelkiismeretem éjjel-nappal, amiért adtam neki egy darab puszit vasárnap, holott taknyos (!!) valójában szénanáthás voltam. Biztosítottam arról, hogy megnyugodhat, mert én remekül alszom éjszaka.
Felvittem a poharat és vártam, hogy házi patikájából előrántsa a tuti életmentő, immuntunningoló keverékét (a banán ízű, kisautó alakú rágós C vitamint meg a kimondottan nehéz sorsú, szénanáthától taknyos barátnők által puszilgatott férfiak igényeire alakított, az ABC minden vitaminját és ásványi anyagát tartalmazó multivitaminos bödönt, hogy mindkét termékből egy-egy szemet elfogyasztva konstatálhassa, hogy ő máris jobban érzi magát).
Nem így történt.
Amikor felmentem, éppen egy szál alsógatyában (bugyinadrágban) állt a csukott hálószobaajtó előtt, arcán rettenet, nyomokban pánik. “Mi van?”
Suttogva adott választ: egy bazinagy méh tartja rettegésben házunk békés lakóit (vagyis őt, mert engem személy szerint nehezen tart rettegésben valami, aminek a létezéséről pl. nem tudok)!
Mondom, akkor talán ments meg bennünket.
Ő ugyan nem öli meg! Hát tudom én, hogy milyen hasznosak a méhek? Mondtam, oké, nem kell megölni, de például ki lehet tessékelni a házból egyéb módon is (tekintve, hogy 1 óra elmúlt és én a héten még egyszer sem aludtam 5 óránál többet…).
Ha én ezt olyan jól tudom, akkor miért nem csinálom én, hangzott a teljesen jogos kérdés. Mondtam, hogy azért, mert tudtommal kettőnk közül ő a férfi. Az lehet, de neki nagyon komoly, méhek által okozott traumája van (még gyerekkorából, bunkerépítésből), amit sosem kezeltek, így ő erre nem vállalkozik megfelelő védőfelszerelés nélkül. Amire is elkezdtem pimaszul vihogni, és mondtam, hogy annak sincs semmi akadálya, mert eszembe jutott, hogy megvan még valahol a sufniban a rohamosztagos szerelése, hát miért nem ölti magára azt.
Erre rámnézett, a tekintete szikrákat szórt és – még mindig a csukott hálószoba ajtó előtt – megkért, hogy nézzem meg magamnak jól azt a darazsat (akkor már darázs volt), mert szerinte tutira királynő, de minimum király. Erre még jobban elkezdtem röhögni és mondtam neki, hogy a királynőnek csak Hollandiában a király a férje, mert a méheknél királynő van meg a többiek.
Ha nem hiszem, nézzem meg magamnak. Hát megnéztem. (Nem tagadom, egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy pontosan egy hónap múlva ezt a férfit a törvény kötelezi majd arra, hogy megvédjen engem minden veszélytől, mert én vagyok a gyengébbik nem, de aztán arra jutottam, hogy biztosan lesznek majd olyan helyzetek is, amikor meg én nem tudom majd ellátni a tőlem elvárt feladatokat, hát ennyi igazán belefér). A lámpa körül egy rémült méhecske (nem királynő, de még csak nem is király, egy szimpla… alattvaló) körözött, folyamatosan verte bele a feját a lámpába meg a búrába. Megfogtam egy törülközőt és megpróbáltam kitessékelni az erkélyajtón keresztül. Az első próbálkozástól annyira megrémült, hogy elhagyta a röppályáját és meglódult az irányunkba. Pasi kirohant a szobából és becsapta az ajtót, úgy, hogy én még bent voltam. (Elképzelhetőnek tartom, hogy kívülről még a kilincsre is rátartott…)
Miután kiszóltam, hogy remélem, nem melegedett ki nagyon a menekülés közben, mert én is épp csak egy vérszomjas méh és az általa összetrombitált raj áldozata lettem a zárt hálószobában és tényleg meg sem kottyant az egész, visszamerészkedett. Próbálkoztunk (én) még az illetéktelen behatoló eltávolításával, de szerencsétlen csak ragaszkodott a lámpafényhez, ahonnan semmivel sem tudtuk elcsalogatni.
Ekkor eszembe jutott, hogy kapcsoljuk le a lámpát és helyette csak a kislámpával világítsunk, hátha úgy leszállna az éjjeliszekrényre. Ez működött is, mert egy szempillantás alatt elkezdett a kislámpa belsejében körözni. Amire Pasinak az a remek ötlete támadt, hogy mi lenne, ha az éjjeli lámpát rákötnénk egy hosszabítóra és kitennénk az erkélyre. Mire megkérdeztem, hogy azt, hogy kitennÉNK, úgy értette-e, hogy ő teszi ki, vagy én. A kérdésre viszonylag kevés válasz érkezett.
Ekkor ránéztem és megkérdeztem, van-e esetleg még ilyen, vagy ehhez hasonló kiváló ötlete. És tényleg volt, mert ha a valóságtól elrugaszkodott ötletek gyártásáról van szó, Pasi kifogyhatatlan. Mi lenne, ha hozna egy kis mézet. Ebből megint egyértelmű, hogy az ötleteit javarészt rajzfilmekből meríti, de nem ellenkeztem, mert már annyira fáradt voltam, hogy beszélni sem nagyon tudtam.
Pasi lement, majd visszatért egy mappával, amire mézet csepegtetett. A sztori szempontjából lényegtelen, hogy milyen mappa volt, de nem tudok elmenni mellette szó nélkül: mert ebben a mappában voltak az esküvőhöz szükséges irataim. Óh, semmi komoly, csak az anyakönyvi kivonatom meg annak a hitelesített fordítása, másolatai (amiért mindössze két nap szabit kellett kivennem és az ügyintézés átfutási ideje is alig közelíti meg a 90 napot) ilyesmik. Tényleg nem gáz.
Szóval, felhozta a mappát, mézestül, letette az éjjeliszekrényre és vártunk. Alig néhány végtelennek tűnő órával perccel később a méhecske leszállt a mappára. Jó, nem a mézre, de nem is ez a lényeg.
Az állatmentő akciónk közben nyilván szétcsepegett a méz a közlekedési útvonalunk teljesen szakaszán (oda-vissza), de a lényeg, hogy a méhecske (és mi – Pasi) ép bőrrel megúszta a kalandot és még a papírjaim is rendben vannak.
