Lezajlottak az események, 5+2 hete vagyunk házasok Pasival, aki tehát ezentúl férj minőségben fog tündökölni kis blogom égboltján, nektek persze marad egyszerűen Pasi. Nem csak azért, mert könnyebb ez így mindenkinek, hanem azért is, mert sem az első, sem a második, de még a harmadik igen kimondása után sem változott semmi, családi állaptunkat leszámítva. A nap ugyanúgy felkel és lenyugszik, mint azelőtt, a vekker még mindig könyörtelenül ordít ki az ágyból reggelente, a macska még mindig letépi tőből a karomat, ha éppen úgy tartja kedve, és Pasi… Pasi még mindig Pasi.

Magunk mögött tudhatunk két esküvőt, és néhány leány- és legénybúcsút (mindet azután, hogy hivatalosan már házasok voltunk). Ezt tovább nem lehet húzni, most már tényleg igazán, nagyon házasok vagyunk.

Nemrégiben belefutottam egy volt munkatársamba az utcán. A srác – velem egykorú – kicsit zavartan helyezte testsúlyát egyik lábáról a másikra, nézegetett, méricskélt, egy szerény “gratulálok” is kicsúszott talán a száján, végül megjegyezte: “Most valahogy sokkal… férjezettebnek nézel ki, mint legutóbb” (a legutóbb akkor volt, amikor még azt sem tudtam, hogy leszek-e férjezett valaha…). Szóval hazaértem és jól megnéztem magam a tükörben. Most ezt ő hogyan is értette? (Szerencséje, hogy nem azt mondta, hogy sokkal asszonyosabban nézek ki, mint legutóbb, mert akkor tuti, hogy bemosok neki egyet, bármennyire is kedvelem…) Néztem magam szemből, néztem oldalról (mindkét oldalról), a biztonság kedvéért még hátulról is… Nem sikerült felfedeznem semmilyen különbséget. Kívülről. Talán a gyűrű az ujjamon. De mindig is hordtam gyűrűt, ez sem akkora különbség. Nem akkora, mint Pasinál, akinek egész életében nem volt gyűrű a kezén. Sosem. Ez meg is mutatkozott akkor, amikor először mentünk gyűrűt próbálni és Pasi felhúzott egyet, miután már napok óta azon parázott, hogy nem fog neki jól állni egy sem, mert ő mégis egy mácsó (aha), az ő ujjára nem való ékszer. Nem tudnám már megmondani, hogy milyen szörnyűségre gondoltam, hogy kedvét ne szegjem és ne törjek ki hisztérikus vihogásban a puccos ékszerboltban. Ott, ahol még a kávét is ezüsttálcán szolgálták fel karót nyelt lakájok és ahová tulajdonképpen információszerzés céljából tértünk be (de rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy adott helyen még egy pár függönykarikát sem tudnánk megfizetni, úgyhogy miután végigpróbáltunk minden lehetőséget, azt mondtuk, hogy otthon elgondolkodunk arról, melyiket is válasszuk, majd soha többé nem mentünk vissza.)

Szóval Pasi az ujjára húzta az első darabot, nekem meg bevillant az a bolgár utcazenész, aki 5 éven keresztül szórakoztatott bennünket a fapiaci lakás előtt művészetével, vagyis a Keresztapa c. film mindenki számára ismerős dallamát játszotta harmonikáján. Végtelenítve. Néha énekelt is hozzá. Előfordult, hogy Pasi lement, hogy pénzt dobjon a kalapjába, hátha máshová áll, de ez sem segített. A bolgár utcazenész ott állt a mi nappalink ablaka alatt a harmonikájával, és játszott rendíthetetlenül. Nem koldus volt ő, egy kimondottan jól szituált utcazenész, élére vasalt nadrágban, megérzésem szerint mindig frissen festett fekete hajjal, csillogósra boxolt makkos cipővel és minden ujján minimum egy pecsétgyűrűvel. Na, ő jutott hirtelen eszembe, amikor Pasi felhúzta az első karikagyűrűt. Az az egy vékonyka gyűrű pont olyan idegenül állt az ujján, mint kb. 12 pecsétgyűrű a bolgár utcazenészen. És akkor még hadonászott is a kezével, sőt, kért egy tükröt is, hogy megnézze, kívülről milyen. Tudom, tökre nem szép tőlem, de nem tehetek róla. Biztosan az izgalom tette.

Végül kiválasztottuk azokat, amik nekünk a legjobban tetszettek. Pasi az esküvőig hozzá sem nyúlt (mondjuk az első reakciómat tekintve nyilván csoda, hogy egyáltalán hajlandó volt belemenni abba, hogy neki is vegyünk egyet), én titokban állandóan próbálgattam meg vártam, hogy végre igaziból, élesben is hordhassam, ne csak lopott fél percek erejéig, amikor attól rettegek, hogy 1.) Pasi megint rajtakap és megkér, hogy ugyan bírjam már ki még egy hétig, 2.) valamilyen szerencsétlen véletlen miatt beleejetem mondjuk a vécébe és akkor lőttek a karikagyűrűmnek.

Szerencsére nem történt baleset, és igen jól viselkedtem, mert a polgári esküvőt megelőző legalább 12 órában már nem húztam az ujjamra, még titokban sem. Pasi sem. Mondjuk ő a polgári esküvőt követő 12 órában sem.

Ez persze nem teljesen igaz, mert tette, amit megkövetelt a haza. És akkor már valahogy nem volt fura az egész, már csak igen ritkán villant be a bolgár utcazenész képe, mert mindig, amikor a kezére néztem, büszkeség töltött el. Hogy ő azt a gyűrűt miattam hordja és ez így lesz, míg világ a világ.

Aztán történt valami, ami a legjobb, legösszehangoltabb, legtökéletesebb párokkal is megtörténhet. Tudtam, hogy benne van a pakliban, csak nem sejtettem, hogy ilyen gyorsan fog bekövetkezni…

Kereken másfél héttel a polgári esküvőnk után. Dögfáradtan estem haza aznap, már hét előtt az autóban ültem, hogy 2 órát furikázva részt vehessek egy félnapos fejtágításon, hogy utána egész este a dugóban álljak hazafelé. Egyetlen cél lebegett a szemem előtt: hazaérni, lezuhanyozni és bedőlni az ágyba. Már éppen a zuhany alól rángattam magam kifelé (fél 12 magasságában, picit megcsúsztam a tervvel, de ez tulajdonképpen már nem is meglepő), amikor Pasi, picit bizakodó hangon megkérdezte, látom-e a gyűrűjét a fürdőszobában. Tudtam, hogy ebből megint nem lesz alvás, mert a gyűrűt bizony nem láttam. Ennek hangot is adtam, egy reményvesztett sikoly formájában, amire Pasi válasza egy alig hallható “ájj” volt. Ezek után szó szót követett és egyszer csak azon kaptam magam, hoy fél kettő van és éppen a mosdókagyló szifonját szerelem szét Pasival, mert ő meg van győződve arról, hogy a gyűrű csakis kézmosás közben csúszhatott le az ujjáról. Az a gyűrű, ami pontosan két héttel azelőtt az ékszerésznél még az ujjára szorult.

Miután a szifonban nem találtuk (miért is találtuk volna?), Pasi kiment a kertbe körülnézni (éjjel fél háromkor), mert eszébe jutott, hogy ő aznap füvet is nyírt és a dolog nem történhetett másképp, mint hogy a gyűrű fűnyírás közben csúszott (!!) le az ujjáról. Természetesen nem találta meg. Mivel ekkor már sírtam, sok szerencsét kívántam neki és elvonultam aludni. A lehetőséget azért nem mulasztottam el és megjegyeztem, hogy talán most mindketten az igazak álmát aludhatnánk már, ha nem tenné-venné a gyűrűjét folyton, mert akkor például nagy valószínűséggel tudná azt is, hogy hol van éppen. Már a gyűrű. Erre természetesen robbant a bomba, mert ő nem teszi-veszi a gyűrűjét, kézmosáskor és zuhanyzáskor is csak azért, hogy ne szennyeződjön el a szappantól. Amire totális kimerültségemben azt találtam mondani, hogy még szerencse, hogy pillanatanyilag is van mit óvnia. Mert hát nem volt. Ez természetesen nem volt szép tőlem, bár a mai napig meg vagyok győződve megjegyzésem jogosságáról.

Másnap, egy tartalmas, mintegy 2,5 órás alvás után felébredtünk, mindenki ment a maga útjára. Délelőtt küldött még egy üzenetet, melyben az állt, hogy fogalma sincs, hogy hol lehet a gyűrű, rettentően bántja is a dolog, de legyek egészen nyugodt, mert már éppen azon ügyeskedik, hogy béreljen egy fémdetektort.

Hát persze! Egy fémdetektor! Hogy ez nekem nem jutott az eszembe!

Valóban, a lehető legkézenfekvőbb megoldás! Mondjuk, ha valaki megkérdezi, szerintem mi Pasi következő stratégiai lépése a gyűrű megkerítése (és ezáltal házasságunk megmentése) érdekében, tuti, hogy azt mondom, egy fémdetektor. Tulajdonképpen meg is lepett, hogy csak bérelni készül.

Késő délután meg is érkezett gyermeki álmainak megtestesítőjével, csak közben kiderült, hogy akkor van utolsó utáni esélye elmenni az esküvői öltönyéért. (Azért az öltönyért, amit azon az esküvőn kell viselnie, ami egy héttel később esedékes és amelyen azt a gyűrűt kell az ujjára húznom, amit éppen keresünk. Tudtok még követni?)

Így maradtam itthon kettesben a fémdetektorral. Ha nagyon őszinte akarok lenni, minidg is ki akartam próbálni egy ilyet. Úgyhogy fogtam magam és óvatosan beüzemeltem. Még a lakásban. A krómozott sütő mellett. Nem tudom, hogy Recsi ugrott-e nagyobbat, vagy én, mindenesetre egy ilyen gépezetet érdemes semleges, fémmentes környezetben bekapcsolni. Ezt megjegyzem legközelebbre.

Ha pedig eddig nem gondolták azt a szomszédaink, hogy teljesen hibbantak vagyunk, mert ugye volt már arra precedens, hogy kihívták a rendőrséget, mert gyanúsnak találták azt, hogy Pasi kívülről feszegti az erkély ajtaját (jó, a saját erkélye, nem azért), random időpontokban nyír füvet, sőt olykor (előző éjjel) hajnali fél háromkor, alsógatyában, négykézláb kurkássza a gyepet, szerintem azután, hogy megláttak engem dolgozós ruházatban (blézer, kisblúz, magas sarkú cipő) a gyep felett kavirnyálni egy fémdetektorral, végképp letettek arról, hogy valaha is még nyugodt szívvel engedjék ki a gyerekeiket az utcára játszani. Pedig én úgy voltam vele, hogy engem még ez sem zavarna, ha végül én találnám meg Pasi hanyagul elszórt karikagyűrűjét a pázsiton heverve. Elhagyatottan. Közben az is eszembe jutott, hogy milyen szuper lenne, ha pl. Pasi gyűrűje helyett egy másikat találnék a kertben. Mondjuk egyet az 1920-as évekből, amikor a ház épült. (Magam sem tudom, mire alapoztam ezt a képzelgésemet, mert Pasi azelőtt 2 héttel ásta fel a kertet háromszor, hogy újratelepítse a gyepet. Talán pont ezért… )

Nem tartott sokáig, már érkezett is az első hangjelzés. Én, mint egy elmeháborodott hajítottam el a bérelt (!) fémdetektort izgalmamban. Hogy utána megtaláljam az első söröskupakot a fűben. Majd azt követően a többi 13-at.

Pasi ugyanis kerti mulatságok alkalmával szívesen dobálja a söröskupakokat Recsinek, aki rájuk veti magát, szaglászik kettőt, majd tovább megy (ergo végül egyikük sem szedi fel őket a fűből, hogy a mit sem sejtő amatőr kincsvadász rögtön bedőlhessen minden egyes jelnek).

Bármennyire is szerettem volna, ha Pasi ötlete bejön és megtalálom az ékszert, de sajnos nem volt szerencsénk.

Nekem közben sürgősen csütörtök estéznem kellett a csajokkal, így hagytam a dolgot. Írtam Pasinak egy listát, hogy hol nézze még meg (pl. konyhai szemetes, kinit konténer, mosógép, mosógép szűrője, mosogatógép, mosogatógép szűrője, autó, evőeszközös fiók stb.), majd elindultam.

Kicsivel később üzenet Pasitól: “mindehol kerestem, nem találom sehol sem.”

Amikor hazaértem, mély depresszióban feküdt az ágyban és várt a rossz hírrel: tényleg nincs meg, nincsen sehol. Végigkérdeztem az általam listázott elképzelhető helyek mindegyikét, mindenhol nézte. Majd hozzátette, hogy talán a kabátja zsebében megnézhetném még. Kérdeztem, hogy ő nem nézte-e, azt mondta, nézte, de talán én is megnézhetném, hátha…

Nem tartottamdíjnyertesnek az ötletet. Ha ő nézte, én miért nézném. Végül mégis úgy döntöttem, megpróbálom.

Belenyúltam az első zsebbe és rögtön találtam egy… ékszerdobozt? Hogy került a zsebébe? Kinyitottam és benne volt Pasi karikagyűrűje. Mint kiderült, ő is átfésülte a pázsitot a fémdetektorral (hadd higgyék a szomszédok, hogy komoly mentális problémákkal küszködünk), részletesen átvizsgálta a lakásban található összes szemetes tartalmát, szétszedte az összes háztartási gépet, befeküdt az autó alá és nem találta sehol. Végül, végső elkeseredésében kiborította a szennyestartót és az alján megtalálta a gyűrűt. Amit aztán nem mondott el nekem addig, amíg haza nem értem. Hogy meglepjen. Mondtam, hogy borzasztóan örülök, hogy meglett, de amennyiben kérhetem, az idén már ne lepjen meg többször.

Hogy mi módon került a szennyestartóba, nem tudom, erre valószínűleg már soha nem derül fény. Az biztos, hogy azóta maximálisan megalapozott a szemrehányó tekintetem, ha a lakás random pontjain találkozom a karikagyűrűjével. Pasi (keze) nélkül.

 

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!