Mi kell a jó szomszédsághoz, mitől lesz valaki “csak egy” szomszédból kiváló szomszéd?
Mit kell, mit illik és mit szabad elvárni egy jó szomszédtól?

Szerintem egy jó szomszéddal el lehet csevegni (felületesen!) apró dolgokról. Egy jó szomszéd figyelmes a mellette lakókhoz. Néha egy-egy finom falat, vagy egy csokor szép virág, olykor (nem túl gyakran!) egy csésze kávé  is elvárható.

Egy jó szomszédot meg lehet kérni arra, hogy etesse meg a macskát, öntözze meg a virágokat, ürítse ki a postaládát, vagy nézzen rá a házra, amíg távol vagyunk például.
Nem túl nagy dolgok ezek. Kisebb-nagyobb figyelmességek, amelyek mellett még minden fél kényelemben élheti az életét, mégis azzal az érzéssel, hogy jó kapcsolata van a szomszédokkal és számíthat rájuk, ha úgy hozza a sors.

Egy ilyen viszonyban nem kellene lábujjhegyen tipegni a kertben, nem kell izzadtan, csapzottan ébredni arra, hogy elfelejtettük a szomszédunk születésnapját, vagy megkéstünk az egyébként percre időzített Mikulás-ajándékkal.

Hogy honnan mindez?

Adott egy csendes utca egy holland vidéki nagyváros kertvárosi részében. Adott egy fiatal pár, akik ebben az utcában leltek rá álmaik otthonára. És adott egy 93 éves szomszédnéni, a környék térfigyelő rendszere, a kertváros véleménye, “az utca királynője”, ahogy egyszer ő maga (!) fogalmazott – felettébb szerényen.
A környék Magdi anyusa, Dirksné, akivel azért érdemes jóban lenni. Ezt tudjuk mi is, ő is, mint senki más a földön.

 

Hogy zsarol bennünket, azt azért túlzás lenne állítani (tény, hogy tagadni is).

Tagadhatatlan, hogy még csak nem is igyekszik véka alá rejteni, ha nem tetszik neki valami. Az pedig, ha az ember figyelmen kívül hagyja elvárásait, beláthatatlan következményekkel járhat. Ezzel is tisztában vagyunk. Mindannyian.

Dirksné csaknem 68 éve lakik az utcában. Alanyi jogon kijár neki a “királynői” cím, amivel ő maximálisan tisztában is van, mint azt fentebbi példa is mutatja.

Az ember tudja, az első pillanattól, ösztönösen tudja, hogy köszönni hangosan, integetni nagyon széles mozdulatokkal, születésnapot köszönteni pedig kizárólag eltúlzott méretű csokor virággal érdemes.

Mert jaj annak, aki az “az utca királynőjé”-vel húz ujjat.

 

Ősz van. Az utcánk tele hatalmas, öreg akácfákkal. Gyönyörű, ősszel is, ahogy elkezdenek sárgulni a hatalmas öreg fák levelei. Ami pedig sárgul, az bizony le is hullik majd. A többek között a járdára. Az utcában már minden háztartás feladta a harcot az elemekkel. A fák akkorák és annyi lombjuk van, hogy mire az ember befejezi a lombseprést, már kezdheti is újra az egészet. Minden háztartás, kivéve Dirksnét. Az ő háza előtti járdán ugyanis SOHA nincs egyetlen kóbor falevél sem. Soha. Őszi szélvihar után sem, sőt, őszi szélvihar közben sem.

 

Múlt héten arra lettem figyelmes, hogy Dirksné a túloldalon rongyol éppen hazafelé a járókájával (ilyen kerekes járókeret), amit hosszabb távokra szokott bevetni (gyanítom inkább azért, hogy legyen mire leülni, pletykálkodás közben, ha ismerőssel fut össze).

Amikor megláttam, kiszaladtam a ház elé, hogy megkérdezzem, kér-e egy szelet répatortát, amit előző nap sütöttem. Közben pedig gondolatban meg is veregettem saját vállamat, hogy milyen remek szomszédasszony is vagyok én.

Először hezitált és kérte, hogy ne haragudjak, de hát ő egyedül van, igazán nem tud egy szelet tortát elfogyasztani. Megnyugtattam, hogy ettől még nem omlik össze a lelkivilágom. Gondoltam, a változatosság kedvéért végre egyszer ő utasít vissza valamit. Amióta itt lakunk ugyanis, csak hárítom Dirksné különböző ajánlatait, ami miatt éjszakánként háborog a lelkiismeretem és Pasinak is az agyára megyek az állandó “nem kellett volna mégis elfogadnom?” dilemmáimmal…

 

Visszajöttem a lakásba, Pasi meg is lepődött, hogy Dirksné nem kért a kulináris művészetemből. Alig telt el pár perc, csengettek. Dirksné állt az ajtónk előtt. Hogy ő mégis meggondolta magát, és csak szeretne egy szelet tortát. Nem, be nem jön, de egy kis szelettel csak vinne, mert ő még soha  nem evett répatortát . Mivel bejönni nem akart, hármasban álltunk az ajtó előtt egy picit, beszélgettünk. Mielőtt elindult volna, még megjegyezte, hogy direkt a túloldalon jött haza a tempolomból, mert különben még órákon keresztül pucolhatná a járókerete kerekeit a közéjük szorult száraz falevelektől.

 

Aú. Ez célzás akart lenni? Hirtelen egymásra néztünk Pasival, egymás között jelét adtuk annak, hogy vesszük az adást, Dirksnét persze nem akartuk beavatni ebbe. Lázadtunk!

 

Néhány nappal később, este éppen mindketten hazaértünk munkából. Mindketten borzasztó fáradtan, éhesen. Dirksné megkocogtatta az ablakát, hogy várjam meg. Tudtam, hogy a tányért akarja visszaadni, amin a tortát vitte el (remek alkalom még egy beszélgetésre). Mivel Pasi is éppen akkor ért haza, így ő is becsatlakozott.

A dolog semmiféle váratlan fordulatot nem vett: Dirksné megköszönte a tortát, nagyon finom volt. Majd – bármi átmenet nélkül – újból elmesélte, hogy vasárnap a túloldalon jött haza, mert ott kevesebb a lehullott falevél. Én erre egy picit bepöccentem, úgyhogy mondtam Pasinak, hogy “na, drágám, akkor lehet sepregetni.” Mire Dirksné nagy ártatlanul, hogy jaj, hát nem azért mondta ő, persze, ha Pasinak amúgy sincs más dolga addig, amíg én megfőzöm a vacsorát (??!) tulajdonképpen miért is ne takaríthatná fel a ház elejét. Ott azért láttam, hogy Pasi szemei forogtak egyet-egyet a tengelyük körül, de becsülettel benyelte azt, amit gondolt és már szaladt is az utcaseprő felszerkóért.

 

Gondoltam magamban, akkor Dirksné megkapta, amit akart, lesz megint egy kis nyugi. Valahogy feltűnt, hogy általában 1-1,5 hónapig bírja megjegyzések nélkül, így most letudtuk december elejéig, akkor meg úgyis kezdődik a Mikulás-mizéria…

Tévedtünk. Csütörtökön ugyanis telefonált. Mivel nem hallottam, hangüzenetet hagyott: “Szia Zsuzsi. Most jut eszembe, hogy csütörtök van, csütörtökön meg a barátnőiddel vagy a városban. Csak azt szerettem volna kérdezni, hogy van-e valami dolgotok szombaton. Mert, ha még nincs, lenne-e kedvetek szombaton átjönni hozzám kávéra. Szombaton. Délelőtt. Vagy délután. Kávéra. Szólj majd időben, hogy bevásárolhassak!”

Megkérdeztem Pasitól, bár nem volt túl sok kedve, azt mondta, hogy menjünk.

Végül pénteken, két megbeszélés között felhívtam Dirksnét, hogy jelezzem, a szombat délelőtt megfelel nekünk.

Mire ő, gyakorlatilag anélkül, hogy köszönt volna, elkezdte a monológot: miszerint nem nagyon örül neki, hogy Recsi a kertjébe jár sz*rni. (Elnézést, de ő is így mondta…). Mondtam, hogy sajnálom, hogy Recsi az ő kertjébe jár sz*rni, nekem elhiheti, hogy nem örülök neki, de Recsinek sajnos nem tudunk parancsolni (Recsi tényleg kezelhetetlen. Meg hát macska.)

Nem tudom neki megmondani, hogy hová menjen és hová ne menjen, de legfőképp, azt nem, hogy hol végezze, illetve talán, hogy hol ne végezze a nagydolgát. Mindemellett én azt vallom, hogy inkább kakáljon a szomszéd kertjébe, mint tüntetőleg az előszobánk padlójára (közvetlenül macskaalom mellé), ha nem engedjük ki. Ezt persze nem mondtam Dirksnének, mert hát az azért valószínűleg végképp kicsapta volna nála a biztosítékot. Azt azért mondtam, hogy Recsi borzasztóan szeret kijárni és rettentő boldogtalan, ha nem mehet ki, ezért reggelente kiengedem, hadd örüljön. Amire ő nekem támadt, hogy az meg a másik, hogy most is kint van az a szegény macska, pedig szakad az eső, nekünk meg még egy nyomorult cicaajtónk sincs, amin vissza tudna jutni a házba, hát mégis hová menjen az a szegény pára, ha már teljesen átázott a szakadó esőben? (Van egy fedett teraszunk egyébként, még mielőtt  ránk küldi bárki is a kertvárosi amatőr állatvédő egyesületet.)

 

Mindezt azalatt a telefonhívás alatt, amit azért intéztem (én!), hogy legyen ideje bevásárol(tat)ni a kávézáshoz, amit ő (!!) erőltet. Hát igazán megvárhatta volna a panaszáradattal, hogy legalább az első csésze kávén túl legyünk. Szerintem.

 

Az egészre azt találtam mondani lányos zavaromban, hogy a macskának semmi baja nem lesz (mert nem is!), hiszen akkor sem jön be, ha szakad az eső, mi pedig tárt karokkal várjuk (ez mondjuk tényleg így van), és különben is nyitva van a sufni ajtaja, ahová bemenekülhet az esős időjárás elől (ez pedig már a képzeletem műve volt – a stressz mondatta velem).

Erre azt mondta, hogy akkor visszaszívja, amit mondott. Amire persze én kezdtem megint vacakul érezni magam… Délelőtt 10-kor.

 

Egész délelőtt fortyogtam. Végül másra sem tudtam már gondolni, csak a beszélgetésünkre. Nem láttam mást lelki szemeim előtt, csak Recsit, aki átfázva, eléhezve, kétségbeesetten próbál visszajutni a lakásba, de nem tud, mert én, mint felelőtlen és szívtelen gazdi, kizártam őt a házból. Méghozzá szándékosan.

 

Így ebédszünetben fogtam magam, kocsiba ültem és hazajöttem, hogy beengedjem szegény Recsit, aki biztosan kint ázik-fázik az októberi esőben (és akkor még a szomszéd kertjébe is sz*rik).

Hazaértem, rögtön rohantam a kertbe, macska sehol. A számára kinthagyott tálka üres, az összes ropogtatóst felfalta (hogy annál többet tudjon Dirksné kertjében khm… produkálni) – vagyis záros határidőn belül (de legalább is az ebédszünetemben) már biztos nem fog megjelenni itthon. Hívogatom, semmi. Megint hívom, még nagyobb csend.

 

Remek. Én erre pazarolom az ebédszünetemet (mind a 30 értékes percet), totális idiótát csinálok magamból, miközben a macska valószínűleg éppen Dirksné ápolt begnóniáin végzi a nagydolgát és esze ágában sincs hazajönni.

Be kellett látnom, hogy ezzel már nem javítok a helyzeten, sőt, tulajdonképpen semmilyen irányba nem lendítek semmit, így feladtam és visszamentem dolgozni. (Miután a sufni ajtaját tényleg résnyire nyitottam!)

 

A másnapi kávézásnak már csak a gondolatától is összerándult a gyomrom. Elképzeltem minden létező forgatókönyvet, hogy hogyan esik nekünk Dirksné “váratlanul” valamelyik bűnünk miatt, hogy hogyan sérti végül vérig Pasi őt, mert már nem bírja elviselni a panszáradatot. Láttam repkedő kávéscsészéket, hallottam lelki füleimmel a sértéseket és rettegtem.

 

Dirksné körülbelül 30-szor mondta el, hogy pontosan fél 11-re vár bennünket. (De pontosan. Jó. Fél 11-re. Rendben. Pontosan fél 11-kor. Ott leszünk.) Ezt nem szúrhattuk el!

De ha nagyon pontosan érkezünk, az is olyan… stréber. Végül tök lazán, 10 óra 33 perckor becsengettünk hozzá. Kedvesen, barátságosan üdvözöltük egymást, még puszit is adtunk egymásnak. Nála a kávé már bekészítve, a süti tányérokra pakolva. Szorítottam a zabszemet, úgy ültem le, mert nem tudtam, mikor hozakodik majd elő a hatalmas problémával, amiért tulajdonképpen áthívott bennünket magához.

Lecsúszott az első csésze kávé. Még mindig kedélyesen csevegtünk az időjárásról, családról, az esküvőkről, esküvői fotókról (amiket még mindig nem kaptunk meg). Szinte gyanús volt a nyugalom, sőt egyszer csak azon kaptam magam, hogy ellazultam, mely állapotból igyekeztem magamat minél hamarabb visszarázni az éberségbe, mert hát egy ilyen stratégiai jelentőségű pillanatban nem engedhetem meg magamnak, hogy eltompuljon az agyam! Segítettem visszapakolni a konyhába. Jöhetett a második csésze kávé. (Süti már nem járt!)

Kicsit szidta az új szomszédokat, akik nem mutatnak semmi hajlandóságot a vele való szocializálódásra, annak ellenére, hogy ő nyáron egy vödör szilvát is adott nekik! (Gondoltam, vannak még az utcában önérzetes lakók – de vajon meddig bírják?)

 

Végül – míg Dirksné  a konyhában sürgölődött – kinéztem a kertbe. Be kellett látnom, hogy teljesen érthető, ha zavarja, hogy Recsi az ő kertjében végzi a dolgát. Nála minden fűszál irányba van állítva és az egész kert maximálisan áttekinthető. Tehát Recsi produktuma tényleg elég gyorsan szembe ötlik… (Nem is értem, miért nem a Hippiékhez jár, én tuti oda járnék, ha szemérmes macska lennék, meg ott aztán igazán nem szúrna szemet senkinek semmi, de ebbe most nem megyek bele…)

 

Nem tudom, hogy megérezte, vagy látta-e, hogy ezen morfondíroztam, de még gyorsan megjegyezte, hogy a madarak mindig tudják, ha Recsi nincs a közelben és olyankor boldogan hancúroznak a kertjében.

Pasi mondta, hogy igen, Recsi valóban nagyon veszélyes, sőt, azt is elárulta, hogy nem olyan rég egy denevérrel állított haza egy éjszaka (a denevért megmentettük, sőt még az állatorvost is felhívtam, hogy jelentsem a történteket, végül azon kaptam magam, hogy én magyarázom neki, hogy milyen következményekkel is járhat egy ilyen préda…).

Mondanom sem kell, hogy minden addigi igyekezetem Pasinak ezen két mondatával mintegy összeomlott, mert Dirksné hűledezve fogadta a rémséges hírt. Szerencsére Pasi arról nem számolt be (mert időben rúgtam bokán az asztal alatt) , hogy Recsi eddig kétszer fogott már madarat is – feltehetőleg Dirksné kertjében.

Még gyorsan megemlítettem Dirksnének, hogy úgy látjuk, Recsi lélekfejlődésére felettébb jó hatással van az, hogy kijárhat és felderítheti a kertvárost, mint az ő kis univerzumát, mert sokkal barátságosabb és vidámabb háziállat lett ezáltal, ezért sajnálnánk, ha nem járhatna ki többé.

Amire Dirksné nemes egyszerűséggel annyit válaszolt, hogy majd megszokja azt is. Mi pedig csak bólogattunk bőszen (majd sötétedés után kiengedtük a macskát).

 

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!

TOVÁBBÁ

Szavazz a Fapiac blogra a Goldenblog verseny honlapján (pszichológia kategóriában)! 🙂