A héten megint belekeveredtem a holland egészségügy útvesztőjébe.

A Hollandiában töltött majdnem 8 évem után még mindig meg tudok lepődni (ráadásul ugyanazzal az intenzitással, mint legelőször) azon, hogy micsoda favágás megy a háziorvosoknál. Nem panaszkodni akarok, mert tudom, hogy lehtne ennél sokkal rosszabb is, de ez egy olyan sokk számomra, hogy tényleg minden alkalommal leesik az állam.

Eleve bekerülni egyhez már hatalmas kihívás. Nem arra gondolok, hogy szükség esetén ajtón belülre jutni a rendelőben (erre majd később térek ki), hanem arra az állapotra, amikor az ember elmondhatja magáról, hogy van háziorvosa.

Bár nem tudom, hogy ez még mindig így van-e, de 8 évvel ezelőtt, amikor nekem kellett bejutnom egyhez, nem volt könnyű dolgom, annak ellenére sem, hogy tényleg segítségre lett volna szükségem. Nincs hely, tele vannak, keressek másikat. Végül találtam egyet (alig 3 napi járóföldre akkori lakásomtól), akik nem csapták rögtön az arcomra az ajtót és hajlandóak voltak szóbaállni velem. Egy könnyed felvételi elbeszélgetést (honnan jöttem, ki vagyok, mi járatban, mik a rövid-, közép- és hosszútávú terveim, miként látom magam 10 év múlva) és egy fizikai és pszichológiai alkalmassági tesztet követően bejutottam a következő körbe. Itt már csak egy felvételi lapot és egy komplett IQ tesztet kellett kitöltenem.  Ezek után pedig nem volt más dolgom, mint néhány szituációs játékban bizonyítani, hogy valóban rátermett páciens-jelölt vagyok.

Végül, mintegy öt éven keresztül szerencsére az orvos közelébe sem kellett mennem.

Aztán nyugdíjba ment az első háziorvosom (akihez tehát egész közös múltunk során egyszer volt “szerencsém”), bezárt a rendelő, engem pedig gyakorlatilag köteleztek arra, hogy átregisztráljak egy másik háziorvoshoz. Szerencsére nem kellett már végigjárnom az első bebocsátás során tapasztalt próbákat. Úgy tűnik, ha az ember egyszer bejut a rendszerbe, onnantól kezdve nyert ügye van.

Mitöbb, tavaly, amikor elköltöztünk és rájöttem, hogy véletlenül éppen a sarkon van egy háziorvosi rendelő, gondoltam egyet és átjelentkeztem oda. Meglepő módon hajlandóak is voltak felvenni.

Remekül meg is voltunk mi így, a háziorvos és én, egészen addig, amíg nem lett valami problémám, amit nem tudok itthon paracetamollal és citromos teával kikezelni.

Akkor jön a különböző próbák sora. Megint.

Én ahhoz szoktam, hogy, amikor (házi)orvoshoz kell menni, az ember fogja magát és elkavirnyál a rendelőig. Majd leül és vár a sorára. Amennyiben előre kell időpontot kérni, akkor is tudja, hogy adott napon még megoszthatja a panaszát orvosával.

Na, ez az, ami az én agyamból valahogy nem akar kitörlődni. Mert annak ellenére, hogy nem rohanok minden aprósággal az orvoshoz , velem is megesik, hogy valami olyasmivel találom magam szemben, amin nem segít a vizes borogatás.

Itt az emberek csak akkor fordulnak orvoshoz, ha minimum valami totál ismeretlen, trópusi kórral fertőzödnek meg. Mert lehet telefonálni ugyan torokfájás és láz esetében is, a válasz mindig ugyanaz: szedj paracetamolt.

A telefonos egyeztetésnek is szigorú protokollja van: kizárólag 8 és 12, valamint délután 1 és 4 óra között lehet kapcsolatot létesíteni a rendelővel. Ekkor, ha azt mondja az ember, hogy időpontot szeretne kérni, az asszisztens mindig megkérdezi, hogy mi a panasza. Amennyiben szerencséd van, az asszisztens úgy ítéli, bebocsátást nyerhetsz a rendelésre. Leghamarabb másnap. Mert aznapra már nem jár időpont. Minden másra ott a Mastercard kórházi ügyelet, ahol szintén igen szigorú az előzetes telefonos szűrés. Velem gyakrabban fordul elő, hogy már a telefonos interjút elbukom és egészen egyszerűen nem jutok be az orvoshoz. Mindez a havi cirka 130 eurós kötelező betegbiztosításom mellett…

2 éve (ez mondjuk még a másik orvosnál volt) egyik reggel arra ébredtem, hogy borzasztóan fáj a nyakam. A fájdalom a nap folyamán egyre elviselhetetlenebbé vált, az arcom is elkezdett zsibbadni. Aznap este repültem haza Magyarországra. Úgy beszéltem meg a munkahelyemen, hogy aznap még dolgoznék, délután valamivel hamarabb elindulnék, hogy elérjem az esti gépet. Bementem dolgozni, pedig tényleg nem voltam jól. Munkatársaim unszolására felhívtam az orvost, hogy megkérdezzem, kaphatnék-e egy időpontot aznapra, mert ez és ez a problémám. Nem kaptam. Mert a szabály az szabály. Az pedig már mellékes, hogy meg sem kérdezték, van-e esetleg lázam, csak hogy kizárjuk pl. az agyhártyagyulladást. Csak mondom. Másnap reggelre tudnának időpontot adni. Mondtam, hogy én este repülnék és pár napig távol is leszek. Ez sem hatott meg senkit. A fejemet nem tudtam fordítani és a fájdalom – mozdulatoktól függetlenül is – állandó volt. Végül Magyarországon tudtam csak orvoshoz fordulni.

Néhány hónapja pedig, egy reggel tett rossz mozdulat következtében becsípődött a hátam. Nem bírtam mozogni, fordulni, járni, levegőt venni, ülni, állni, feküdni, felállni, leülni, beülni az autóba. Mivel nem volt jobb ötletem (ez sem a saját ötletem volt, hanem Lucié, aki szerencsére velem volt), bementem a rendelőbe. Sírva. Elmondtam, hogy mi a baj. Ey sem hatotta meg a gonosz asszisztens-recepciós kisasszonyt. Orvoshoz ekkor sem jutottam be. Megismerkedtem viszont Shaunnal, a csontkováccsal…

Az elmúlt hetekben ismét olyan problémával találtam magam szemben, amit nem tudok már a saját agyammal és a drogériákban, recept nélkül kapható gyógszerek és gyógyhatású készítmények segítségével kókányolni itthon. Orvoshoz kell mennem.

Mindig halogatom a dolgot, mert hát ki szeret újra és újra falakba ütközni egy olyan alapvető kérdés tekintetében, mint a saját egészsége?

Telefonáltam megint. A kérdés jött, ahogy vártam: mi a panaszom. Elmondtam, hogy mi. Mire le akartak koptatni azzal, hogy akkor vizsgáltassam meg a vizeletemet (elnézést a részletekért) és majd utána tárgyalunk. Én pedig, mivel megfogadtam, hogy nem hagyom, hogy lerázzanak, elmondtam, hogy az azeőtt említett tünetek mellett a hajam is hullik. Mert mondjuk tényleg hullik, bár kórosnak nem mondható, de én azt gondoltam, ezzel talán kijátszom a recepciós szigorú szűrőjét és utat török magamnak ahhoz az ismeretlen, fantom háziorvoshoz, akit az elmúlt másfél évben többször próbáltam már elérni, mindig sikertelenül. És úgy tűnt, ez segített! Kaptam másnapra egy időpontot és én boldogan, megkönnyebbülve repültem másnap az orvoshoz, még azt sem bántam, hogy fel kell áldoznom az ebédszünetemet.

Időben érkeztem. Büszkén jelentkeztem a recepción. Még jó mélyen belenéztem a recepciós csaj szemébe, jelezvén, hogy minden igyekezete ellenére most bizony én nyertem.

Alig ültem le a váróban, már szólítottak is. Minden gyorsan és olajozottan zajlott. Beültünk a rendelőbe és a hölgy, aki szólított (gondoltam, az orvos) megkérdezte, hogy mi is a panaszom. Elkezdtem mondani, hogy kb. 2 hónapja fáj a hasam és… És ekkor egyből félbeszakított, mondván, hogy ő nem foglalkozik hasi panaszokkal. Ekkor beugrott, amit a munkatársam mondott, mégpedig, hogy nehogy minden panaszomat eláruljam a telefonban, mert tuti, hogy amiért mennék, azért egy újabb időpontot kell majd kérnem, mert csak azt hallják meg, amit meg akarnak hallani. Amikor rájöttem, hogy velem is ez lesz a helyzet, majdnem megkérdeztem dühömben, hogy esetleg hiányzott-e, amikor a hasat tanulták az egyetemen. Gondolom, leolvasta a gondolataimat az arcomról (vagy csak nem tudott mit kezdeni a kétségbeesett, de valószínűleg inkább felháborodott ábrázatommal), mert egyből elmondta, hogy ő tulajdonképpen szakápoló, tehát nem orvos. Tehát megint kifogott rajtam az ügyeleti burokrácia. Ezek után elárulta azt is, hogy ő azt látja a számítógépben az adataim mellett, hogy én éppen hajhullás miatt vagyok jelen.

Mondtam, igen, azért is, bár – mint már megpróbáltam elmondani – inkább a hasi és egyéb problémáim miatt. Illedelmesen végighallgatott, majd elmondta, hogy addig semmi okom nincs aggodalomra a hajhullásomat illetően, amíg nem kezdek el kopaszodni. Ezt a remek “tanácsot” meg a hajamra kenhetem. Amíg van mire ugye. Jó, azt állítani, hogy kopaszodom tényleg merő túlzás lenne. Így végül megint a nagy semmivel lettem bölcsebb.

Pont, mint februárban, amikor behívtak kötelező rákszűrésre, mert a 30-hoz közelítettem. Először leültettek, majd egy (másik) ápolónő érkezett és elbeszélgetett velem a szűrés előtt. Elmondta, ő fogja végezni a vizsgálatot, ugye tudom, hogy ez méhnyakrákszűrés. Mondtam, hogy igen. Megkérdezte, mi a véleményem róla. Mondtam, hogy alapvetően jó dolognak tartom, bár szerintem a 30 éves kor picit késő azon nők számára, akik nem járnak éves szűrésre Magyarországon, mint én, mindemellett azt sem tartom feltétlenül szerencsésnek, hogy csak 5 évente ismétlik. Erre elmondta, hogy aggodalomra semmi okom, mert ez a 30 feletti nőket érinti és az 5 éves szűrés éppen megfelelő, mert annyi idő alatt úgysem harapódzik el a betegség. Azt hittem, lefordulok a székről ennek hallatán…

Summa summarum, azzal a problémával, amivel eredetileg hozzájuk merészkedtem végül semmi nem történt. Még nagy kegyesen belementek egy vizeletvizsgálatba (ismét, bocs a részletekért). Ami persze pozitív lett. Na, erre nem számítottak, úgyhogy megkértek, hogy lötyögtessem át a produktumot a város másik végében található laborba. Mielőtt elindultam, még megkérdeztem, hogy akkor hogyan tovább. Mondták, hogy a laborban majd megmondják, mikor lesz eredmény, akkor majd telefonáljak.

Megérkeztem a laborba, leadtam, amit le kellett adnom és feltettem a fogas kérdést: mikor lesz eredmény.

Óóóh, hát azt majd a háziorvostól kérdezzem, mert ők ezt nem tudják megmondani.

És akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy átnyúlok az ablakon, kirángatom a laboroskisasszonyt és kitépem a szívét. Végül megköszöntem a felvilágosítást és udvariasan elköszöntem.

 

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!

TOVÁBBÁ

Szavazz a Fapiac blogra a Goldenblog verseny honlapján (pszichológia kategóriában)!