Régen írtam. Annyi minden volt az utóbbi napokban, hetekben, hónapokban, hogy egy picit megakadt a gépezet. Mint a blog Facebook oldalán is említettem, kivettem egy kis szabadságot, hogy összeszedjem magam.

Most visszatértem. És, ha már kábé frissen az esküvői témát követően álltam ki a táncból (legalább is tartoztam még nektek egy “élménybeszámolóval”), most, a körbe visszaállva azzal folytatom, amivel adósotok maradtam.

Ezek után pedig nem lesz több esküvős bejegyzés. Mert volt belőlük elég. Meg ugye mégis 4 hónapja már a dolognak, hát ki emlékszik még az egészre?

Az előzmények

Bennem mondjuk igen elevenen élnek még az élmények. Kezdve talán azzal, hogy miután a szűk körű polgári esküvőnk remek hangulatban, bármi (oké, valamennyi) stressztől mentesen zajlott, barátaink gondoltak egy merészet és szerveztek nekünk egy legény- és egy leánybúcsút. Egyszerre ugyan, természetesen nem együtt.

A legénybúcsú az esküvőszervezős időszak egyik legérzékenyebb témája volt. Egyáltalán nem azért, mert nem értettem egyet azzal, hogy Pasi még egy utolsót akart bulizni, mintha arra az életben többé nem lenne majd esélye az igen kimondását követően (mert az esküvő után minden megváltozik, belőlem előbújik a mélyen – vagy nem olyan mélyen – rejtőzködő sárkány és soha az életben nem engedem már szabadjára, a házon kívülre, nélkülem, a barátaival, hanem magamhoz láncolom egy láthatatlan bilinccsel aminek a kulcsát még jól le is nyelem), hanem azért, mert valami megmagyarázhatatlanul rejtélyes, mégis romantikus ötlettől vezérelve azt találta kigondolni, hogy ő bizony, az összes, Hollandiából (először életükben!) Magyarországra látogató barátjával Budapesten kíván legénybúcsúzni. Az esküvőnket megelőző éjszaka. Amennyiben ez nem csapná még ki a biztosítékot, a sztori teljessége érdekében elárulom azt is, hogy az esküvő helyszíne alig 170 km-re van Budapesttől, az első jelenésünk pedig már koradélután volt esedékes. A két részlet kombinációja azért nem kimondottan szívbarát, még annak ellenére sem, hogy Pasit vérig sértettem, amikor ki mertem neki fejteni, hogy miért nem támogatom az évszázad baromságának ötletének megvalósításában. Mert én azt mertem mondani, hogy tuti éri majd valami baleset, vagy akaratukon kívül keverednek valami olyan bűncselekménybe, melynek következtében ő (csak, hogy a másik 15 pasit ne elmítsük) a tervezett esküvő és lagzi teljes időtartamára mondjuk fogdába kerül. Hogy csak egy lehetőséget említsek a millió közül.

Hálát adok a sorsnak a barátainkért, akik – lássuk be – némileg érettebben és felelősségteljesebben álltak a dologhoz mint (akkor még) leendő férjem, és 2 héttel az esküvő előttre szervezték nőtlen/ hajadon életünk utolsó buliját (igaz, hivatalosan akkor már házasok voltunk egy ideje).

Mindketten remekül szórakoztunk, a szervezők pedig még arról is gondoskodtak, hogy a két buli végül egyesüljön és mind együtt ünnepelhessük további közös életünk fenyegető, mégis csodálatos közelségét.

A fiúk előttünk értek a szórakozóhelyre, így, amikor én beléptem, rögtön Pasi egyik bátyjába és barátjába futottom, mögöttük pedig azonnal fel is tűnt az én életem szerelme, leendő férjem, születendő gyermekeim apja. Mielőtt üdvözölni tudtam volna, a barátja vilámmgyorsan közöttünk termett, majd azt kiabálta: “ne izgulj, nem olyan vészes, mint ahogy kinéz, két hét múlva tuti semmi nem látszik már belőle!” Akkor láttam csak meg, hogy Pasi arca – finoman szólva – haza van vágva. Hogy mi is történt pontosan, azt a mai napig homály fedi. Valamit lefejelt, ezt tudom. Volt szó mólóról, ajtóról, falról, fáról… Ahány szemtanú, annyi sztori. Mondjuk nem is ez a lényeg.

Magam sem hittem el, de miután egy napon át regenerálta magát, 3 nappal később már alig látszott valami az egészből. Nem kellett sok a dologhoz, csak némi ágynyugalom meg egy kis borogatás és egy jó adag önsajnálat. Ami nyilván az én ötletem volt, mert őt gyakorlatilag lebénította a pánik (ti. nem lesz majd “szexi” a képeken), olyannyira, hogy még azt is beismerte – magától! – , hogy talán tényleg nem lett volna jó ötlet közvetlenül az esküvő előtti éjszaka legénybúcsúzni. Én a magam részéről nem aggódtam, mert én semmilyen harci sérülést nem szereztem, így önző módon abban biztos voltam, hogy én jól fogok kinézni a képeken.

Szóval a fejsérülések helyrejöttek, a Banya is kitiporta belőlem a lelket meg az utolsó morzsányi önbecsülést, hülyére dolgoztuk magunkat mindketten és gyorsan eljött a nap, amikor indultunk haza esküdni. Indulás előtt néhány órával szereztem egy nagybőröndöt kölcsönbe (mert a miénk az utolsó utazás alkalmával kilehelte a lelkét), elpakoltuk a feltétlenül szükséges dolgokat (= esküvői ruházat) és bepakoltunk még néhány ruhadarabot a másfél hét fennmaradó napjaira is. A szennyeskosárból. Így utólag picit azért jobban is felkészülhettem volna az egészre, de egyszerűen nem fért több az időmbe.

Tudtuk, hogy sok tennivaló vár még ránk, annak ellenére, hogy szüleim nagyon sokat intézkedtek már. A napok csak rohantak és, annak ellenére, hogy egy héttel a kitűzött dátum előtt érkeztünk, én rögtön bepánikoltam tudtam, hogy nem jut majd mindenre annyi időnk, amennyire szükségünk lenne.  Pasi, mint mindig, most is meg tudta őrizni lelki nyugalmát, ő nem pánikol be túl könnyen (csak, amikor 2 héttel lagzi előtt betöri a fejét. De az meg tök érthető szerintem).

Csomó mindent el kellett még intéznünk, virágokat kiválasztani például, ami rögtön el is vitt bennünket rövidke, még nem is teljes házasságunk első válságához. Persze azon is túltettük magunkat: én engedtem eredeti elképzeléseimből, többek között azért, hogy Pasi ne elsősorban valami akaratos, gonosz libaként emlékezzen rám az esküvőt megelőző napokból.

Hősies, önfeláldozó magatartásom ellenére is megjegyezte egyszer, hogy nem biztos, hogy különösebben pattogna azért, hogy feleségül vehessen, ha közös életünk minden hétköznapjában olyan lennék, mint az esküvőt megelőző héten, nem, hogy egy nap alatt oda-vissza is repkedjen, hogy megkérje a kezemet a szüleimtől… Mondjuk meg tudom érteni. Én sem szívesen vettem volna magam feleségül abban az időszakban. Azt leszámítva, hogy egész dögösre edzettem a fenekemet…

Ekkoriban jött remekül drága unokatesóbarátnőm (ha van ilyen, és szerintem van!) életmentő e-mailje, aki mint szakavatott menyasszony adott nekem néhány remek tanácsot. Például, hogy én tölthetem azzal az egész napot, hogy parázok, mi az, ami tökéletes és mi nem, de a vendégek rohadtul nem fogják tudni azt, hogy én mit hogyan is szerettem volna, egészen addig, amíg mondjuk nem borul ránk a díszlet, vagy gyullad fel a fátylam. Mert a vendégek egészen addig fogják jól érezni magukat, amíg jó társaságban vannak, van mit enni, van mit inni és erre mondjuk Pasi buzdítja őket az ő ékes magyarságával. Mint, ahogyan senkinek nem tűnik majd fel az sem, hogy a dekoratőr azt ígérte, vörös rózsaszirommal szórja majd tele a főasztalt, erre fehér gerberát hoz vázában. Mert az ilyesmi tényleg senkinek nem tűnik fel.

Azt azért meg kell, hogy jegyezzem, hogy valójában még csak szó sem volt sem vörös rózsáról, sem fehér gerberáról, a dekoratőr meg pontosan azt tette a hellyel, amit megbeszéltünk. Viszont! Mi kint, a szabadban akartunk esküdni. Kitaláltuk, hogy lesznek majd szalmabálák, azokat vászonnal, vagy csipkével fogjuk befedni, itt-ott némi virág, tök romantikus lesz minden.

Milyen szépen kitaláltuk. Csak az eső esett. Az esküvő előtti héten gyakorlatilag végig. Pasi az utolsó utáni pillanatig bízott abban, hogy kint tudjuk tartani az esküvőt, én viszont sejtettem, hogy nem lesz a dologból semmi. Hacsak nem mindenki térdig sárban cuppogni érkezik, amit kétlek. Így erről letettünk végül. És micsoda megkönnyebbülés volt! Legyen a teremben az esküvő is, elférünk és legalább nem kell egész éjjel álmatlanul forgolódni, azon aggódva, hogy elmossa-e az eső a kinti esküvőt vagy sem. Ez persze nem jelenti azt, hogy egy ilyen aggálytól mentesen probléma nélkül alszik el az ember. Mert nem. De miért panaszkodnék?

Az esküvő napja

Viszont milyen jól tettük, hogy nem a kinti esküvő mellett döntöttünk! Az esküvő napján egyébként tényleg leszakadt az ég. Ez nem túlzás, sosem láttam még ilyen felhőszakadás(ok)at. De, ha nem tévedek, a franciák azt mondják, ha az esküvő napján esik az eső, a házasság igen gyümölcsöző és boldog lesz. Az egészben a legdurvább pedig, hogy az egész időjárás cseppet sem tudott izgatni, pedig akkor még nem is tudtam ennek a népi bölcsességnek a létezéséről.

Talán azért sem, mert időm sem volt aggódni a dolgon. Reggel rögtön fodrász, aztán kozmetikus, aztán megint fodrász. Mert ugye ilyenkor illik rendben lenni.

Én pedig megint csak unokatesóm intő szavaira hagyatkoztam, miszerint: “egy pálesz az esküvő előtt, egy a vacsora előtt és ne foglalkozz azzal, hogy mi nem úgy megy, ahogyan elképzeltétek.”

Namost ez nálam úgy nézett ki, hogy egy pálesz a fodrászkodás közben, meg még egy.

Aztán, amikor az esküvő előtt indulni akartunk és megkérdeztem a jelenlévőktől (szüleim, a csajok és Szilvi, a fodrászunk), nem kellene-e bekapnom egy harmadikat is (pedig egyáltalán nem vagyok páleszrajongó), a válasz egy egyhangú és igen határozott NEM volt.

Ami megint remekül jött, mert ekkor elképzeltem, ahogy betántorgok belépek a tempolmba legcsodálatosabb, legpompásabb formámban és muslicák lepik a szám környékét. Erre nyilván röhögőgörcsben törtem ki, ami természetesen számomra is egyértelművé tette a határozott tanács helyességét. A kevesebb néha több.

Mindeközben Pasinál

Pasival az esküvő előtti este elbúcsúztunk egymástól, hogy én a szüleimnél aludjak, ő pedig az esküvői helyszínen a vendégeink megnyugtató társaságában. Éjszaka még üzengettünk egymásnak, egyikünk sem tudott aludni, úgyhogy ő az esküvő szövegét gyakorolta én meg azon pörgettem magam, hogy mi a fészkes fenéért nem alszom még éjjel 1-kor, 2-kor, 3-kor…

Másnapra megvolt nekik komponálva a program, percre pontosan lebontva mikor van reggeli, mikor van ebéd, mikorra érkezik a vőfély és mikor kell elindulniuk együtt autókkal a templomhoz (ezt felírtam nekik egy papírra és kifüggesztettem jó helyre). Ja, mert vőfélyünk volt. Egyrészt jópofának tartottuk a dolgot a külföldi vendégek miatt, másrészt ahhoz, hogy ceremóniamestert fogadjunk, valamivel korábban kellett volna intézkednünk, mint 4 hónappal eset előtt.

Így maradt a vőfély, ami nem baj, mert ugye kell valaki, aki összefogja a társaságot, pláne, ha annak nagy része külföldi, tehát nem érti, hogy miről van szó, tehát a nap nagy részében csak kóvályog, mint gólyf*s a levegőben.  Szóval lett nekünk egy ilyen mindent és mindenkit (azokat is, akik nem beszélnek magyarul, azokat is, akiket egyébként képtelenség megregulázni) összefogós vőfélyünk. Csak mivel mi ugye teljesen tisztában voltunk a koncepcióval, eszünkbe sem jutott, hogy a vendégek esetleg nem érthetik, hogy 1. ki az az idegen ember, aki délután hirtelen a társasághoz csapódott és még otthonosan is mozog mindenhol, 2. miért ordít rájuk. Nem baj, majd legközelebb ezt is elmagyarázzuk. Az este második felére azért volt már valami sejtésük a dologról, addigra le is tisztult, hogy ő nem rájuk mérges, így csinálták, amit kértek tőlük. Ha tapsolni kellett, tapsoltak, ha táncolni, táncoltak, ha enni-inni, ettek-ittak.

Szóval Pasi meg az autós menet érkezett a templomhoz. Szüleim háza előtt haladtak el, nyomták a dudát, mintha az életük múlott volna rajta. Ezt a részt a külföldi vendégek különsen élvezték. A sógórnőm még meg is jegyezte, hogy micsoda anarchia ez, Hollandiában már rég hülyére büntette volna a rendőrség az egész menetet, mert még a KRESZ-ben is benne van, hogy csak nagyon indokolt esetben szabad dudálni. Hát kérdem én, mi volt ez, ha nem indokolt eset??

A megállapodás úgy szólt, hogy ők bevonulnak a templmba, mi pedig (szüleim, csajok plusz én) később érkezünk oda, hogy apukám karján vonulhassak be és Pasi ott lásson meg először, amennyiben lehetséges, amint meglát el is ájuljon, majd könnyekben törjön ki, de végül nem sikerült ilyen hatásvadászra a dolog. Tetszeni azért eléggé tetszettem neki szerintem… Mondjuk ő is nekem (mert én sem látthattam ám az ő öltönyét)!

Kimondtuk, amit ki kellett mondani, megígértük, amit meg kellett ígérni és már túl is voltunk a dolgon. És lehet, hogy nem viselkedtünk úgy, ahogy illene (végigvigyorogtuk az egész szertartást), de azt kell mondjam, soha egyetlen esküvőn nem éreztem magam ilyen remekül, ilyen felhőtlenül boldognak, ilyen felszabadultnak. Eddig mindet végigbőgtem. Ezen meg… olyan jó volt a kedvem.

… Mondjuk ezelőtt azt hiszem, egyetlen esküvőn sem voltam még, ahol már esemény előtt két felest gurítottam volna le, de őszintén meg vagyok győződve arról, hogy Pasi is remekül érezte magát, pedig ő, legjobb tudásom szerint, nem fogyasztott alkoholtartalmú italt. (Lehet, most sokatokban egy világ omlott össze, de higgyétek el, nem vagyok különösebben piás a mindennapokban!)

Ezek után már csak egy polgári esküvő, egy vacsora és egy lagzi volt hátra. Gyerekjáték az egész! Minden remekül ment, bár egy dolog azért tök más volt, mint én azt előre elképzeltem: az egész esküvőnek és lagzinak nagyjából a 10%-át fogtam fel. A többi csak történt velünk. Amikor azt mondták, hogy menni kell, mentünk. Ha enni kellett, ettünk. Ha inni kellett, ittunk (persze mondhatja a vicces kedvű olvasó, hogy erre engem nem kellett különösebben biztatni…). Ha tánc volt a program, táncoltunk. De az esküvő és lagzi legnagyobb részét szerintem a fényképek és videók alapján sikerült nagyjából rekonstruálnom.

A képek és videók alapján pedig úgy tűnik, remekül éreztem magam. Viccet félretéve, ez tényleg egy olyan különleges élmény volt, aminek meg kellett adni a módját. És egyetlen szervezésre, aggódásra, idegösszeomlásra szánt percemért sem kár.

És bár eleinte aggódtunk, hogy milyen lesz majd a hangulat egy ilyen vegyes csapattal, már a lagzit megelőző este szuper kis csapat rázódott össze.

A lagzin meg mindenki önfeledten és zavartalanul beszélte a “kezes-lábas-fordítóprogramos-barackpálinkameghajtásos jelnyelvet”*

Olyannyira, hogy hajnalban, amikor már csak a kemény mag maradt és a DJ mindenféle elvetemült kívánságokat teljesített, a fúk összekapaszkodva, ordítva énekelték az Alphaville után szabadon, hogy “Hungarian, I want to be Hungarian”….

A többi pedig történelem.  Aki nem hiszi, járjon utána! IDE kattintva megtalálod online fotóalbumunkat is. 🙂

*A kifejezésért megint csak hálás köszönet unokatesómnak!

 

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!