Az a helyzet, hogy gyermeket várni az egyik legszebb, legfelkavaróbb, legzavarosabb, legcsodálatosabb, legnehezebb dolog, amivel valaha találkoztam.

Mert ugye sokan mondják, hogy nem könnyű, de kérem, azt senki nem mondta, hogy ilyen nehéz is tud lenni ez!

Most nem is arról beszélek, hogy eleinte (sőt, gondolom, majd később is) az ember ki van téve mindenféle – emésztőrendszer által okozott – fiaskónak, ami (így egymást közt szólva) nem kimondottan illik bele jól nevelt kisasszonyok portfóliójába, vagy,  hogy az ember már 5 hetes terhesen is akkorának érzi magát, mint egy jól fejlett bálnabébi (utólag mondjuk rájöttem, hogy az leginkább a mellbőség drasztikus növekedésének köszönhető: én konkrétan úgy éreztem elenite, amíg meg nem szoktam az új állapotokat, hogy valaki álmomban a testemhez csatolt két komplett tehervagont), vagy, hogy képes a nap bármely szakában, akár állva, nagyközönség előtt elaludni,vagy bármin, de komolyan bármin bőgni, majd gyorsan, váratlanul röhögésbe átcsapni. Ez ezzel jár, ezt ki kell bírni. Sőt, nem is annyira “kell”, mert azért ezek mind olyan dolgok, amiket bárki (én legalább is mindenképpen) könnyű szívvel, igazán szívesen bevállalok, mert amint meglátom a még csak félkész állapotban lévő gyermekemet az ultrahangon, hajlamos vagyok minden, de minden “kínomat” (még az aranyeret is) azonmód elfelejteni és csak örülni annak az apró kis pacának, ami eleinte még alig kivehető, majd időről időre egyre inkább hasonlít egy ici-pici emberkéhez.

Szóval nem ezekről a dolgokról beszélek.

Én inkább a bizonytalanságról beszélek, ami napról napra, észrevétlenül lopja be magát a kezdő, még formálódó anyai lelkembe. Nem csak a – szerintem – tök normális bizonytalanságokra gondolok itt, úgy mint “elég jó anyja leszek-e a gyereknek”, “fogom-e eléggé/ úgy szeretni ahogy szüksége van rá”, “tényleg fent tudunk-e tartani egy olyan életszínvonalat, ami mindannyiunknak élhető és élvezhető”, “elég folyadékot/ zöldséget/ gyümölcsöt fogyasztok-e”, “elég folsav van-e a magzatvédő vitaminban” és társai. Mert ezek a kérdések ugyan tényleg be-beúsznak az agyamba, főleg éjszakánként, amikor aludni kellene, (de úgyis ébren tart a “mindig pisilni kell” boldog állapota, hát miért ne tölteném az éjszakáimat inkább hasznos dilemmázással?), de valahol azért tudom, hogy mindenre pozitív lesz a válasz. “Naná, hogy elég jó anya leszel” (oké, ebben speciel még nem vagyok 100%-ig biztos, és tuti jön majd számtalan olyan helyzet, ami egy könnyed mozdulattal rántja ki a szőnyeget a lábaim alól, erről is meg vagyok győződve), “naná, hogy eléggé fogod szeretni, látod, már most mennyire odavagy érte, nem is tudsz másról beszélni!”, “tényleg túlélhető anyagilag a dolog, már 3000-szer levezettél minden lehetőséget papíron, excelben, fejben”, “persze, hogy elég folsav van a magzatvédő vitaminban, különben nem nem hívnák magzatvédő vitaminnak”, stb.

Itt sokkal mélyebb, sokkal komolyabb bizonytalanságokról van szó, melyek létezése semmilyen formában nem volt ismert előttem, se könyvből, se internetről, sem pedig egy-egy kóbor, négy szem közt megejtett vallomásból, az élményt esetleg már megtapasztalt barátnők elmondása alapján például, egészen addig, amíg magam el nem kezdtem érezni őket. Persze az is lehet, hogy én vagyok az egyetlen az egész világon ezekkel a dilemmákkal. Ami viszont inkább elképzelhetőbbnek tartok, hogy mások inkább nem aggatják őket a kirakatba. Ez esetben viszont úgy gondolom, hogy fontos, hogy a hozzám hasonló zöldfülű anyuka-kezdemények megtudják, hogy nincsenek egyedül a kételyeikkel. Mert kétlyek vannak és biztos, hogy lesznek is még dögivel. Én pl. pattanásos kamaszkorom óta nem éreztem magam ilyen bizonytalannak. Ez néha úrrá lesz rajtam, máskor egész jól viselhető. Kételkedem magamban minden elképzelhető területen: női mivoltomban, úgy is mint feleség, úgy is mint szüleim gyereke, testvér, mint nagymamám unokája, mint barátnőim barátnője és mint munkavállaló, leendő dolgozó anyuka. Tényleg minden tekintetben.

Szerintem az még kvázi normálisnak is tekinthető, hogy az ember lánya elbizonytalanodik magában, külsejét, nőiességét, vonzerejét illetően egy ilyen egészen új élethelyzetben. Tény, hogy erre számítottam is valamelyest. Azt mondjuk nem mondom, hogy olyan gyorsan, mint ahogy ez nálam jelentkezett (úgy kb. 6-7 hetesen), amikor a világon még semmi nem látszódott az egészből, leszámítva ugye az abban az időszakban két legszembetűnőbbé vált testrészemet, melyek miatt úgy éreztem, hogy kiszélesedett az amúgy sem különösen keskeny hátam és jelenlegi testalkatommal minimum egy kelet-német díjbírkózónőre hajazok, ami miatt Pasi hipp-hopp el is fog majd hagyni. Utólag már látom, hogy csupán hormonjaim tartottak elébem torz tükröt, mert ahogy – nos – kerekedtem azon a tájékon, Pasinak úgy lett mind szélesebb a mosoly az arcán. Mert mit tagadjuk, a férfiak szeretik a… “méreteket”, még akkor is, ha azelőtt évekig váltig állították, hogy nekik az egyáltalán nem is számít. Ez természetesen megnyugtatott, mint ahogy az is, amikor a – úgy tűnik, csak szerintem – hirtelen rám röppent abnormális zsírmennyiségről kiderült, hogy 1.) a testsúlyom a lehető legnormálisabb ütemben gyarapodott, 2.) abból a zsírból alig zsír az, amit annak hittem.

Egészen addig, amíg amiatt nem kezdtem el parázni, hogy elég tökös csaj vagyok-e én így még Pasi mellé.

Ő ugyanis mindig azt hangoztatta, hogy azért szeret engem, mert 1.) soha nem nyafogok. Ehhez képest az első hetekben CSAK nyafogni és/ vagy bőgni tudtam, mert úgy éreztem, semmi nem jó. Mindemellett pedig olyan gonosz és sértő tudok lenni vele (amit adott  pillanaoktban mindig tök jogosnak látok), utólag pedig rendre megkérdezem magamtól, hogy miért is kellett úgy viselkednem, ahogy…

2.) nyugodt szívvel rám bízhatja pl. a hálószoba laminátpadólzását, mert feltalálom magam, (megint csak:) mert nem nyafogok, csinálok zokszó nélkül minden tökös melót, még szeretek is Pasival tenni-venni a ház körül, most viszont nem vagyok hajlandó megerőltető fizikai munkát végezni. Mert nem.

3.) jókedélyű, bevállalós, bulis csaj vagyok, aki mindig benne van mondjuk egy spontán sörözésben, mert az olyan buli, most meg egyrészt nem sörözöm, másrészt mindentől, ami spontán, spontán kapok sírógörcsöt, mert a szervezetem úgy programozza magát, hogy ha nincs program, egy program létezik, az pedig az alvás.

Ezek ismeretében pedig egyetlen megoldása maradt az egyenletnek: Pasi biztosan meg fog unni és elhagy engem valakiért, aki fitalabb, keskenyebb hátú, többet tud emelni, ha kell, lehidegburkolja az előszobát ÉS még spontán sörözni is kivánkozik.

Amikor ezt egy szombat este, egy kettesben véletlenül tényleg SPONTÁN kivitelezett sörözés közben pedzettem meg neki (majd a kricsmi közepén kezdtem el bőgni, mint a zálogos tehén, hogy pontos legyek), drága férjem kifejtette, hogy miért nem fog megtörténni a dolog (mármint, hogy miért nem hagy el és miért vagyok hülye).

Először is azért, mert ő is rém boldog és büszke, hogy az utódját hordom a szívem alatt (még ha néha nehezen is tudja elképzelni, hogy hogyan is lesz majd minden, hogyan, vagy mennyire fogja szeretni Ziggy-t), másrészt egy kiegyensúlyozott családi környzetben nőtt fel, ahol mindig azt látta, hogy az apukának igenis kutyakötelessége a tenyerén hordozni az anyukát (ez mondjuk tényleg így volt náluk, ezt valóban tudom tanúsítani) , harmadrészt pedig, ha egy olyan csajra vágyott volna, aki úgy vedel, mint a kefekötő, olyan lányt vett volna felésgül, aki úgy is vedel, mint a kefekötő, úgyhogy részéről a vita (nem volt vita) lezárva.

Ezzel persze annyira megnyugtatott, hogy rájöttem, mekkora barom voltam és tényleg nem valószínű, hogy (a közeljövőben legalább is) el fog hagyni. Amitől meg úgy megkönnyebbültem, hogy elkezdtem röhögni (magamon, gondolom). Ezt látva, Pasi arcán azért megjelent egy, a vészkijáratot kétségbeesetten fürkésző tekintet és néhány verejtékcsepp… Megnyugtattam, hogy ez nem rajtam múlik és, hogy a következő 5 hónapban valószínűleg lát még majd ilyen és/ vagy ehhez hasonló akciókat tőlem, és higgye el nekem, nem csak úgy, mint derült égből villámcsapás bolondultam meg, a hormonok műve az egész. Azt, hogy bizonyos dolgok szülés körül/ után még durvábbak lesznek, még nem említettem neki, majd fokozatosan csepegtetem neki az értékes információt… (Nemrégiben hallottam egy Marokkóból származó munkatársamtól, hogy ott, amennyiben a férj a szülést követő 3 hónapon belül próbálna elválni a feleségétől, a bíró szépen hazaküldi és azt mondja neki, hogy ha később, tehát 3 hónappal a gyermek születése után még mindig úgy érzi, hogy felesége kiállhatatlan, akkor fáradjon vissza, addig pedig tudja be a dolgot a hormonoknak…)

 

Vettem Pasinak egy könyvet, amit egy holland író, Kluun írt. A címe “Segítség, teherbe ejtettem a feleségemet!”. Szerencsére ez a könyv valamivel lájtosabb, mint az író bestsellere és Pasi rögtön az első oldalokon tudott azonosulni Kluun személyes tapasztalataival, sőt még tanácsaival is. Így például valahányszor elborul az agyam, ő azt mondja, ilyenkor a legjobb, ha nem mond semmit, csak bólogat, netán mosolyog, amennyiben pedig ütnék is, a legfontosabb, hogy az ütés irányába hajoljon. Kluun is ezt mondja.

Miután átadtam neki és láttam, milyen remekül szórakozik olvasás közben, elhatároztam, belelapozok én is abba a csuda vicces könyvbe (mert hát szép dolog a terhesség, de ennyi nevetnivaló azért nincs benne – szerintem). Felütöttem egy random helyen, hát nem véletlenül a “Szex a terhesség alatt” c. fejezetnél?! Biztos, ahol meg völt törtve

A fejezet igen ütősen és lényegretörően foglalt össze minden tudnivalót, ami a szexet illeti terhesség idején: 5 azaz öt oldalt szentelt Kluun a témának. Ebből 3 oldal teljesen ures. Egyetlen betű sem. A címet leszámítva természetesen. Gondoltam magamban, hogy tuti nem ezen a fejezeten derült olyan jókat Pasi, bár tény, hogy egy ilyen bevezetés után már csakis kellemes meglepetés érheti az elkövetkező hónapokban… Hát, többek között ezért is hálás vagyok az írónak.

Kluun könyve egyébként olyan Pasinak, mint nekem A terhesség ABC-je c. kézikönyv. Egy biztonsági bázis, amit mindig fel tudunk lapozni, ha valami miatt elbizonytalanodnánk. Előszeretettel idézünk belőle mindketten, kérve, kéretlenül.

Én pl. azt mondom Pasinak: “mondj valamit Ziggy-nek, most már hallja a hangodat, a A terhesség ABC-je is megmondta!”.  Erre Pasi boldogan ordítja bele a köldökömbe, hogy “VALAMIII!”…